8 nap Albániában - Berat, az 1000 ablak városa

2019.03.12-19.

A múltkor Apollóniába ÉS Beratba akartunk menni, de menet közben módosítottuk a tervet Henivel (ketten vagyunk az útimarsallok, a többiek meg lelkesen jönnek utánunk), mert úgy éreztük, hogy Berat nagy falat, Apollóniában meg a tenger vesz el sok időt.

Hát, jól éreztük. Mint a korábbi beszámolóból láthatjátok az apollóniai út kitöltötte egy napunkat.  Berat pedig szintén egyegész napot kitöltő programnak bizonyult, csak magában a várban legalább három órát bolyongtunk, pedig - hétfő lévén - az ikonmúzeum nem is volt nyitva.

Ez egy olyan "igazi" vár, mint a budai, még élnek benne emberek, ha nem is től sokan. De igaziból mégis inkább egy múzeum, csak belépti díj nélkül. Hatalmas vár, rengeteg apró utcácskával, meg sikátorral, romos falakkal, izgalmas zegzugokkal - egy részében pedig még állnak a régi házak, ruha szárad a kertben, birka- és kecskenyáj ballag a lekövezett utcán - és persze több helyen étterem és ajándékbolt is be van rendezve az utcai szobában. Gondolom, ennél jóval több is szokott lenni, de még mindig szezon előtt vagyunk. 

Az egyik műhelyben viszont szorgalmasan faragott egy mesterember. Berat jellemző látványképét, az 1000 ablakos, hegyoldalba „nőtt” városkát álmodta bele a fatáblákba.

Látkép a berati várból (fotó: Szabó Henrietta)

Szavakkal nem is igen lehet elmesélni ezt az élményt, amiben részünk volt itt, az ódon hangulatot árasztó falak között. Fel-alá mászkáltunk az utcácskákban, mindenhova bekukkantottunk, ahova csak lehetett, és töménytelen fényképet készítettünk. Persze egy jó részét itthon aztán mindig hajítom áldott digitális világ, amikor ráérek utólag eldönteni, hogy melyik látószög is adja a legszebb eredményt! Minden kis utcácskába bekattintottam, minden rozoga háztetőt, utcakövet megörökítettem - aztán egy idő után már kezdtem érezni (és a visszanézegetésnél is látszott), hogy tulajdonképpen mind egyformák. És mégis egy-egy apró részlet is mennyire más hangulatot tud teremteni.

Bolyongás Berat várának szűk utcácskáin

Meglepő és izgalmas "felfedezés" volt a föld alatti ciszterna, amilyennel még nem találkoztam. (Isztambult megjárt emberek előnyben, ilyen jellegű, csak sokkal nagyobb a Yerebatan Ciszterna.)

Szóval sétál az ember békésen, romos falakkal szabdalt, gaz által fevetett területen, meglát egy csúcsíves ablakot a földközelben, bekukucskál - és egy Mátyás-templom magasságú (illetve jelen esetben mélységű) boltozatos, árkádos építményt lát maga alatt!

Korlát, veszélyre hivatkozó tábla nincs, az nem az albánok stílusa, pedig ez a hely igazán megérdemelné, már csak a tetején (illetve a mi szemszögünkből nézve, a sétálószinten) éktelenkedő szép nagy nyílás miatt is - ahogy az is kijárna neki, hogy legalább pár szót írjanak róla egy információs táblán!

Ciszterna Berat várában

A városka világörökség mecset és medresze együttesét sajnos éppen renoválták, úgyhogy abból csak a kinyúló minaretet láttuk, viszont, egy finom ebéd-uzsonna kombináció után, átsétáltunk a folyó túloldalára, ahonnan remek kilátás nyílik a várhegy oldalába fecskefészek-szerűen "odabiggyesztett" egyforma, fekete ablakos, fehér házakra. Berat az 1000 ablak városa.

Berat, az 1000 ablakú város (fotó: Szabó Henrietta)

Mire mindent alaposan megnéztünk, már öreg este lett, indulhattunk is haza. Volt ugyan némi nézeteltérésünk a GPS-szel, mert folyton másfelé akart vinni, mint az útjelző táblák nagyon is egyértelmű jelei, de győzött az emberi ész (és akarat) a géppel szemben - és mégis eltévedés nélkül hazaértünk :-D Még a parkolóhelyünk is ott várt ránk (vagy legalábbis egy parkolóhely, abban a bizonyos utcában).

Nagy szerencsénk volt a parkolással, mert a legtöbb helyen vagy tilos, vagy fizetős, de időnként egy-egy kisebb utcában, vagy utcaszakaszon ingyenes. És minden nap sikerült kifognunk egy ilyet. Az is igaz, hogy amikor induláshoz készülve piszmogtunk még az autó körül, mindig ott állt már ugrásra készen egy autó mögöttünk, amelyik szeretett volna a helyünkre állni.

8 nap Albániában - Kruje híres bazársora és Durres, az első tengerpartunk

2019.03.12-19.

Megint egy feldicsért helyre mentünk. (Aggódtunk is, hogy mi fog fogadni bennünket :-D ) 

Kruje város bazársora, a vár alatt, az ország legszebb ilyen jellegű látványossága címmel büszkélkedhet.

Persze ott kezdődik a dolog, hogy a várak általában hegytetőn állnak, ahova nem autósztráda szokott felvezetni. Főleg nem egy történelmi, több száz évvel ezelőtt épült városban.

Krujét elérve, itt is egyre keskenyebb kis utcácskákba kalauzolt minket a GPS. Amikor már úgy éreztük, hogy beleszorulunk, mint a szülőcsatornába, ráadásul keresztbe futott rajta egy legalább 20 cm-es vízelvezető csatorna (fedetlenül), akkor inkább letettük az autót, és gyalog indultunk tovább. Később láttuk, hogy a helyieket a nehezítő körülmények egyáltalán nem zavarták, ők lazán "száguldoztak" ott, ahol mi már nem mertünk elmenni.

Viszont találtunk egy lépcsősort, ami gyalog is egész hamar felvitt az utolsó párszáz méteren.

Bazársor, turistákra várva

Éppen szezonnyitásra értünk ide. Az összes árus velünk akarta megalapozni a szerencséjét, mindenki beinvitált volna a boltjába, "csak körülnézni", aztán roppant csalódott (ha nem dühös) képet vágott, ha mégsem vettünk semmit. Nehéz így önfeledten nézelődni. Ráadásul azt, hogy az ember vásároljon, ki kell érdemelni. Vagy valami az átlagból kiemelkedő darabbal, vagy egy kedves gesztussal.

Szokás szerint, az első problémánk a WC keresése volt - méghozzá éppen elég égető problémánk. De sehol semmi lehetőség. Az első boltban azt mondták, hogy csak a bazársor végén lévő kávézókban (később kiderült, hogy a kávézókNÁL) van WC, de a második hölgy, akivel szóba elegyedtünk ez ügyben, egyszerűen levitt minket a raktárában lévő mosdóba, mondván, érezzük otthon magunkat, ne kelljem már csak ezért meginnunk egy kávét! 

Persze, amíg mi, három lány, sorban elintéztük a dolgunkat, a fiúk a boltban beszélgettek meg nézelődtek, meg elcsábultak - és utána még mi is... Szóval nem jártak rosszul a kedvességükkel.

Magával a bazárral úgy jártam, mint a Mona Lisaval. Annyira feldicsérték, hogy mire élőben láthattam, már valami sokkal monumentálisabbat vártam, mint amilyen aztán a valóság volt. Az sem segített a dolgon, hogy mi voltunk szinte az egyetlen vevők, így még ha meg sem álltunk, akkor is mindenki be akart invitálni a boltjába. Hát még, amikor megálltunk egy pillanatra megnézni valamit!

Így készül a kézzel szövött szőnyeg

Néhány boltban lehetett látni, ahogy - függőleges szövőszéken - kézzel szövik a szőnyegeket. Ha jól emlékszem 1 méternyi szőnyeg 1 hét alatt készül el - napi 8 óra munka mellett

A környék egyik jellegzetessége a filigrán ezüst ékszer. Szinte minden boltban széles kínálat található, csak győzze az ember visszafogni magát. Aztán amikor végleg elbukik, szebben megfogalmazva egy filigránt, kézzel hajtogatott, alakítgatott finom darab egyenest a szívéhez szól, jöhet az "alkudozás". Az eladó leméri az adott darabot, egy csak általa ismert szorzóval felszorozza a grammértéket, közli az árat ... aztán mindjárt mondja is, hogy csak itt, csak most, csak nekem, mennyivel adja olcsóbban. Abból viszont már nem enged. Tehát semmi alkutrükkre nincs szükség, elrendezik ők magukkal az egészet :-)

  

Tulipános fülbevalóm

Voltak még olajfából készült tálak és evőeszközök, rézedények, albán fejfedők - és persze a(z"eredeti") kézműves termékek mellett bőven volt hűtőmágnes, albán sassal díszített bármi és műanyag Barbie-baba utánzat is. Bizonyára sok érdekességet nem is vettünk észre, de nehéz úgy elmélyülten nézelődni, hogy közben az ember folyamatos mozgásban van, nehogy megint "berángassák" valahova, ahova nem is akar bemenni. A csúcsforgalomnak is megvan az előnye. Sok turista között az eladók kevesebb figyelmet szentelnek egy-egy emberre.

Olajfából faragott csoda

Azért persze a várhoz is eljutottunk. A falai még egészen épek, de belül jobbára csak romok vannak. Megmaradt viszont egy lakóház, abban rendezték be a helyi néprajzi múzeumot, ott sok érdekes tárgyat láttunk. Az alsó részben különböző népi mesterségeket mutattak be, az emeleten pedig a lakószobák voltak - külön a ház urának és asszonyának, a fiatal lányoknak, a vendégeknek. Persze csak a férfivendégeknek. A nők a vendégségben is mindjárt mentek a női szobába. A férfiak viszont kényelmes párnákon pipázgatva vitatták meg az élet nagy dolgait. Közben a mennyezet alatt egy kis folyosón ott kuporgott néhány nő, akinek az volt a feladata, hogy ha a férfiaknak hirtelen kedvük támad valamire - legyen az kávé, pipadohány vagy mit tudom én mi -, azonnal kiszolgálhassák őket.

Olajbogyó prés

Egy bástyát meg teljesen újonnan húztak fel - csak félig-meddig törekedve arra, hogy beleilleszkedjen az ódon környezetbe - ott volt Szkander bég múzeuma, de azt végülis nem néztük meg. Helyette inkább ebédelni mentünk egy másik (a múzeumnál sokkal hitelesebben) helyreállított épületrész kertjébe. Mi, lányok, csirkéből készült pilafot rendeltünk rizs helyett kukoricakásával, és láttuk, amikor vitték be az udvaron keresztül a frissen levágott csirkét! A kukoricakása össze volt főzve a bő lében elkészített, nagyvonalúan feldarabolt csirkével, úgyhogy elég meglepő látványt nyújtott a számunkra. Egy (külföldi) étteremben az ember sosem tudhatja, mire számítson. (A fiúk boldogan majszolták a pizzájukat :-D )

Pilaf kukoricakásából

Krujéból továbbindultunk Durres felé, hogy lássunk végre már tengert is. Útközben azért még, persze az én felvetésemre, beugrottunk egy temetőbe. Szeretem a temetőket járni, annyi mindent elárulnak az élőkről. Minden országnak, minden népnek mások a temetkezési, sírdíszítési szokásai – még a temetők hangulata is más. Ebben a temetőben a hatalmas művirág koszorúk voltak a leginkább szembeötlőek. Nagy méretű, élénk színű virágokból készültek, és nem csak a friss sírokon pompáztak, a régebben elhunytak sírjára is ilyet helyeztek újra és újra. Nálunk a temetőben a szemetes elszáradt virágokkal van tele, itt kifakult művirágokkal.

Albánia, temető

Még egy érdekes élményünk volt. Felfedeztünk az út mellett egy kis mecsetet, és mivel információs tábla is jelezte, gondoltuk, benézünk. Azért persze óvatosan közelítettük meg, nem tudtuk, tényleg látogatható-e, bárkit beengednek-e...

Az ajtóban egy öreg bácsi fogadott, aki szinte egyáltalán nem beszélt angolul, de roppant barátságos volt. Intett nekünk, hogy várjunk egy kicsit, aztán - amikor az előző látogató kijött - beinvitált minket az épületbe. Egy lépcsősor alján pici kápolna fogadott bennünket. A gondnok kevés angol szóval, de mély átéléssel nem csak azt magyarázta el nekünk, hogy ez egy csoda helyszíne, mert a proféta sziklába vésődött lábnyoma fölé épült, hanem azt is, hogy a legszebb dolog a vallások közti barátság és béke. Mit számít az, hogy ki miben hisz, a lényeg, hogy egymást szeressük, és ne bántsunk senkit.

Igazán szép hozzáállás egy olyan országban, amely 550 évnyi hódoltság után is úgy emlegeti azt az időszakot, mint török elnyomást. Ennyi év alatt, ahogy a mecsetek számából is látható, az iszlám vált a fő vallássá, de békésen megférnek egymással mohamedánok és keresztények.

A lábnyom egyébként Sari Saltuk Babáé, egy 13. században élt török dervisé, aki missziós céllal érkezett Krujébe, és amikor elvégezte feladatát, ezzel a sziklába nyomott lábnyommal pecsételte meg a munkát. A csoda és a dervis emlékének tiszteletére építették aztán ezt a kis mecsetet.

A történet mellé még egy kis cukorkát is kaptunk a végén a mecset őrzőjétől.

Kint kiderült, Durres ugyan egy kikötőváros, de azért csak találtunk sétányrészt is. Éppen apály volt, így a homokos parton is tudtunk mászkálni, bár elvileg nem lehetett - legalábbis nem volt sehol hivatalos lejáró. Volt viszont barna golyóbis, méghozzá rengeteg. Ilyet még sosem láttam. Lócitrom alakú, barna színű, 3-10 cm méretű gömböcök. A Földközi-tengerben tenyésző Neptunfű elhalt szálai állnak össze ilyen alakzatokká, tengerparti hullámok sodrása hatására. Az egész tengerpart tele volt velük - a kutyák imádták! (Mert persze nem csak mi kószáltunk a homokos parton.)

Moszatlabdák a tengerparton

A tenger után elkanyarodtunk a görög amfiteátrumhoz is. Szép nagy romos terület, még rengeteg lehetőség van a feltárásában és kihasználásában. Egyenlőre inkább csak a lépcsők alatti folyosósor egyes részei látogahatók, ahol annak idején a vadállatokat és a gladiátorokat mozgatták.

Addig nézelődtünk, hogy végül még a naplemente is itt ért bennünket - mármint a városban, és természetesen a tengerparton. Velünk együtt vadul fotóztak a helybeliek is, akik igazi mediterrán szokás szerint, így estefelé kezdtek kiözönleni a lakásukból, babakocsistól, kisgyerekestől, öreg szülőstől, mindenestől. Ámbár, nem igen kellett attól tartani, hogy a nappali hőségtől hőgutát kapnak - az esti sétához (IS) jócskán elkelt a nagykabát, a sál, sapka - én a kesztyűmért is igen hálás voltam.