Shanghai Zoo

A hétvégén Danival Hangzhouba utazunk. Éjjel Dani lefoglalta a szállást egy hostelben, a vonatjegyet viszont három nappal előtte már nem tudta interneten megrendelni. Így rám hárult a nemes feladat, hogy elmetrózzak érte a világ végére. Tényleg a világ végén van ez a pályaudvar. Még a belföldi repülőtérnél is egy megállóval odébb. Kereken 45 percet utaztam a metróval, igaz, közben még át is kellett szállni, mert a végállomás előtt három megállóval egy égi hang egyszer csak közölte, hogy ez a szerelvény nem szállít tovább utasokat, tessék kiszállni. Ugyan nem értettem a dolog logikáját, de attól még a helyzet nem változott, szépen megvártuk a következő metrót, és azzal mentünk tovább.

A jegyvásárlás gond nélkül sikerült. A külföldiek részére (is) fenntartott ablaknál a kisasszony tényleg beszélt angolul, vagy legalábbis értett. Nagyon jól meg vannak szervezve az expresszvonatok (azt nem tudom, hogy normál vonatok esetében mi a helyzet). Minden gyorsjáratnak van egy száma, amivel tökéletesen beazonosítható. Bemondtam, hogy két jegyet kérek szombatra, beadtam a két útlevelet (mert mindenkinek kell valami igazolványt bemutatni a jegyvásárláshoz), és mutattam a papírom, hogy mi a vonatunk száma. Egy képernyőn megjelentek a jegyek adatai – dátum, vonatszám, indulási idő, célállomás, ár, a pénztáros megvárta, amig rábólintok, és csak akkor nyomtatta ki a jegyet. Flottul ment minden.

A tervem az volt, hogy ha már itt vagyok a világ végén, hát körülnézek egy kicsit erre is. De hiába kerestem bármilyen kijáratot, csak olyat találtam, ami a metróhoz vezetett vissza. Létezhet, hogy egy vasútállomásról ne legyen szabadtéri kijárat? Én mindenesetre nem leltem rá, így gyorsan újraprogramoztam a napot, és úgy döntöttem, hogy megnézem az állatkertet, amelyik három megállónyira volt egy másik metróvonalon.

Még a múltkori ittlétem alkalmával olvastam egy elég elmarasztaló bejegyzést az állatkertről, így eddig nem nagyon törtem magam utána, bár szeretem meglátogatni az ilyen helyeket. De ha már erre hozott a véletlen, gondoltam, élek az alkalommal.

Tegnapelőtt még hőgutát akartam kapni a farmerben és harisnyanadrágban, tegnap még egy szál topban és vékony nadrágban szaladgáltam. Mára viszont Dani kiolvasta az internetről, hogy a hőmérséklet 14 fok körül lesz, de a hőérzetünk akár 6 fok is lehet. Úgyhogy visszatértem a télikabáthoz, pulóverhez és sálhoz. Nem is bántam meg. Igaz, a metróban meleg volt, de a szabad levegőn bizony minden ruhadarab elkelt.

Az állatkert egy hatalmas parkban található. A legtöbb épület valóban elég régi, kopottas, poros, szegényes, de az állatok zöme szabadtéren tartózkodott, így ez nem volt olyan feltűnő. Csak az elefántház volt nagyon elszomorító látvány. Szűk karámokban, betonpadlón, minden foglalkoztató eszköz híján álldogáltak az elefántok egyesével vagy kettesével.

Annál érdekesebb volt a többi állat. Szinte mindegyik éppen etetés után lehetett, úgyhogy sok érdekes mozgolódást figyelhettem meg. Az orangután volt a legjobb. Egy műanyag doboz volt felszerelve a falra, amelyen lyukak voltak, benne pedig egy polcon valami ennivaló. Az orangután ott állt, és egy botocskával próbált hozzáférni a csemegéhez. Különböző lyukakon keresztül dugta be a botot, és kotorászott odabent, aztán a fejét félrebillentve gondolkozott, és felmérte a terepet, majd újra nekilátott a feladatnak. Érdekes volt, hogy mindkét kezével ugyanolyan ügyesen és pontosan dolgozott. Legalább 10 percig álltam, és figyeltem, és nem unta meg a próbálkozást. Hogy sikerrel járt volna, azt nem láttam, igaz, azt sem, hogy valójában mi lehetett a dobozban.

A kígyók is meglepően élénkek voltak. Az egyik szinte csak a farka végére támaszkodva kapaszkodott fel a függőleges falra, és tapogatta szorgalmasan a rácsos oldalfalat, mintha keresett volna valamit. Rejtély volt, hogy tudta megtartani magát közben.

Mivel nem teljesen egyértelmű, ideírom, hogy ez egy hal

Mozaikjáték a majomház előtti oszlopokon

Rengeteg érdekes, fura alakú hal volt, amilyent még soha sem láttam. Elég ritkás volt viszont a tájékoztató tábla, ami kár, mert legalább a latin nevük alapján kiderülhetett volna róluk valami.

Három órán át mászkáltam a parkban, és még mindig nem értem a végére. Viszont egyre jobban beborult, a szél is feltámadt, a hőmérséklet is süllyedt, úgyhogy a rám váró kerékpározásra gondolva véget vetettem a természetrajzi ismeretek bővítésének.

Kedden, amikor Danival együtt bicikliztünk a távolabbi metróhoz, a belső, kevésbé forgalmas utcán mentünk, ahol a légszennyezés ugyan kevesebb, viszont nincs elkülönített kerékpár út (ami legalább viszonylagos védettséget nyújt). Dani nyomdokain haladva szépen elértem a metróhoz, de hazafelé, félhomályban, lámpa nélkül és csúcsforgalomban, nem mertem nekivágni, így a megszokott főutat választottam. Ma viszont úgy döntöttem, hogy megkockáztatom. Délelőtt, amikor a megállóhoz kerekeztem, nem volt nagy forgalom, így az 5 kereszteződésben szokás szerint mindenfelé egyszerre kanyarodó járműveken, az út szélén (szabálytalanul) parkoló autókon, a járdáról körülnézés nélkül lelépő gyalogosokon, kapukon kihajtó autókon kívül semmi nem volt, amire figyelni kellett volna. Most viszont, már erős forgalomban kellett megvédenem a jogaimat. Hiába van ugyanis zöldem, és megyek (mennék) egyenesen, ha a jobbra kanyarodó járművek, arra várva, hogy befurakodhassanak a sávba, teljesen elállják az utamat (ezek között ügyesen át kell manóverezni), a balra kanyarodók meg, erejük teljében, folyamatosan jönnek – itt nem szabad gyengeséget mutatni, hanem határozottan eléjük kell vágni, jelezve, hogy igen, nekem is az a tervem, hogy átjutok a kereszteződésen.

Valahogy mindenki halad a célja felé, és balesettel sem találkoztam még, tehát a dolog működik, mégis azt kell mondanom, hogy a közlekedést tekintve rettenetesen önzőek a kínaiak. Jó-jó, tudom, hogy valójában mindenki figyel mindenkire, hiszen nem ütik el egymást, és a biciklik nem kerekeznek az autók alá, de mégsem figyel senki senkire, legalábbis abból a szempontból tekintve nem, hogy akár csak minimális előzékenységet is tanúsítanának egymás iránt. Előszeretettel parkolnak a kereszteződésekben a zebrán, akadályozva a gyalogosokat és eltakarva a lámpát (itt most buszokról, teherautókról beszélek), vagy gond nélkül nekiállnak sms-ezni a parkoló autósor mellett megállva, gyakorlatilag háromnegyedrészt elfoglalva az egyetlen haladási sávot. Aztán, egy pillanat, és már el is indultak, hátranézés, indexelés, bármilyen előzetes ráutaló magatartás nélkül.

Szóval a közlekedés Shanghaiban tökéletesen karban tartja a szürkeállományt. Az érdekes az, hogy miközben látszólag egyáltalán nem figyelnek semmire – abszolút körül- vagy hátranézés nélkül kezdenek mozgásba, kanyarodásba, áthaladásba – valamiképpen mégis folyamatosan figyelniük kell, hiszen nem történik semmi baj. Minden felelősség a hátulról jövőé – és majd ha én leszek a hátulról érkező, akkor (de csakis akkor) én is figyelni fogok. Kb. ennyiben foglalható össze a közlekedési szabályokról alkotott nézetük.