Szobrok és domborművek

Itt létem első vasárnapján, Danival sétálva találtunk egy falat a Yichang Roadon, amelyik tele volt domborművekkel, csak már sötétedett is, meg fáradtak is voltunk, így nem néztük meg tüzetesen. Úgyhogy visszamentem, és próbáltam értelmezni a látottakat. Közben szorgalmasan fényképeztem is, mert minden egyes domborműhöz tartozik szöveg is, és reméltem, hogy majd Sophie megoldja nekem a rejtélyt. Hát azt hiába reméltem, mert mint kiderült az első táblán az állt, hogy „Utca, domborműves fallal”, a tobbin meg olyasmi, hogy szép tavasz van, csicseregnek a madarak, és de jó is hogy élünk…”

Pedig érdekesek voltak az alkotások. Voltak buddhista papok...

 ... ott volt az M50 (ez az a művészgaléria negyed...

felismertem egy sárkányhajó versenyt,

egy nagyon modern, sok sávos kereszteződést,  forradalmi csatajeleneteket...

 testedzést végző időseket...

parasztokat tanító ifjú kommunistákat – szóval elég vegyes volt a témaválasztás. Bár én azért éreztem valamiféle sorrendet, azért is gondoltam először, hogy talán a kommunista párt történetét akarta megjeleníteni képekben.

Mindenesetre érdekes volt nézegetni a falat, és megörülni az újabb és újabb részleteknek, amiket felismertem.

A téglakerítés tovább is tartott, azon azonban már nem bronz domborművek, hanem valamilyen más technikával és stílusban készült shanghai érdekességek voltak megjelenítve. A sárkányhajó itt sem maradhatott el, sőt az M50 is újból előkerül.

Amúgy itt van elég közel, úgyhogy lehet, hogy valami ottani fiatal műveszek alkotásai ezek a kerítésfalak is.

Betértem a Changshou parkba. Csak egy újabb zöld oázisban akartam gyönyörködni, arra igazán nem számítottam, hogy az egész park telelesz jópofa szobrokkal.

A szobor címe: SMS-ező

Meg rengeteg emberrel. Úgy tűnik, délidőben az irodákból is kiözönlenek az ott dolgozók, és, ha tehetik, egy parkban töltik el az ebédidejüket, költik el az ebédjüket – vagy csak szunyókálnak egy padon vagy a fűben.

Azért nem mindenki választja a passzív pihenést. Mint minden parkban, itt is számos embert láttam, aki tornázott – taj-csizott, nyújtó és hajlító gyakorlatokat végzett, keresztező mozdulatokkal lendületesen rótta a köröket a sétányon. Úgy tűnik, nagyon kedvelt a tollaslabda is, mindenütt találkozóm vele.

A park szélén, egy kikövezett téren, pedig egész csapat taj-csis próbálta követni a mestere mozdulatait.

Örömmel láttam, hogy itt sem mindenki profi. Az egész történet nagyon hasonlított ahhoz, amikor Szulokban a kert végében próbáltunk taj-csi gyakorlatokat végezni a harmatos fűvön, minden előképzettség nélkül, Jucus felügyelete alatt.

A park békés nyugalma után annál nagyobb ellentét volt a Jade Buddha templomnál lévő nagy nyüzsgés. Ott kezdődött, hogy a templom előtti utca tele volt koldusokkal, bent a  templomban meg egymást érték a hívők, turisták, árusok és szerzetesek. Már a korábbi templomlátogatásaim alatt is csodálkoztam, hogy fér meg ennyi minden egy helyen, de most még furcsább volt látni, hogy az imádkozó embereket egyáltalán nem zavarják a fényképező turisták, nyugodtan (és az én szememben a legtöbben elég sietősen) hajlonganak hármat az egyes istenek előtt, aztán fogják az áldozati ételt, átteszik a következő oltárra, és megismétlik a szertartást.

Nagyon tetszett viszont, hogy az egyik bonyolult szoborcsoportozatra felmászott egy macska, és ott kószált a szobrok között (a legjobban egy sárkány szájában érezte magát, oda többször is bevackolt). És amikor egy szerzetes észrevette, nem kergette el, hanem csak mondott róla szeretetteli hangon egy néninek, akivel éppen beszélgetett. Az életben mindennek megvan a helye, még egy kóbor macskának is joga van az isten lábához telepedni.

Jade Buddha templom

 Furcsa volt viszont, hogy szinte minden imacsarnokban (volt belőlük jó pár) két oldalt szuvenírárusok és büfék voltak felállítva – adjuk meg az Istennek, ami az Istenné, és Mannonnak is, ami az övé.

Naívságomra jellemző, hogy engem is lépre csalt az egyik bolt alkalmazottja. Ahogy ott bámészkodtam a középső udvarban, odajött, és mondta, hogy menjek fel a lépcsőn, fent megsimogathatom a harangot (bell), ami szerencsét hoz. Még dícsértem is magamban, hogy milyen rendes, olyan látványosságra is felhívja a figyelmemet, amit észre sem vennék különben. Az épület alsó szintje szuvenír bolt volt, de még erre sem figyeltem fel. Felmentem a lépcsőn, közben megbámultam a két oldalt kiakasztott kínai festményeket, a fickó meg jött utána, és odafönt rámutatott egy fa Buddha-szoborra, hogy simogassam meg a hasát (belly), mert szerencsét hoz. Akkor már láttam, hogy a boltjába csalogatott be, és ha már ilyen ügyesen csőbe húzott, hát körbenéztem. És nem is bántam meg. A bolt leghátsó részében egy nő kínai tájképeket festegetett, tintával, ecset nélkül, pusztán a tenyérélét, ujjait, körmeit használva. Fantasztikus volt, ahogy kialakul a keze között a kép. Egész sokáig nézegettem, de nem vettem a képekből, pedig addigra a kísérőm már lealkudta önmagával 280-ról 170-re. Nekem nem is kellett szólnom. Még fényképezni is engedett. Annál bosszúsabb volt, amikor nem sikerült semmit rámsóznia.

Nagyon érdekes, ez a múzeumba oltott templom megoldás. Mindent a hívőkért, és mindent a látogatókért. Ugyanúgy kínálják a füstölőpálcikákat, és égetésre szánt „pénzt”, mint a jade faragványokat és nyakláncokat. A hívőknek  hivatásos égetők segítenek elégetni a nagy papírzacskókba rakott, sárga és piros papírból hajtogatott „aranytömböket”, nehogy véletlenül tüzet okozzanak (direkt vannak erre a célra szolgáló kályhák, a látnivalóknál unatkozó őrök figyelik, hogy nem lép-e valaki tiltott helyre (elég kevés ilyen van, szinte bárhova mehet bárki), a szerencsehozó aranyhalak medencéjénél meg nem csak etetni, de kihalászni és hazavinni is lehet a halakat. Rengeteg hal volt, egy kis medencében. Egy csomó különböző típus, és ékes kínai nyelven magyarázott is róluk egy plakát, de én persze nem értettem, hogy mit. Úgy döntöttem tehát, hogy mindegyik másban hoz szerencsét az embernek.

Nagyon mókás volt, amikor egy fickó elkezdett haleledelt bedobálni nekik. Lóhalálában rohantak, hogy le ne maradjanak, ott tülekedtek egymás hegyén-hátán, sőt, volt amelyik olyan mohó volt, hogy a fickó ujját is bekapta a kajával együtt!

A Jade Buddha templom tulajdonképpen a két, hatalmas jádekőből kifaragott (ülő és fekvő) Buddháról híres. De annyi istenség szobor van benne, és sok közülük annyira hasonló stílusú, hogy nem tudtam rájönni, melyek voltak az igazi hírességek. Az egyik talán az lehetett, amelyik egy külön kincstár részben volt (ide külön még 10 RMB volt a belépőjegy) felállítva egy nagy imateremben. Én ugyan istennőnek néztem, meg karcsúbb is volt, mint ahogy a Buddhákat ismerem, de ha ennyire becsben tartják, mégiscsak ő lehetett az. Fényképezni sem szabadott ebben a teremben.

A másik meg talán ez lehetett?

Bekeveredtem egy plázába. Rengeteg van belőlük, a turistásabb részeken szinte minden utcasarokra esik egy, de a kevésbé felkapott városrészekben is sűrűn előfordulnak. A különbség csak az, hogy a skála egyik végén a legnagyobb márkák vonultatják fel a termékeiket, a másik végén meg kínai bazár van (a szó szoros értelmében).

Kíváncsi lennék otthon mit lehet látni most egy ruházati boltban. Itt szinte csak púderszínek vannak, nagyon tompa/halvány rózsaszín, barackszín, zöld, meg fehér és fekete, illetve a másik véglet a rikító neonszinek. A kettő között viszont semmi. A stílus viszont 90%-ban babás. Fodrok, masnik, pliszék, csipkék, szinte mindig bubigallér, tüllszoknyák – olyan mint egy Barbi-birodalom és egy „hogyan csecsézzük minél jobban kislányunkat” világ keveréke. Sokszor nem is vagyok biztos benne, hogy női ruha boltban vagyok, és nem lánykaruhákat nézegetek. A méret ugye nem mérvadó, a fazon meg a szín meg totál gyereklányos. Nem is tudom, honnan öltöznek azok, akik nem ezt a stílust követik.

Mert uralkodóan kétféle stílus látható az utcán, ez a nagyon babás, nagyon csecse, illetve a minél rendetlenebbül lóg rajtam, annál jobb. A kettő közti, én szememmel nézve hagyományos viselet erősen kisebbségben van. És szinte csak fekete harisnyanadrágot látni. Bármilyen színű szoknyához vagy sorthoz (ami továbbra is nagy divat itt) csakis és kizárólag fekete harisnya. Már nekem is furcsa volt, amikor megpillantottam egy testszínűt.

A bolti élményeimhez tartozik, hogy errefelé nem csak a bazársoron kísérgetik az embert, hanem szinte bármelyik boltban, ahova belépsz. A különbség csak annyi, hogy a bazársoron folyamatosan nyomják is szöveget, és igyekeznek valamit rádtukmálni, a boltban meg – jobb esetben – nem. Úgy tűnik, egyszerűen csak az a feladatuk, hogy felzárkózzanak a vevő mögött, és menjenek vele, amíg végig nem nézi a boltot, hogy ha bármi kérdése lenne, azonnal tudjanak válaszolni. Sőt, miután kiemeltem egy ruhát, hogy majd felpróbálom, még azt is elkérte tőlem a kisasszony, és vitte helyettem, hogy szabad legyen a kezem a nézelődéssel. Igaz, hogy ez egy Escada boltban volt, ami azért elég magas árfekvés (nem is vettem meg a blúzt – többek között azért sem, mert kicsi volt.)