Sophie reggel 6-kor indult el hazulról autóvezetés órára.
Mivel valahol a világ végén van az oktatás – a gyakorlópályánál tartanak -,
ezért a tanár összeszed három embert, akiknek egyenként másfél órányi leckét
ad, viszont mind a hárman „élvezhetik” a teljes oktatást. Elég időrabló módja a
nap eltöltésének!
Viszont számomra azt jelentette, hogy felszabadult Sophie
biciklije, így nem kellett gyalogolnom a metróig. Helyette közlekedhettem
nagyon sportosan, mert Danival együtt indultunk el hazulról, és mivel ő
késésben volt, ezért elég erős tempót diktált. Arról nem is beszélve, mennyivel
jobb a gépe csapágyazása, mint Sophie-énak. Az utolsó szakaszon lejtőn lefelé
haladva folyamatosan gyorsan tekerve egy centivel sem tudtam megközelíteni,
úgy, hogy ő meg sem mozdította a lábát.
A mai program első része az üvegmúzeum volt. Sophie
utasításait követve próbáltam az 1. kijáraton felszinre bukkanni, de
bekeveredtem egy plázába. Elég gyakori, hogy a metro aluljárók össze vannak
építve egy-egy nagyáruház 1. vagy 2. alagsori szintjével, a metróból kilépve
szinte belebotlasz az első üzletekbe. Gondoltam, semmi baj, majd az áruházon
keresztül kijutok az utcára, de ez sem bizonyult könnyűnek. Akkorák ezek az
áruházak, hogy még eligazodni sem könnyű bennük, pláne nem, ha csak kínai
nyelvű térképek vannak kitéve. Az utcán is tévelyegtem egy sort, aztán a
legegyszerűbb megoldást választva matematikailag oldottam meg a problémát, azaz
visszavezettem a feladatot az előző állapotra, ahol még tudtam mit kell tennik.
Azaz visszamentem a metróhoz (hála a jó kis útjelző tábláknak, és másodszori
nekifutásra aztán meg is találtam az 1. kijáratot. Mivel ezen a környéken már
kétszer is jártam korábban, egyből otthonosan éreztem magam. A múzeumot is
egész könnyen sikerült megtalálnom. Nagy segítség volt, hogy Sophie tegnap
mutatott egy fényképet az épületről. Ott úgy nézett ki, mintha összekuszált
szőrrel lenne bevonva. Élőben már kivehetőbb volt a száraz barna gyökerekre
emlékeztető díszítés rendszere, bár a jelentését és funkcióját még mindig nem
sikerült megértenem. Viszont remek tájékozódási pont.
 |
| Museum of Glass |
Francia és kínai alkotók „pâte de verre” technikával készült üvegszobrai voltak kiállítva. A
technika, nagyon leegyszerűsítve, kb. annyit tesz, hogy az üveget nem önállóan
égetik ki, hanem valamilyen formába tapasztva, hagyományos módon. Sok
megcsodálni való darab volt, némelyik lélegzet elállítóan szép. És bár a
technika alapját értem, azért az alkotások zöménél mégsem volt egy árnyalatnyi
elképzelésem sem, hogyan is készülhetett.
 |
| Pâte de verre, Loretta H. Yang alkotása |
A kulturális élmény
után az utca túlsó oldalán belevetettem magam a bazárnegyedbe. Tianzifang
néhány utcányi régi városrész, ici-pici sikátorokkal, csupa-csupa bolttal,
kávézóval és étteremmel – és persze rengeteg emberrel. Szombat lévén, a számuk
még nagyobb volt mint egyébként, de ez már csak akkor jutott eszembe, amikor
sodródtam a tömeggel. A hely egyik érdekessége a Candy Lab nevű boltocska, ahol
millefiori technikához hasonló eljárással készítenek cukorkákat, a nézők ámuló
tekintete és kattogó fényképezőgépei előtt. Kb. egy órán keresztül álltam ott
és figyeltem a folyamatot, amíg a karamellizált cukorból végül békával „töltött”
cukorkák lett. Két vékony kínai kislány gyúrta, nyújtotta, kevergette, formázta
a cukortömböket. Időnként beszállt két fiú is, görgettek egyet kettőt a készülő
cukorhengeren, aztán unott képpel (gondolom én, mert maszk volt mindegyiken)
visszatértek a pihenőbe. A lányok viszont szünet nélkül végigdolgozták az egy
órát. Még nézni is fárasztó volt, ahogy csinálták. Viszont nagyon érdekes.
Közvetlenül mielőtt a kb. egy centis hurkát feldarabolták volna, még egy
kb.12-15 cm-es átmérőjű hengerük volt. Az utolsó előtti lépésben aztán ezt
kezdték el húzni, vonni, amíg egyre vékonyabb és vékonyabb lett, hogy aztán a
végén nekiessenek egy bárddal és szétaprítsák.
 |
| Készül a mintás cukorka |
 |
| fotó: taobao.com |
A bazársor fáradalmait enyhítendő körbejártam az áruház alsó
szintjét, ahol töménytelen különböző étterem és büfé kínálta magát. Az egyik
helyen bizalom gerjesztő sült gombócok kellették magukat egy menü keretében,
úgyhogy ide tértem be. Mutattam a kiszolgáló lánynak a menü képét, mire ő
hosszan mondott valamit kínaiul. Ismét a menüre mutattam, és angolul közöltem
mit szeretne. Ő ismét kínai monológba ment át. Ezt még megismételtük egy párszor,
aztán kiszámoltam nagyjából annyi pénzt, amennyibe a menüm került (kerek
összegnyi nem volt nálam), és odaadtam neki, gondolván, így már csak világos,
hogy 1 adag 16 jüanos menüt kérek. Egy darabig még monologizált, aztán
megkérdezte, hogy „Coca-Cola"? Én megráztam a fejem, és mutattam, hogy inkább a
képen látható, étványgerjesztő, gyümölcsdarabokkal teli italt kérem. Végül
megkaptam a kétszer 6 nyárson, olajban sült gombócomat – és egy pohár
Coca-colát.
 |
| Tárógombóc |
Az egyik gombóc halvány színű volt, tésztából készült,
elvétve egy-két falatka csirkehússal – ennek a nevét utóbb Sophie húsgombócnak
fordította, bár szerintem a hús jelző elég elrugaszkodás volt a valóságtól. A
fűszerezéssel viszont nem fukarkodtak, úgyhogy törölgettem is szépen a
szememből ömlő könnyet.
A másik zacskóból bundázott gombócok kerültek elő, és amikor
óvatosan beleharaptam, kellemesen édeskésnek bizonyult. Erről utóbb kiderült,
hogy táróval volt töltve. Finom volt, kíváncsivá tett, hogy mi mindenre lehet
még használni a tárógyökeret – és vajon lehet-e Magyarországon kapni?
Estére mindenki összegyűlt. Szokás szerint részletesen
beszámoltunk egymásnak a napunkról, aztán Sophie felvetette, hogy ugorjunk el a
River Mall-ba, ahol valami fényjátékok vannak, úgy hallotta.
Busszal mentünk a metróig, és eszembe jutott, hogy mi a
másik ok, amiért nem szoktam buszozni. Ugyanis nagyon ritkán, és teljesen
kiszámíthatatlanul jár. Ha „szerencséje” van az embernek, 20-25 percig is
várhat a megállóban, az alatt meg gyalog is bőven elér a metróhoz.
Egyikünk sem tudta, pontosan mire is számítson, így még az
eddigi plázák mellett is hatalmas élmény volt a River Mall. Egyikünk
sem tudta, pontosan mire is számítson, így még az eddigi plázák mellett is
hatalmas élmény volt a River Mall. a 2010-es shanghai világkiállítás, Expo Axis
elnevezésű, 1 km hosszú épületét alakították át bevásárló központtá. A belső
kialakítása is lenyűgöző volt, a mérete pedig egészen elképesztő.
 |
| google légifotó. River Mall (a fehér "hernyó" középen). |
Egy japán étteremben
vacsoráztunk. Kellemes módon rengeteg típusú és árfekvésű étkezési lehetőség
kínálja magát mindenfelé, ezekben a plázákban meg főleg. A gond legfeljebb az,
melyiket válassza az ember. Soha ne legyen ennél nagyobb gondom!
Vacsora után - ez
más este 10 körül volt, de még minden nyitva tartott! – felmentünk a legfelső
emeletre, amielyikről kiderült, hogy valamilyen módon az (is) az utca – illetve
a folyó – szintje (érdekesen van kialakítva az egész környék, a végén sem
jöttem rá a nyitjára). Az építmény egyik dizájn eleme egy hatalmas enyhén ívelő
tölcsér szerű torony, telis-tele ledfényekkel. Egy ipari alpinista éppen ott
szöszmötölt rajta, jó 20 percig figyeltük mit csinál, de a végén sem derült ki.
Csak az látszott, hogy igen kitett áthajláson araszol egyik vastraverztől a
másikig. Amikor végül leereszkedett a földre, csak levette a sisakját és
kiterült a padlón. Jó kemény műszak lehetett a háta mögött.
 |
| Fényjáték a River Mallban |
Mi meg
továbbmentünk a „tetőn”, ami egy sétatérnek bizonyoult. Úgy tűnik, Barcelonához
hasonlóan itt is éjszaka zajlik az igazi élet, amikor már kissé hűvösebb az
idő. Napközben 30 fok körüli hőmérséklet van, elég magas páratartalommal, de
így este 10 után már jóval kellemesebb az idő. Fiatalok, idősek, kisgyerekek, a
legváltozatosabb korosztály korzózott, edzett, játszott a hatalmas téren. Egy
új játékszert is láttunk. Egy fickó egyetlen keréken gurult ide-oda. Csak a
kerék volt, két oldalt kiálló lábtartókkal, se ülés, se kormány, semmi. Izgalmas
volt nézni, ahogy ügyesen kerülgette vele az embereket.
11 körül taxival
mentünk haza, végig az eleven városon. A járdákon és az úttesten is nagy volt a
forgalom, a kisebb élelmiszer és gyümölcsáru boltok is még mind nyitva voltak. Sok
rosszat el lehet mondani a kínaiakról, de azt nem, hogy lusták lennének.
Megfogják a munka végét, ha saját hasznukra megy, akkor mindenképpen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése