Útban a metró felé elhúztam egy europid hölgy mellett, aki a
metró aluljáróban odajött hozzám, és leszólított. Megkérdezte, hogy itt
lakom-e, mert a vörös hajammal feltűnően elütök a helyiektől. Csak pár szót
tudtunk beszélgetni, aztán jött a metró. Utóbb jutott eszembe (lépcsőház
effektus), hogy nem kellett volna úgy sietni, hátha egy „tartós” barátság
alapjait vethettük volna meg – vagy legalább szereztem volna néhány hasznos
információt.
Ráadásul egy gazdag lakónegyedből kanyarodott ki, ahova nem
lehet csak úgy besétálni, mint például a mienkbe, tehát már ezért is érdemes
lett volna összehaverkodni, hogy ott is körülnézhessek.
Itt Shanghaiban ugyanis minden lakóterület lakóparkokra
(lakóközösségekre) van osztva. Egy-egy ilyen lakópark akár 25-30 épületből is
áll, melyek gyakran több mint húsz emeletesek, és általában több lépcsőház is
van. Ebből már el lehet kezdeni szorozni, hogy mégis hányan laknak egy-egy
lakóparkban. A lakóparkok kőfallal vagy díszes rácskerítéssel körbe vannak
kerítve, csak egy-két kapun lehet bemenni, ahol folyamatosan őr áll. A mi
őreink csak unottan álldogálnak, esetleg beszélgetnek a személyzet többi
tagjával, vagy újságot olvasnak a kuckójukban – néha meg mosolyogva fogadják a
köszönésünket, vagy szólnak is pár szót az emberhez. Hozzám mondjuk hiába, de
Dani szokott velük időnként small talk-ot folytatni.
Minél előkelőbb egy ilyen lakópark, annál komolyabban veszik
magukat az őrök. Egy bizonyos szint felett már nem engednek be senkit, csak aki
ott lakik, vagy akit egy ottani lakos igazol.
Ez a lakóközösségi rendszer már a múlt század 30-as, 40-es
éveiben is megvolt a kínai városokban. Ha jól gondolom, a kommunista
rendszerben vezették be, de, úgy látszik, jól szolgál. A lakóparkok belső tere
különböző rendezettségi szintű. A középszint, ahol mi most lakunk már saját
tóval vagy tavakkal rendelkezik, minden talpalatnyi terület zöld, fű, fa,
bokor, virágok, sétányok a tavacskák körül, játszótér gyerekeknek és öregeknek…
A szegényebb házak között jóval kevesebb a zöld, de azért a
kerítés és a házak között általában ott is bokrokat, füvet telepítenek.
Játszótér és akad, viszont jellegzetes, hogy az udvaron mindenfelé ruhaszárító
állvány van. A házak ablakaiból is lógnak ki a szárításra szolgáló hosszú rudak,
az erkélyeken is folyamatosan száradnak a ruhák. Gondolom, kis alapterületen
sokan élnek, és a mosott ruhának már nem jut hely a lakáson belül. (Később, amikor Sophie-val nézegettük a képeket, megdőlt ez az elméletem, legalábbis nem nyert megerősítést. Szerinte ugyanis ez nem a lakások méretével van összefüggésben, hanem egy shanghai szokás, mielőtt ideköltözött volna, ő sem látott ilyet.)
 |
| Száradó ruhák Shanghaiban |
Egyébként akit érdekel a közelmúlt Kínája, annak nagyon
tudom ajánlani Jung Chang: Vadhattyúk című életrajzi
regényét, amely az 1909-1978 közötti időszakot ábrázolja, nagyon részletesen és
(érzésem szerint) tárgyilagosan. Teljesen véletlenül jutottam hozzá nem sokkal
az utazásom előtt a könyvtárban, de ha hazamegyek, újból elolvasom. Jó néhány
dolgot helyre tett bennem ezzel a korszakkal kapcsolatban. Mert az iskolai
tanulmányaimra nem igazán alapozhattam.
Hallgassunk mindig a megérzéseinkre, hangoztatják a
legkülönbözőbb önsegítő, cél megvalósító és egyéb elméletek. A mai kalandom
alátámasztja ezt a figyelmeztetést. A volt francia negyedet terveztem megnézni,
de nem azon az utcán indultam el, amit először néztem ki magamnak, hanem egy
párhuzamos utcán. Egyszercsak egy hatalmas épületet pillantottam meg. Ez,
mondjuk, még nem különlegesség. Itt Shanghajban mindent igyekeznek hatalmasra
építeni, akár kell, akár nem. Azért persze kíváncsi voltam, hogy mi ez.
 |
| Shanghai Library (illetve kb. a fele) |
Elsőre
az derült ki róla, hogy ez a Shanghai Library – nemes egyszerűséggel csak
ennyi. Gondolom ez a legnagyobb könyvtáruk, mert hogy nem az egyetlen az annál
is biztosabb, mivel a közelünkben is van egy, ami Dani szerint nagyon jó, és
tervezzük is meglátogatni.
A Shanghai Library első körben azért volt érdekes, mert a
könyv visszaadás már 24 órás rendszerben, automatizálva történik. Ilyet eddig
még csak Kanadában láttam, igaz, hogy vagy 16 évvel ezelőtt. Aztán ahogy mentem
tovább az épület előtt, kiderült, hogy ez egyben a Műszaki és Tudományos
Egyetem is (vagy valami ilyesmi). Már éppen azon gondolkoztam, beosonjak-e egy
kicsit körülnézni, amikor megláttam, hogy az épület másik végén rengeteg
turista jellegű kínai nyüzsög. Úgyhogy arrafelé vettem én is az irányt, és
mivel láttam, hogy mindnyájan bemennek, hát én is határozott lépésekkel velük
tartottam. Nem is bántam meg. Az első emeleten ugyanis egy emlékkiállítás volt,
főleg fotókkal, jobbára a kulturális forradalom időszakáról. Sajnos csak kínai
szöveg volt mindenhol, így csak a képek alapján próbáltam kisakkozni, mit is
látok éppen. Ebben rengeteget segített az előbb említett Vadhattyúk is. Mivel a
fényképek zömén mindenkinek dagad a melle és fülig ér a szája, tehát
feltehetőleg nem negatív megvilágításba van helyezve a korszak, bár a vége felé
azért már voltak olyan tablók is, ahol – feltehetőleg – a mártírok fényképei
voltak felsorakoztatva. És azért a tárlókban kiállított holmik sem igazán azt
sugallták, hogy minden szép és jó volt akkoriban. (Pl. az egy lavórból, egy
rizsestálból, egy bádogbögréből és egy vízforraló kannából álló „komfortos”
úticsomag.)
Érdekes volt figyelni a kínai látogatók reakcióit. Úgy látszott,
hogy sokuknak személyes tapasztalatuk is volt ezzel kapcsolatban, legalábbis a
hanglejtésükből, mutogatásukból ez érződött.
 |
| Lelkes "önkéntesek" vidéken |
 | |
| Gyors talpalót végzett ifjú doktorok kezelik a parasztokat. |
Egy másik érdekesség – számomra – az volt, hogy itt kerültem
először az érdeklődés „középpontjába”. Ugyanis észrevettem, hogy itt engem is
fényképeznek! Úgy tűnik a Belső-Kínában élő embereknek még mindig kuriózum egy
európai látványa.
A kiállítás megtekintése után még felmentem a maradék két
emeletre is. A könyvtárba ugyan nem jutottam el (valószínűleg egy másik
szárnyban van), de a 4. emeleten bekukkantottam egy apró zeneterembe, ahol
valami előadás volt készülőben a turistáknak, de nekem nem volt hozzá
regisztrációs kártyám, és kívülről megnézhettem három másik zeneterem ajtaját.
A francia negyedben tovább sétálva rábukkantam egy
protestáns templomra, amely szerencsés véletlen folytán még nyitva is volt.
Szépen gondozott, nagy kertben, hatalmas épületkomplexus – a templomhoz még
további épületszárnyak is hozzáépítve, ezek rendeltetését csak találgathattam.
 |
| Saxofonos fiú a francia negyedben |
 |
| Protestáns tempom |
 |
| Irodaház cégnévsora |
Hazafelé még betértem a Carrefoure-ba. Ez egy francia
áruházlánc, ahol mindig bízhat benne az ember, hogy európaibb dolgokat is
megtalál. Sajnos ők sem tökéletesek. Sajtkésük nem volt, így Dani
melegszendvicse még mindig várat magára.
Viszont láttam családi evőpálcika készletet – négy felnőtt
és egy gyerek méretű evőpálcika, ez utóbbi kék vagy rózsaszín kivitelben.
A sajtkést meg majd megrendeljük az internetről. Itt amúgy
is egyre általánosabb ez a beszerzési mód. Nem csak a használati tárgyakat,
ruházatot, könyet, luxuscikkeket, de már a napi élelmiszereket, mirelitárut is
előszeretettel rendelik a neten. Ha Kínában vagy, hát élj úgy, mint a kínaiak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése