Utolsó nap – már európaiasodunk

A French Concession valahogy mindig kimaradt az útvonalakból. De mivel történelme során nem csak a gazdag európaiak lakhelye, hanem a kommunista párt több jelentős eseményének helyszíne is volt, így most egyenesen erre vettük az irányt. Itt volt ugyanis az első kínai szocialista ifjúsági liga (Shanghai SYL) székháza is, amelyben ma a mozgalomról szóló fényképkiállítás látható. Jobbára ifjú hősök és mártírok fényképei, az életük legfontosabb eseményét kiemelő aláírással – legalábbis ezt a következtetést vontuk le a kevés angol nyelvű szöveg alapján. A portrékon túl volt néhány életkép is, amelyekből azért Kína életéből is kaphattunk némi információt, az utolsó teremben pedig a nyitást követő, ifjúságot támogató rendezvényeket, lehetőségeket, szerveződéseket mutatták be. A katonásan sportoló, lelkesen szemetet szedő, idős embereket támogató gyerekek és ifjú munkások között még egy hastánc csoport bemutató fényképe is helyet kapott.

Ifjú szocialisták a '20-as években

Maga a környék a város egyik legelegánsabb része, luxus márkákat forgalmazó üzletekkel, és elegáns éttermekkel. A Huaihai Road egy részéről még a kerékpárok és motorok is ki vannak tiltva. A nyugati stílusú épületekkel szegélyezett utca így szinte teljesen európai jelleget sugárzott (volna, ha a járdákon nyüzsgő tömeg 95%-a nem kínai). Gyuri meg is jegyezte, hogy ez a környék már egész emberi (értsd, európai, megszokott). Ha üres telek akad, azért itt is megy a hatalmas léptékű építkezés, hátha még nincs elég pláza a környéken.

Amikor kiderült, hogy a múzeum pont ebédszünetet tart, az eső elől bemenekültünk egy újonnan épült épületbe, amiről azt reméltük, hogy áruház, és elnézelődünk ott, de kiderült, hogy 7 szinten csak drága éttermek voltak benne, eléggé elszórtan. A nagyobb része üres volt, és kiadatlan, és a működő éttermekben sem volt nagy nyüzsgés (ez alól csak a Starbucks kivétel, amit eddig bárhol láttam is, mindig tele volt). Általánosan jellemző a drágább boltokra, éttermekre, hogy szinte senkit nem látni bennük az eladókon kívül. Rejtély, hogy akkor mégis miből élnek meg?

Az épület előcsarnokában álldogálva jellegzetesen kínai jelenetnek voltunk tanúi. A két szárnyas ajtó nyitott felén jött befelé egy középkorú nő, amikor az ellenkező irányból odaért egy ételfutár, aki kifelé tartott. Megállhatott volna egy pillanatra, hogy megvárja, amíg a nő belép az ajtón, vagy kinyithatta volna az ajtó másik szárnyát, de ő a harmadik lehetőséget választotta, egyszerűen nekiment a nőnek. Egy pillanatra megszorultak az ajtóban, aztán némi erőlködés után mindketten kiszabadultak, és egy pillantást sem vetve egymásra (és egy indulatos szót vagy pillantást sem pazarolva), ki-ki folytatta az útját. Csak mi álltunk ott értetlen arccal J

Hasonló jelenetet láttunk nem sokkal később egy parkban is, ahol két építőmunkás egy ajtó méretű lemezt cipelve egyensúlyozott egy szökőkút széle és egy halom sóder között. Mögöttük jött egy kutyás fickó, kicsit gyorsabb tempóban. Egy pillanatig sem merült fel benne, hogy esetleg lassítson, és megvárja, amíg a munkások túljutnak az „útszűkületen”, hanem határozottan lökött egyet a hátsón, aztán a lemezen, hogy meglegyen a kellő helye, és már ki is előzte őket. A kutya udvariasabb (és okosabb?) volt, mert leugrott a kiszáradt szökőkútba, és ott kerülte ki a társaságot. Nekem, aki egész életemben másra voltam trenírozva, nagyon idegennek tűnik ez a senkire-nem-vagyok-tekintettel hozzáállás.

Szerencsére mire a SYL múzeumból kiértünk, abbahagyta az eső a szemerkélést, így elsétáltunk még a shikumen házakhoz is. Ez a jellegzetes shanghai építészeti stílus nyugati és kínai elemeket kombinálva alakult ki az 1860-as években. Legnépszerűbb időszakában mintegy 9000 shikumen stílusú épület volt Shanghaiban, ami a város összes házának 60%-át jelentette abban az időben, mára viszont már sokkal kisebb ez az arány, a shanghaiak zöme nagy toronyházakban lakik. A shikumen stílus 2010 óta a kínai szellemi kulturális örökség része.

A shikumen házak fénykorukban a felső tízezer kedvelt lakóhelyei voltak. Az 1920-as években azonban átrendeződött a lakáshelyzet Shanghaiban, és egyre gyakoribbá vált, hogy a házakat bérlő lakók, maguk is bérbeadóvá váltak, és kiadták a lakóház egy részét, hogy fizetni tudják saját lakbérüket. A shikumen házak egyre inkább a zsúfoltságról és a rendetlenségről váltak ismerté. Nem volt szokatlan, hogy egyetlen shikumen házban akár egy tucat család is élt egyszerre.

A francia negyed mellett megmaradt shikumen házakat felújították, a környékhez igazítva elegáns üzleteket és éttermeket rendeztek be bennük, turista látványossággá tették, az egyik épületben pedig rengeteg fényképpel és információval egy ügyes kis múzeumban mutatják be a környék és az építészeti stílus történet.

Ez volt az egyetlen hely eddig Kínában, ahol turistáknak kialakított részen a fényképezni tilos táblát láttam, de senki nem törődött vele. A turisták lelkesen fényképeztek, a tilalom betartására ügyelő személyek meg egyáltalán nem voltak sehol.

A metróhoz sétálva még egy érdekességet láttunk – egy olyan kereszteződést, ahol nem csak négy egymásra merőleges zebra volt, hanem még két átlós is! Hát persze hogy kivártuk, amíg azon mehettünk át!

Csupa-csupa zebra

A kora esti órák a csomagolással teltek. Három hétig csak gyűjtögettük a holmikat, most kiderült, hogy mire futja a bőröndök kapacitásából. Kiderült, hogy olyan visszafogottak voltunk, és olyan ügyesen tudtunk csomagolni, hogy egy 20 és egy 22 kilós bőröndbe minden belefért. Igaz, a ruháink egy jó részét a kézipoggyász hátizsákba tettük, mert még várt ránk egy séta a 4 fokos Helsinkiben.

Elkészült a születésnapi torta is. Sophie és Dani is májusi születésű, így egy kissé előrehozott ünnepléssel akartam meglepni őket. Gyümölcstorta volt – azaz gyümölcsök, ízlésesen elrendezve egy tálon, középen egy banánból kialakított gyertya, eperlánggal J

Dani haza is ért időben, de este fél tíztől még volt egy meetingje (heti 3-4 alkalommal előfordul az ilyesmi, mivel a munkatársai egy része Angliában, New Yorkban, Indiában dolgozik). Sophie pedig aznap rendezte az első céges futóklub edzést, és csak fél tíz után keveredett haza. Így aztán eléggé elhúzódott az ünneplés, viszont nagyon örültek a Toffifee-nek, amit még Pestről hoztam nekik.

Former french concession (francia negyed)

Útban a metró felé elhúztam egy europid hölgy mellett, aki a metró aluljáróban odajött hozzám, és leszólított. Megkérdezte, hogy itt lakom-e, mert a vörös hajammal feltűnően elütök a helyiektől. Csak pár szót tudtunk beszélgetni, aztán jött a metró. Utóbb jutott eszembe (lépcsőház effektus), hogy nem kellett volna úgy sietni, hátha egy „tartós” barátság alapjait vethettük volna meg – vagy legalább szereztem volna néhány hasznos információt.

Ráadásul egy gazdag lakónegyedből kanyarodott ki, ahova nem lehet csak úgy besétálni, mint például a mienkbe, tehát már ezért is érdemes lett volna összehaverkodni, hogy ott is körülnézhessek.

Itt Shanghaiban ugyanis minden lakóterület lakóparkokra (lakóközösségekre) van osztva. Egy-egy ilyen lakópark akár 25-30 épületből is áll, melyek gyakran több mint húsz emeletesek, és általában több lépcsőház is van. Ebből már el lehet kezdeni szorozni, hogy mégis hányan laknak egy-egy lakóparkban. A lakóparkok kőfallal vagy díszes rácskerítéssel körbe vannak kerítve, csak egy-két kapun lehet bemenni, ahol folyamatosan őr áll. A mi őreink csak unottan álldogálnak, esetleg beszélgetnek a személyzet többi tagjával, vagy újságot olvasnak a kuckójukban – néha meg mosolyogva fogadják a köszönésünket, vagy szólnak is pár szót az emberhez. Hozzám mondjuk hiába, de Dani szokott velük időnként small talk-ot folytatni.

Minél előkelőbb egy ilyen lakópark, annál komolyabban veszik magukat az őrök. Egy bizonyos szint felett már nem engednek be senkit, csak aki ott lakik, vagy akit egy ottani lakos igazol.

Ez a lakóközösségi rendszer már a múlt század 30-as, 40-es éveiben is megvolt a kínai városokban. Ha jól gondolom, a kommunista rendszerben vezették be, de, úgy látszik, jól szolgál. A lakóparkok belső tere különböző rendezettségi szintű. A középszint, ahol mi most lakunk már saját tóval vagy tavakkal rendelkezik, minden talpalatnyi terület zöld, fű, fa, bokor, virágok, sétányok a tavacskák körül, játszótér gyerekeknek és öregeknek…

A szegényebb házak között jóval kevesebb a zöld, de azért a kerítés és a házak között általában ott is bokrokat, füvet telepítenek. Játszótér és akad, viszont jellegzetes, hogy az udvaron mindenfelé ruhaszárító állvány van. A házak ablakaiból is lógnak ki a szárításra szolgáló hosszú rudak, az erkélyeken is folyamatosan száradnak a ruhák. Gondolom, kis alapterületen sokan élnek, és a mosott ruhának már nem jut hely a lakáson belül. (Később, amikor Sophie-val nézegettük a képeket, megdőlt ez az elméletem, legalábbis nem nyert megerősítést. Szerinte ugyanis ez nem a lakások méretével van összefüggésben, hanem egy shanghai szokás, mielőtt ideköltözött volna, ő sem látott ilyet.)

Száradó ruhák Shanghaiban

Egyébként akit érdekel a közelmúlt Kínája, annak nagyon tudom ajánlani Jung Chang: Vadhattyúk című életrajzi regényét, amely az 1909-1978 közötti időszakot ábrázolja, nagyon részletesen és (érzésem szerint) tárgyilagosan. Teljesen véletlenül jutottam hozzá nem sokkal az utazásom előtt a könyvtárban, de ha hazamegyek, újból elolvasom. Jó néhány dolgot helyre tett bennem ezzel a korszakkal kapcsolatban. Mert az iskolai tanulmányaimra nem igazán alapozhattam.

Hallgassunk mindig a megérzéseinkre, hangoztatják a legkülönbözőbb önsegítő, cél megvalósító és egyéb elméletek. A mai kalandom alátámasztja ezt a figyelmeztetést. A volt francia negyedet terveztem megnézni, de nem azon az utcán indultam el, amit először néztem ki magamnak, hanem egy párhuzamos utcán. Egyszercsak egy hatalmas épületet pillantottam meg. Ez, mondjuk, még nem különlegesség. Itt Shanghajban mindent igyekeznek hatalmasra építeni, akár kell, akár nem. Azért persze kíváncsi voltam, hogy mi ez. 

Shanghai Library (illetve kb. a fele)

 Elsőre az derült ki róla, hogy ez a Shanghai Library – nemes egyszerűséggel csak ennyi. Gondolom ez a legnagyobb könyvtáruk, mert hogy nem az egyetlen az annál is biztosabb, mivel a közelünkben is van egy, ami Dani szerint nagyon jó, és tervezzük is meglátogatni.

A Shanghai Library első körben azért volt érdekes, mert a könyv visszaadás már 24 órás rendszerben, automatizálva történik. Ilyet eddig még csak Kanadában láttam, igaz, hogy vagy 16 évvel ezelőtt. Aztán ahogy mentem tovább az épület előtt, kiderült, hogy ez egyben a Műszaki és Tudományos Egyetem is (vagy valami ilyesmi). Már éppen azon gondolkoztam, beosonjak-e egy kicsit körülnézni, amikor megláttam, hogy az épület másik végén rengeteg turista jellegű kínai nyüzsög. Úgyhogy arrafelé vettem én is az irányt, és mivel láttam, hogy mindnyájan bemennek, hát én is határozott lépésekkel velük tartottam. Nem is bántam meg. Az első emeleten ugyanis egy emlékkiállítás volt, főleg fotókkal, jobbára a kulturális forradalom időszakáról. Sajnos csak kínai szöveg volt mindenhol, így csak a képek alapján próbáltam kisakkozni, mit is látok éppen. Ebben rengeteget segített az előbb említett Vadhattyúk is. Mivel a fényképek zömén mindenkinek dagad a melle és fülig ér a szája, tehát feltehetőleg nem negatív megvilágításba van helyezve a korszak, bár a vége felé azért már voltak olyan tablók is, ahol – feltehetőleg – a mártírok fényképei voltak felsorakoztatva. És azért a tárlókban kiállított holmik sem igazán azt sugallták, hogy minden szép és jó volt akkoriban. (Pl. az egy lavórból, egy rizsestálból, egy bádogbögréből és egy vízforraló kannából álló „komfortos” úticsomag.)

Érdekes volt figyelni a kínai látogatók reakcióit. Úgy látszott, hogy sokuknak személyes tapasztalatuk is volt ezzel kapcsolatban, legalábbis a hanglejtésükből, mutogatásukból ez érződött.

Lelkes "önkéntesek" vidéken

Gyors talpalót végzett ifjú doktorok kezelik a parasztokat.

 Egy másik érdekesség – számomra – az volt, hogy itt kerültem először az érdeklődés „középpontjába”. Ugyanis észrevettem, hogy itt engem is fényképeznek! Úgy tűnik a Belső-Kínában élő embereknek még mindig kuriózum egy európai látványa.

A kiállítás megtekintése után még felmentem a maradék két emeletre is. A könyvtárba ugyan nem jutottam el (valószínűleg egy másik szárnyban van), de a 4. emeleten bekukkantottam egy apró zeneterembe, ahol valami előadás volt készülőben a turistáknak, de nekem nem volt hozzá regisztrációs kártyám, és kívülről megnézhettem három másik zeneterem ajtaját.

A francia negyedben tovább sétálva rábukkantam egy protestáns templomra, amely szerencsés véletlen folytán még nyitva is volt. Szépen gondozott, nagy kertben, hatalmas épületkomplexus – a templomhoz még további épületszárnyak is hozzáépítve, ezek rendeltetését csak találgathattam.

Saxofonos fiú a francia negyedben

Protestáns tempom

Irodaház cégnévsora

Hazafelé még betértem a Carrefoure-ba. Ez egy francia áruházlánc, ahol mindig bízhat benne az ember, hogy európaibb dolgokat is megtalál. Sajnos ők sem tökéletesek. Sajtkésük nem volt, így Dani melegszendvicse még mindig várat magára.

Viszont láttam családi evőpálcika készletet – négy felnőtt és egy gyerek méretű evőpálcika, ez utóbbi kék vagy rózsaszín kivitelben.

A sajtkést meg majd megrendeljük az internetről. Itt amúgy is egyre általánosabb ez a beszerzési mód. Nem csak a használati tárgyakat, ruházatot, könyet, luxuscikkeket, de már a napi élelmiszereket, mirelitárut is előszeretettel rendelik a neten. Ha Kínában vagy, hát élj úgy, mint a kínaiak.