Tegnapelőtt, amikor Daniékat néztem, ahogy falat másznak,
természetesen bennem is megszólalt a kisördög, hogy ilyet még nem próbáltam –
úgyhogy ma én csatlakoztam Danihoz. Úgy gondoltam, hogy egy kicsit „játszom”,
aztán elmegyek sétálni, amíg ő mászik, ehelyett teljesen belelkesedtem és bő
másfél órán át kísérleteztem az egyik útvonal megmászásával. Először ugyan
nagyban csökkentette a lelkesedésemet, hogy iszonyúan szorított a cipő. A
falmászáshoz ugyanis speciális gumiorrú/talpú cipőt használnak, ami jobban
tapad a „sziklákon”. Nekem is kért egy 41-est Dani, de abba bele sem fért a
lábam (ezek valahogy alapból kisebbek, mint a normál cipők). Kaptam egy újabb
párat, ami sajnos nem volt egyforma. Az egyik majdnem pont jó volt, a másik éppen
csak ráment a lábamra. Dani visszament, és egy újabb párral jött vissza, ami a
kisebbik nagyságának felelt meg, de mivel bele tudtam erőltetni a lábam, azt
mondta, ez pont jó, ilyennek kell lennie, nem szabad, hogy lötyögjön benne az
ember lába, az elején mindenki kényelmetlenül érzi magát benne, de majd
megszokom.
Nagy lelkesedéssel álltam neki a sziklamászásnak, először
csak úgy, amit érek azt fogom, és fent maradok a falon stílusban, aztán
jöhetett a legkönnyebb számozott útvonal (ez azt jelenti, hogy számok jelzik a
fogások sorrendjét a falon, és nem szabad más segítséget igénybe venni), amit
szintén elsőre végigmentem, Dani nagy meglepődésére (és remélem, büszkeségére
is). A következő nehézségi fok aztán már túljárt az eszemen. Több szakaszban ugyan
végül minden részletét megcsináltam, de egyben az egészet nem sikerült. Persze
minél többet gyakoroltam, annál inkább el is fáradtam, úgyhogy hiába vitte
előbbre egy-egy részlet technikai kidolgozása az ügyet, a karom meg ujjaim
fáradtsága ellenem dolgozott. Ráadásul az elején minden mászás után, amíg
pihentem, egyből kibújtam a cipőből, mert olyan érzésem volt, mintha most
kezdték volna elkötni a lábamat, és betörni az ujjakat a talp alá. Aztán végül
csak megszánt Dani, és kért nekem eggyel nagyobb számot, és úgy már sokkal
jobban éreztem magam (még az is szorított, tehát teljesen biztonságos volt vele
a mászás).
Közben szép lassan benépesült a terem, a legkülönbözőbb
korosztályú és tudásszintű egyénekkel. Mivel az egész helyiség nem túl nagy,
így bőven van idő és lehetőség mások technikáját is figyelni, amíg az ember
pihen vagy a sorára var. Egy ideig ez is érdekes, de aztán, mivel már úgyis
fáradtak voltunk, továbbálltunk.
Egy bolhapiacra mentünk, amiről Daninak is csak annyi
információja volt, hogy ott van az X metro megálló közelében. Ennek ellenére
nyíl egyenesen odatalált. Alapvetően kerékpár ügyben jártunk. Sophie
kölcsönbiciklije (aminek első nap elszakítottam a bowdenjét) több sebtől is
vérzik, és tervezték már, hogy vesznek egy jobbat. Most azért jöttünk, hogy
feltérképezzük a lehetőségeket. Ezek a bolhapiacok itt általában egy-egy nagy
épületben és körülötte vannak. Az épület is szűk sikátorokkal felosztott apró
boltocskákkal zsűfolásig töltött, s kívülről még ugyanannyi garázsbolt meg
szabad pult van hozzánőve. Árultak itt professzionális hangfaltól kezdve
rágógumiig mindent. Vicces, hogy mindennek két ára van, egy a helyiek, egy meg
a külföldiek számára. Az egyik helyen, ahol Dani rákérdezett, hogy mennyibe
kerül a kerékpár, az eladó bekiabált a bolt belsejébe a főnöknek, az meg
visszakérdezett, hogy „külföldi”? Úgyhogy valószínűleg Sophie jobb áron fog
hozzájutni, mint amit itt nekünk megajánlottak. Az egyik bódéban viszont Dani
rábukkant egy bowdenre, mondták, hogy 2 kuai (ez ugyanaz, mint az RNB, csak hol
így hívják, hol úgy. A bowdent meg 20 kuaiért látta a Decathlonban. De volt
30-ért is.). Persze kapva-kapott rajta, de a boltos barátja még azt is
megkérdezte, hogy első vagy hátsó fékhez kell-e. S mivel első fékhez kellett, nem
azt adták, amit meglátott, hanem egy rövidebbet, 1 kuaiért. Mindenütt vannak
rendes emberek a világon.
Kutyafuttában végigjártuk a piacot, közben egy szűk
sikátorból kilépve egy bekanyarodó kismotor átgurult a lábamon – ilyen itt
állítólag hétköznapi eseménynek számít, bár én eléggé megsértődtem rajta. De
szerencsére ennél komolyabb következménye nem lett.
 |
| Bolhapiac, Shanghai |
A következő napirendi pont a ruhavarratás volt. Dani már egy
ideje halogatja az öltöny beszerzést, én meg elhatároztam, hogy meglepem magam
végre egy-két szép darabbal, mert itt mindent lehet méretre varratni, és jóval
olcsóbb is, mint a boltban.
Mit mondjak, nagy élmény volt. Három emeleten csupa kis bolt
egymás mellett, mindegyik előtt egy csomó ruha kitéve mintának, ötletadónak,
bent a boltban meg rengeteg anyag, amiből lehet választani. A javukra kell
írni, hogy sokkal kevésbé próbáltak beráncigálni a boltjukba, mint a 2-es metró
vonalán lévő földalatti Fabric marketen – az egy vesszőfutás volt, legalábbis
nekem, mivel ki nem állhatom, ha mindent rám akarnak tukmálni, amikor
egyszerűen csak nézelődni szeretnék.
Itt szolidabbak voltak, de azért ha megállt az ember, egyből
odajött valaki mosolyogva, és kérdezte, hogy mit szeretnénk. A legjobb az
egészben az ilyen nem igazán vásárlós típusnak, mint én, hogy nagyon sokféle
szabású ruhadarab látható egy helyen, jóval többféle, mint egy áruházban. Igaz,
ez nem csak könnyebbé, de nehezebbé is teszi a választást. Végre megállapodtunk
az egyik helyen, ahol megakadt a szemem egy jó kis blézeren. Felpróbáltam,
aztán kezdődött a megbeszélés – milyen anyagból legyen (rengetegből lehetett
választani!), mit módosítsanak a szabásán, bélés, gomb … Választottam egy ruhát
is, ha már lúd legyen kövér. Eredeti Armani utánzat! Vagy legalábbis az
alkudozásnál ezt is felhozták érvnek. Mert alkudni kötelező. Még úgy is, hogy a
kiszolgáló és Dani már eleve mosolyogva tisztázták, hogy nem külföldi árat
kérünk, elvégre Dani itt él az országukban. Azért persze valószínűleg azt
kaptunk, de – gondolom – ez is a játék része. Ezen a ponton én már csak
mellékszereplő voltam, bár az eladó előszeretettel hozott fel engem érvnek,
hogy csak nem sajnálja Dani azt a kis pénzt a drága mama szépségéért.
Szerettem volna egy másik kiskabátot is, valami olyat, ami
kínaias, de azért mégsem kiabál róla, hogy kínai, tehát otthon is tudom
hordani. Valami állógalléros kínai fazont képzeltem saját színében mintás bordó
vagy ezüstszürke selyemből (igen, közben már ilyen szépen fejlődtem, hogy csak
úgy fejben lejátszom, mit is keresek), de végül egy narancssárga selyembéléses
fekete kabátka lett a nyerő, ami Dani tetszését is egyből elnyerte. Ez fontos,
mert a boltosok véleményére nem hagyatkozhattam, nekik mindenben tetszettem
volna, ha azzal rám tudják tukmálni…
Persze a kabátot is varratni kellett. Aranyos volt, mert
egész jó volt méretben, de valahogy mégsem állt tökéletesen. Mondtuk is a
nőnek, hogy mintha itt fönt … erre az ott lévő összes eladó és vevő, azaz vagy
5-6 nő egyszerre kezdett el kínaiul hadarni, és megtárgyalni a dolgot. Végül ők
is arra jutottak, amire én, hogy nálam kevésbé domborodó hölgy számára készült
ez a darab, azért nem stimmel rajtam. Az előző helyen egy hétre vállalták a
varrást, itt másnapra ígérték a kész darabot, de mondtuk, hogy majd csak hétfőn
jövünk érte.
Dani öltönyvarratása annyival volt könnyebb, hogy ő pontosan
tudta, melyik „céghez” megy. De amikor a katalógusból ki kellett választani a
megfelelőt, már nem volt olyan egyszerű a dolog. A női ruháknak legalább vannak
szembeötlő kölönbözőségeik, de ezek az öltönyök éppen csak, hogy eltérnek
egymástól ebben-abban, de mégis rengeteg féle van. Azért persze végül sikerült
kiválasztani a legelegánsabbat, és hozzá a legtutibb anyagot.
Hazafelé a metrón csak győztük dícsérni magunkat, hogy
milyen klassz dolgokra tettünk szert (illetve fogunk szert tenni egy hét
múlva).
Jutalomképpen, és mert éhesek is voltunk, vettünk valamit
finomat az egyik utcai árustól. Egy kupacban volt vagy 6-8 kölönböző targoncás
„kifőzdés”, akik a szemünk láttára készítették el a mindenféle izgalmas dolgot.
Mi valami krumplispalacsintaszerűt ettünk (én legalábbis annak saccoltam,
hússal, sajttal, salátával, ketchuppel, majonézzel, meg még tojással is. Ez
volt a legérdekesebb. Sütötte a platnin a palacsintát, közben mellette felütött
egy tojást, kicsit összekutyulta, aztán amikor félig megsült, ráborította a
palacsintát, és együtt sütötte készre a kettőt. Teljesen összesült, nagyon jó
pofa volt.
(Itt szúrom be, annak, aki esetleg aggódna értünk, hogy mi
után hírt kaptunk a madárinfluenza ismételt felbukkanásáról, Dani konzultált a
konzullal, aki megnyugtatott bennünket, hogy nincs vészhelyzet, elég ha
értelmes módon odafigyelünk a dolgokra, sűrűn mosunk kezet, és nem eszünk nyers
csirkét/tojást. Még arra is ígéretet kaptunk, hogy tájékoztat, ha esetleg
komolyabbra fordulna a helyzet.)
Még gyorsan elugrottunk az Est Nanjing Roadra, mert Dani új
csodaórájának a szíját csak a vásárlás helyén tudták rövidebbre szabni, egy
másik pláza márkaboltjában nem. Még a garancialevelet is be kellett mutatni
ehhez a fontos művelethez.
Nem sokkal később, a metróban, megállapítottuk, hogy azzal a
kicsi darabkával együtt alighanem Dani esze tokját is kivágták, mert három és
fél megállónyi utazás után rájött, hogy az ellenkező irányba tartó metrón ülünk
– illetve állunk. Úgyhogy gyorsan irányt váltottunk, én meg örültem, hogy
mással is megesik, nem csak velem.
Otthon már várt bennünket Sophie, aki délután vadul
belevetette magát a sütésbe, úgyhogy a konyhában már ott pompázott egy
túrótorta, egy doboz csokis-mandulás cookie meg néhány pohárka flan (én Kubában
ettem ilyet először, azóta ezen a néven ismerem, de már számos elnevezését
láttam. Ez is tej, tojás, cukor, liszt (?), csak az tál alján még karamellizált
cukor is van, és együtt sül meg a kettő. Hmmm! Nagyon fincsi!)
Vacsorázni elugrottunk egy közeli kínai étterembe, ahol én
ugyan csak egy kis adagot kértem, de akkora halom zöldséges-húsos tésztát
kaptam, hogy több mint a felét hazavittük későbbre.
Daniék még gyorsan elmentek a biciklivel és a bowdennel a szerelőhöz,
igen, este fél tízkor, aztán már csak egy kis esti kóstolgatás, némi
sorozatnézés, szendvicskészítés és mosogatás következett, majd irány az ágy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése