2014. június 8., vasárnap

9. Bazársor és plázavilág

Sophie reggel 6-kor indult el hazulról autóvezetés órára. Mivel valahol a világ végén van az oktatás – a gyakorlópályánál tartanak -, ezért a tanár összeszed három embert, akiknek egyenként másfél órányi leckét ad, viszont mind a hárman „élvezhetik” a teljes oktatást. Elég időrabló módja a nap eltöltésének!
Viszont számomra azt jelentette, hogy felszabadult Sophie biciklije, így nem kellett gyalogolnom a metróig. Helyette közlekedhettem nagyon sportosan, mert Danival együtt indultunk el hazulról, és mivel ő késésben volt, ezért elég erős tempót diktált. Arról nem is beszélve, mennyivel jobb a gépe csapágyazása, mint Sophie-énak. Az utolsó szakaszon lejtőn lefelé haladva folyamatosan gyorsan tekerve egy centivel sem tudtam megközelíteni, úgy, hogy ő meg sem mozdította a lábát.
A mai program első része az üvegmúzeum volt. Sophie utasításait követve próbáltam az 1. kijáraton felszinre bukkanni, de bekeveredtem egy plázába. Elég gyakori, hogy a metro aluljárók össze vannak építve egy-egy nagyáruház 1. vagy 2. alagsori szintjével, a metróból kilépve szinte belebotlasz az első üzletekbe. Gondoltam, semmi baj, majd az áruházon keresztül kijutok az utcára, de ez sem bizonyult könnyűnek. Akkorák ezek az áruházak, hogy még eligazodni sem könnyű bennük, pláne nem, ha csak kínai nyelvű térképek vannak kitéve. Az utcán is tévelyegtem egy sort, aztán a legegyszerűbb megoldást választva matematikailag oldottam meg a problémát, azaz visszavezettem a feladatot az előző állapotra, ahol még tudtam mit kell tennik. Azaz visszamentem a metróhoz (hála a jó kis útjelző tábláknak, és másodszori nekifutásra aztán meg is találtam az 1. kijáratot. Mivel ezen a környéken már kétszer is jártam korábban, egyből otthonosan éreztem magam. A múzeumot is egész könnyen sikerült megtalálnom. Nagy segítség volt, hogy Sophie tegnap mutatott egy fényképet az épületről. Ott úgy nézett ki, mintha összekuszált szőrrel lenne bevonva. Élőben már kivehetőbb volt a száraz barna gyökerekre emlékeztető díszítés rendszere, bár a jelentését és funkcióját még mindig nem sikerült megértenem. Viszont remek tájékozódási pont.

Museum of Glass

Francia és kínai alkotók „pâte de verre” technikával készült üvegszobrai voltak kiállítva. A technika, nagyon leegyszerűsítve, kb. annyit tesz, hogy az üveget nem önállóan égetik ki, hanem valamilyen formába tapasztva, hagyományos módon. Sok megcsodálni való darab volt, némelyik lélegzet elállítóan szép. És bár a technika alapját értem, azért az alkotások zöménél mégsem volt egy árnyalatnyi elképzelésem sem, hogyan is készülhetett.

Pâte de verre, Loretta H. Yang alkotása

A kulturális élmény után az utca túlsó oldalán belevetettem magam a bazárnegyedbe. Tianzifang néhány utcányi régi városrész, ici-pici sikátorokkal, csupa-csupa bolttal, kávézóval és étteremmel – és persze rengeteg emberrel. Szombat lévén, a számuk még nagyobb volt mint egyébként, de ez már csak akkor jutott eszembe, amikor sodródtam a tömeggel. A hely egyik érdekessége a Candy Lab nevű boltocska, ahol millefiori technikához hasonló eljárással készítenek cukorkákat, a nézők ámuló tekintete és kattogó fényképezőgépei előtt. Kb. egy órán keresztül álltam ott és figyeltem a folyamatot, amíg a karamellizált cukorból végül békával „töltött” cukorkák lett. Két vékony kínai kislány gyúrta, nyújtotta, kevergette, formázta a cukortömböket. Időnként beszállt két fiú is, görgettek egyet kettőt a készülő cukorhengeren, aztán unott képpel (gondolom én, mert maszk volt mindegyiken) visszatértek a pihenőbe. A lányok viszont szünet nélkül végigdolgozták az egy órát. Még nézni is fárasztó volt, ahogy csinálták. Viszont nagyon érdekes. Közvetlenül mielőtt a kb. egy centis hurkát feldarabolták volna, még egy kb.12-15 cm-es átmérőjű hengerük volt. Az utolsó előtti lépésben aztán ezt kezdték el húzni, vonni, amíg egyre vékonyabb és vékonyabb lett, hogy aztán a végén nekiessenek egy bárddal és szétaprítsák.

Készül a mintás cukorka

fotó: taobao.com

A bazársor fáradalmait enyhítendő körbejártam az áruház alsó szintjét, ahol töménytelen különböző étterem és büfé kínálta magát. Az egyik helyen bizalom gerjesztő sült gombócok kellették magukat egy menü keretében, úgyhogy ide tértem be. Mutattam a kiszolgáló lánynak a menü képét, mire ő hosszan mondott valamit kínaiul. Ismét a menüre mutattam, és angolul közöltem mit szeretne. Ő ismét kínai monológba ment át. Ezt még megismételtük egy párszor, aztán kiszámoltam nagyjából annyi pénzt, amennyibe a menüm került (kerek összegnyi nem volt nálam), és odaadtam neki, gondolván, így már csak világos, hogy 1 adag 16 jüanos menüt kérek. Egy darabig még monologizált, aztán megkérdezte, hogy „Coca-Cola"? Én megráztam a fejem, és mutattam, hogy inkább a képen látható, étványgerjesztő, gyümölcsdarabokkal teli italt kérem. Végül megkaptam a kétszer 6 nyárson, olajban sült gombócomat – és egy pohár Coca-colát.

Tárógombóc

Az egyik gombóc halvány színű volt, tésztából készült, elvétve egy-két falatka csirkehússal – ennek a nevét utóbb Sophie húsgombócnak fordította, bár szerintem a hús jelző elég elrugaszkodás volt a valóságtól. A fűszerezéssel viszont nem fukarkodtak, úgyhogy törölgettem is szépen a szememből ömlő könnyet.
A másik zacskóból bundázott gombócok kerültek elő, és amikor óvatosan beleharaptam, kellemesen édeskésnek bizonyult. Erről utóbb kiderült, hogy táróval volt töltve. Finom volt, kíváncsivá tett, hogy mi mindenre lehet még használni a tárógyökeret – és vajon lehet-e Magyarországon kapni?
Estére mindenki összegyűlt. Szokás szerint részletesen beszámoltunk egymásnak a napunkról, aztán Sophie felvetette, hogy ugorjunk el a River Mall-ba, ahol valami fényjátékok vannak, úgy hallotta.
Busszal mentünk a metróig, és eszembe jutott, hogy mi a másik ok, amiért nem szoktam buszozni. Ugyanis nagyon ritkán, és teljesen kiszámíthatatlanul jár. Ha „szerencséje” van az embernek, 20-25 percig is várhat a megállóban, az alatt meg gyalog is bőven elér a metróhoz.
Egyikünk sem tudta, pontosan mire is számítson, így még az eddigi plázák mellett is hatalmas élmény volt a River Mall. Egyikünk sem tudta, pontosan mire is számítson, így még az eddigi plázák mellett is hatalmas élmény volt a River Mall. a 2010-es shanghai világkiállítás, Expo Axis elnevezésű, 1 km hosszú épületét alakították át bevásárló központtá. A belső kialakítása is lenyűgöző volt, a mérete pedig egészen elképesztő.

google légifotó. River Mall (a fehér "hernyó" középen). 



Egy japán étteremben vacsoráztunk. Kellemes módon rengeteg típusú és árfekvésű étkezési lehetőség kínálja magát mindenfelé, ezekben a plázákban meg főleg. A gond legfeljebb az, melyiket válassza az ember. Soha ne legyen ennél nagyobb gondom!
Vacsora után - ez más este 10 körül volt, de még minden nyitva tartott! – felmentünk a legfelső emeletre, amielyikről kiderült, hogy valamilyen módon az (is) az utca – illetve a folyó – szintje (érdekesen van kialakítva az egész környék, a végén sem jöttem rá a nyitjára). Az építmény egyik dizájn eleme egy hatalmas enyhén ívelő tölcsér szerű torony, telis-tele ledfényekkel. Egy ipari alpinista éppen ott szöszmötölt rajta, jó 20 percig figyeltük mit csinál, de a végén sem derült ki. Csak az látszott, hogy igen kitett áthajláson araszol egyik vastraverztől a másikig. Amikor végül leereszkedett a földre, csak levette a sisakját és kiterült a padlón. Jó kemény műszak lehetett a háta mögött.

Fényjáték a River Mallban

Mi meg továbbmentünk a „tetőn”, ami egy sétatérnek bizonyoult. Úgy tűnik, Barcelonához hasonlóan itt is éjszaka zajlik az igazi élet, amikor már kissé hűvösebb az idő. Napközben 30 fok körüli hőmérséklet van, elég magas páratartalommal, de így este 10 után már jóval kellemesebb az idő. Fiatalok, idősek, kisgyerekek, a legváltozatosabb korosztály korzózott, edzett, játszott a hatalmas téren. Egy új játékszert is láttunk. Egy fickó egyetlen keréken gurult ide-oda. Csak a kerék volt, két oldalt kiálló lábtartókkal, se ülés, se kormány, semmi. Izgalmas volt nézni, ahogy ügyesen kerülgette vele az embereket.


11 körül taxival mentünk haza, végig az eleven városon. A járdákon és az úttesten is nagy volt a forgalom, a kisebb élelmiszer és gyümölcsáru boltok is még mind nyitva voltak. Sok rosszat el lehet mondani a kínaiakról, de azt nem, hogy lusták lennének. Megfogják a munka végét, ha saját hasznukra megy, akkor mindenképpen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése