12. Vigyázz, kész, rajt! Indulás Balira

Bali (és az esküvő) előtt még gyorsan megejtettük szokásos közös „munkahelyi” ebédünket. Ami úgy értendő, hogy én odamegyek Dani munkahelyére, amely egy 25 emeletes toronyházban van. Az alsó három szint pláza, felette meg irodaház az egész, akinek szerencséje van, annak remek kilátással az irodából.

A puzzle boltnál beszéltük meg a találkát, de háromszor körbeszaladtam a szintet – és már kezdtem nagyon kételkedni a tájékozódási készségemben – amikor hirtelen rájöttem, hogy szombattól keddig  tartó időszakban megszűnt a kedvenc boltom. Sőt, nem csak hogy megszűnt, hanem a helyét is úgy mimikrizték, hogy nyoma sem volt annak, hogy ott egy bolt üzemelt még két napja.

Vietnámi étteremben ebédeltünk, remek zöldségsalátát, csirkehússal, öntettel, hozzá az elmaradhatatlan teával. Utána hittel telve kutatóútra indultam a plázában, mert az ajándékomhoz még szükségem lett volna néhány egyszerű eszközre, például fehér zselés tollra, és valamilyen formalyukasztóra.

Sajnos ismét megállapítottam, hogy Kínában, ahonnan a „világ összes” kreatív cucca származik, nincs tere a kreatív alkotásnak. Hobby kreatív boltot egyáltalán nem sikerült találnom, és ami kreatívnak mondható cucc volt, az is legfeljebb kész, egymáshoz illeszthető készletek, vagy néhány kivágott filc virág, öntapadós matrica és egyéb dekoráció. Úgyhogy segédeszközök nélkül maradt számomra az újratervezés és a fantázia.

Hazafelé volt egy kis kalandom a metrón. Amikor a megállóban felszínre jöttem, teljesen ismeretlen volt a környék. Először még nem is tűnt fel, mivel a legtöbb megállónak annyi kijárata van, hogy könnyen előfordulhat egy kis figyelmetlenséggel, hogy nem a megfelelő felé indulok el. De egy idő után már nagyon gyanús lett a dolog, és amikor visszamentem a metróba, hogy a föld alatt keressek egy új, szimpatikusabb kijáratot, megláttam, hogy nem is a megfelelő állomáson vagyok.

Három év alatt ez volt az első eset, hogy a metrón bemondott és kijelzett megállók elcsúsztak a tényleges megállókhoz képest. Észleltem is az első megállónál, de azt hittem, csak figyelmetlen vagyok, és azért gondolom azt, hogy egyszer már megálltunk, mielőtt (újra) abba a megállóba értünk volna.

Persze nagy baj nem történt, visszametróztam egy megállót, kerékpárra kaptam, és irány haza.

Otthon aztán csomagolás, takarítás, rendezgetés – estére érkeztek a nászék. Kínai menyasszony, kínai szülőkkel. Az egyetlen aprócska probléma, hogy egy szót sem beszélnek angolul! Amikor Sophie hazakísérte őket a vasútállomásról, kedvesen egymásra mosolyogtunk, megtörtént a „hivatalos” bemutatkozás és ajándékcsere – kínai teát kaptam tőlük (hatalmas díszdobozban), és egy szép cserépbögrét, cserébe körtepálinkával és Budapest képeskönyvvel örvendeztettem meg őket -, aztán a továbbiakban igyekeztünk erősen kerülni egymást. Szép, szép az őszinte, baráti mosoly, de azért egy elmélyültebb társalgáshoz édeskevés!

Mivel az AirAsia fapados járatával mentünk, ezért a 2x20 kg (pluszban fizetett) bőrönd mellett mindenki csak egy-egy kézitáskát vihetett, 7 (!) kg-os súlyhatárral. Úgyhogy indulás előtt még izgatott csomagolás zajlott, hogy hogyan osszuk el a holmikat, hogy minden elférjen, és a csomagok se lépjék túl a súlykorlátozást. Laptopot, töltőket, fényképezőgépet és egyéb súlyos tárgyakat ugye az ember szereti a kézipoggyászában tartani, ahol kisebb az esély rá, hogy eltűnik, ami miatt aztán a kistáskás nehezek viszont teljesen kihasználatlanok voltak. A két bőröndben meg tömörült minden, ami csak tudott. Szegény, szerencsétlen menyasszonyi ruha, ott legalul!

Indulásra készen

A reptéren gondosan lefóliáztattuk a két feladásra szánt bőröndöt – jó megoldás a reptéri szarkák és szétszakadó cipzárak ellen, de micsoda környezetszennyezés! -, aztán a csomagfeladásnál kiderült, hogy az egyikben valami gyanús dolgot találtak, tehát tessék kicsomagolni az egészet. A végén sem derült, ki, hogy mi nem tetszett nekik, de becsületükre legyen mondva, az újrafóliázásért nem kellett fizetni.

A mi gépünk ugyan nem volt ilyen tarka, de sokkal nagyobb volt!

Kuala Lumpurban 5 óra várakozási időnk volt. Fentem a fogam a lepkekertre, amiről már többektől hallottam regélni, erre kiderült, hogy a régi reptér május elején zárt be, az új meg, ahova érkeztünk, még csak félkész állapotban van, úgyhogy – egyenlőre? – nem igazán kínál ilyen attrakciókat. Az éttermek persze már üzemeltek, úgyhogy gyorsan megreggeliztünk, igazi ázsiai reggelit, pirított tésztát, és dumplingot (párolt gombóc). Érdekes, hogy az ételek stílusa Malajziában és Indonéziában is nagyon hasonló a kínaihoz, csak az ízesítésben van egy kis eltérés – viszont a pálcikát itt már nem használják.

Előállt hát az a mókás helyzet, hogy nem a gyakorlatlan európaiak kértek villát a pálcika helyett, hanem a zavartan keresgélő kínai szülők számára kértünk pálcikát.

Az 5 nagy kézipoggyász közben legalább 8-ra szaporodott, mivel előkerültek a kis kézitáskák, és némi Duty Free szatyrok is képbe kerültek. Mindenki mindenkivel udvariaskodott, egymás kezéből vettük ki a csomagokat, így aztán nem is csoda, hogy közvetlenül a beszállás előtt egyszer csak azt vettem észre, hogy nincs meg a kiskofferem. Szerencsére nem kellett messzire menni érte, az utolsó átvilágításnál felejtette ott Sophie, aki előtte vette át Danitól. Szegény papát sajnáltam csak, mert szegény egyből magára vette, hogy biztosan ő a hibás.

Bizony a kínai öntudat és felelősségvállalás komoly lelkiismereti problémákat okozhat.

Mindenesetre azonnal életbe léptettük az „ezentúl mindenki a maga csomagját viszi” szabályt.

Muzulmán országban járunk. Külön imahelyiség a reptéren nőknek és férfiaknak.

A felszállás egy órás késéssel történt meg, de szerencsére már a gépben ültünk, úgyhogy lehetett ismét aludni. Egész addig, amíg el nem kezdték a hangos, erőltetetten lelkes és jó kedvű reklámot nyomni. Jobbára maláj nyelven, viszont annál hangosabban. Üdítő volt a csend, amikor végre abbamaradt.

Denpasar (Bali fővárosa) reptere közvetlenül a tengerparton van, a kifutó pályák végét már a tenger mossa. Mókás volt a megérkezés a tenger felől, egyenesen a betonra landolva. Meglepően sok gázlómadár bóklászott, bogarászott a 2-3 kifutópálya közti füves, zöld részeken. Nem úgy tűntek, mint akiket kergetni szoktak onnan.

Eredetileg úgy volt, hogy Laciék előtt érünk oda, akik Ausztráliából jöttek, de a késés miatt borult a terv. Ráadásul pontos megbeszélt találkahelyünk sem volt – modern világ, majd telefonon egyeztetünk a helyszínen… Mivel sem az sms sem az e-mail kapcsolat nem volt sikeres, végül eltaxiztunk a szállodába, abban a reményben, hogy talán ők is odamentek. És tényleg. Ott ültek az előtérben, iszogatták a welcome-drinket, és megörültek nekünk (a szálloda személyzetével egyetemben), mert addig senki nem találta a foglalásunkat, amire hivatkoztak. Ugyanis nem Dani, hanem Sophie nevére szólt, amit persze nem tudtak.

A lényeg a lényeg: megérkeztünk Balira.