Az utazás 2 rész.

Először úgy gondoltam, nem írom le a repülőúttal kapcsolatos negatív észrevételeimet, mert akár véletlen is lehetett, hogy több minden összejött egyetlen útra, de Shnaghaiba megérkezve ki akartam nyitni a bőröndömet, és észrevettem, hogy nincs rajta az általam „szabadalmaztatott” egyszerű-de-nagyszerű típusú zár (és sajnos nem csak ez, hanem a bőröndből magából is néhány holmi, eltűnt), az már szót kíván.

De kezdjük az elejéről. Miután Seremetyevon ismét töviről-hegyire végignéztem az összes boltot, már alig fél órát kellett várni, hogy a géphez szólítsanak bennünket.

Folyosó mellé szólt a jegyem, egy két üléses egységben, de a srác, aki akié az ablak melletti hely volt, felajánlotta, hogy a helyét, mert a haverja a folyosó másik oldalán lévő székben ült. Már éppen kezdtem örülni a szerencsémnek, amikor észbe kaptak, hogy így nem tudnak jól beszélgetni, ezért udvariasan megkérdezték, hogy nem cserélnék-e helyet a haverral.

Mivel az út nagy részében úgyis aludni akartam, meg amúgy is arany szívem van, hát cseréltem. Sajnálatos módon azonban az új ülésem roppant lestrapált volt. Egy nagy besüppedés volt a közepén, ami elég kényelmetlenné tette az ülést, és nem örvendtem, hogy kb. 8 órán át kell élveznem. Már azon voltam, hogy megkérdezem, van-e másik hely valahol (látszatra tele volt az egész gép), amikor eszembe jutott a kispárna, amit kaptunk. Kipróbáltam, pont beleillett a lyukba. Így aztán ez a probléma szerencsésen meg is oldódott.

Aztán amikor először mentem a mosdóba, kiderült, hogy a csapból nem folyik a víz – és ez az út végéig sem változott, bár többen is szóltak a légikisasszonynak. De, ezek szerint, vízvezetékszerelői kiképzést nem kaptak. Vagy csak megfelelő szerszámuk nem volt hozzá.

Az út eseménytelenül telt. Gyerekek ugyan szép számmal voltak a gépen, de mind békésen végigaludta az utat. Ami nagy szó! És nagy előny!

Felszállás után mindenkinek adtak egy étlapot, amin elolvashattad, hogy miből választhatsz. Aztán az ételkiosztásnál egy igazi orosz gyevuska szó nélkül eléd csapott valamit. Amikor a mellettem ülő óvatosan megkérdezte, hogy mi az, akkor nagyon határozott és elutasító választ kapott, amiből csak a ryba (hal) szót értettem – a többi meg, gondolom, arról szólt, hogy a marha elfogyott, ez van, ezt kell szeretni. Ez a hölgy egyébként is végig kelletlenül és őrmesteri stílusban adta elő magát. Kézicsomagok elhelyezésében nem segített, utasításokat egy-egy odabökött ujjal adott, és az arcáról leolvashattuk, hogy nagy szívességet tesz nekünk azzal, hogy egyáltalán itt van. Még szerencse, hogy többnyire a másik oldali folyosón ügyködött. Az én Jekatyerinám meg Vologyám sokkal kedvesebb és barátságosabb volt.

Két központi képernyőn vetítették a filmeket (egy Nicolas Cage krimi után, amiből csak részleteket észleltem, igazi orosz rajzfilmeket!) meg a repülési információkat. Már a felszállásnál bő egy órával korábbi érkezési időpontot írtak ki, mint ami a jegyfoglalásban szerepelt. Na, gondoltam, várhatok majd Daniékra a reptéren! Az időpont aztán menet közben folyton változott, de végül tényleg 40 perccel korábban értünk Shanghaiba.

Egy kicsit aggódtam, mert a belépési kártyán volt egy olyan kérdés, hogy mi az itteni lakcímem, nekem meg halvány gőzöm sem volt róla. Dani ugyan megírta, mert a vízum kérő lapon is szerepeltetni kellett, de a repülőre nem vittem magammal ezt az információt. Úgyhogy nemes egyszerűséggel csak annyit írtam, hogy Shanghai, Pudong (ami lakosra kb. annyi, mint Budapest szorozva öttel). De a határőr szerencsére nem kekeckedett, így örömömben adtam neki a kiszolgálás értékelő automatán egy nagy smileyt.

Amikor kézhez vettem a bőröndömet, szomorúan állapítottam meg, hogy elromlott a húzókája, nem lehet húzni. Így viszont elég trükkös volt a kerekeken gurítás. Szerencsére a kijárattól már Dani vette kezébe a dolgokat, meg a koffert. Ő meg erős, így neki az sem okozott problémát, hogy kézben vigye, ahelyett hogy húzná.

Sophie is kijött a reptérre, így egyből elsüthettem a kínai mondatomat, amit a repülőn szorgalmasan gyakoroltam (Wo hen gao xing ren shi ni = örülök a találkozásnak). Mivel a kiejtést és a – nagyon fontos – hanglejtést is csak hallás után „kottáztam” le magamnak egy darab papírra, nem voltam igazán biztos a tudományomban, de Sophie, némi homlokráncolás után, megértette, így mindjárt kapott is egy piros pontot.

Én meg egy kis pandamacit, így Hüpi, akit magammal hoztam, nem lesz egyedül.

Együtt a csapat: Teenage Snake, Kissárkány, Xiao Xiong Mao és Hüpi

Shanghaiban, világvárosi jellege ellenére, korán, általában már fél 11 körül, leállnak a metrók. Így éjszaka csak taxival lehet közlekedni. Amikor a csomagokra vártunk, nem láttam, hogy a mienken kívül más repülőgép is beérkezett volna. A reptér előtt viszont hatalmas sor állt taxira várva. Igaz, hogy az úton szintén hatalmas sorban álltak a taxik (a mi taxisunk azt állította, hogy ő 5 órával előbb állt be a sorba! ami szinte hihetetlen, már gazdaságossági szempontból is), így gyorsan haladt a sor, de még így is 43 percig tartott, amíg sorra kerültünk. És ami a legérdekesebb volt, amikor taxiba ültünk, a sor még mindig ugyanolyan hosszú volt. Hajnali 1 óráról beszélünk! El nem tudom képzelni, hány repülőgép kell ennyi utas leszállításához!

Taxira várva

Hazaérve a lakás bemutatása után nekiálltam kicsomagolni, és egyből megállapítottam, hogy megpiszkálták a bőröndömet. A két cipzárhúzóka ugyanis egy kulcskarikával van összefogva. Az elv az, hogy a kulcskarika nem engedi szétnyílni a cipzárat, elég bonyolult leszedni ahhoz, hogy „csak úgy” ne akarják széthúzni a cipzárat, éppen csak hogy belekukkantsanak, viszont nem  azt sugallja, hogy gyémántokat tartok a bőröndben, amit hét  lakattal őrzök. Eddig remekül bevált. Úgy tűnik, most lett vége a pünkösdi királyságnak. Két rúd kolbász, és egy hatalmas doboz Toffifee hiányzott belőle. Elméletünk szerint valahol, ahol a csomagok átvilágítása történik, szúrhatták ki, hogy ilyen finomságok vannak benne, amiért érdemes szórakozni a kulcskarika leszerelésével.

Úgyhogy megint tanultam valami újat, ez úttal azt, hogy ami érdekes lehet másnak is, azt nem a cipzár felőli részre kell csomagolni, hanem a bőrönd hátuljához, meg alulra – talán úgy kevésbé vonzó, mert tovább tart elemelni, s nehezebb észrevétlenül megtenni.

Szegény Dani nagyon rákészült már egy igazi, magyaros melegszendvicsre, így ő is bánatos volt. Úgyhogy a hangulat visszaállítására még dorbézoltunk egy kicsit, részemről gyömbérteával, részükről forró vízzel – ez hagyományos kínai ital, s érdekes, hogy Dani már azelőtt rászokott, hogy Kína egyáltalán felmerült volna a gondolataiban.

Aztán még egy kis portóit is elszopogattunk, csak hogy jobban essen az alvás.

Ami nem is volt haszontalan, mert Dani, a tavaszi jó időre vonatkozó általános információkban bízva csak nem foglalkozott azzal, hogy egy vastagabb takarót kerítsen számomra. Úgyhogy hajnal felé, félálomban, azért még magamra húztam egy-két ruhadarabomat.