Naponta legalább másfél órát a metrón utazva töltök, ami
remek alkalom arra, hogy komoly (vagy felületes?) megfigyeléseket tegyek.
A tülekedésről még mindig nem tudta leszöktatni őket Dani,
aki folyamatosan dolgozik a nevelésükön. :- ) A dolog úgy működik, hogy a metró
megállókban, a peronon gondosan ki van jelölve, hogy hol fognak nyílni az
ajtók. Nyíl is mutatja, hogy a két vonal között KIFELÉ jönnek majd az emberek.
A várakozók pedig, akik majd BEFELÉ mennek, kéretnek kétoldalt,a vonalak mögött,
sorban állva (vagy ez már túl nagy elvárás?) várakozni. Ezt általában meg is
teszik … egész addig, amíg a szerelvény be nem ér az állomásra. Abban a
pillanatban azonban, hogy megáll, a két oldalt várakozó tömeg szilárd falként
összetömörödik az ajtó előtt, és amikor az kinyílik, azonnal, faltörő kosként
nyomulnak befelé a kocsikba. Ugyanakkor persze a bentlévők közül is szeretne
kiszállni néhány – vagy jó esetben sok – ember. Érdekes módon meg sem fordul a
fejükben, hogy mennyivel egyszerűbb lenne a beszállás, ha először hagynák, hogy
a kiszálló emberek felszabadítsanak számukra némi helyet.
Na, ilyenkor szokta Dani nevelni őket, aki szélesre
feszített mellkassal, csatahajóként lép ki a peronra, és nem is igyekszik
elkerülni, hogy lökjön egyet a bfelé özönlőkön. Pironkodva jegyzem meg, hogy
időnként még engem is elkap a harci láz – vagy a nevelés szelleme? – és hasonló
módon jelzem a véleményemet.
A kocsiban utazók sem jobbank. Ha már nincs esély ülőhelyre,
akkor mindenki az ajtóban tömörül, akár leszáll a következő állomoso(ko)n, akár
nem. A minap egy fiatalember támaszkodott az ülésnek az ajtónál. Éppen elég
üres volt a metró, de amint odaléptem az ajtóhoz, hogy a leszállásra ráutaló
magatartást tegyek, felriadt és konkrétan beugrott az ajtó és közém, hogy ő
szállhasson ki először (összesen hárman szálltunk le). A peronra lépve aztán
lassított üzemmódba kapcsolt, viszont a felszállók miatt nem lehetett
megelőzni. Abszolút logikátlannak tűnik a viselkedésük.
Kedvenc metrós játék a székfoglaló. Mindenkinek fő
életcélja, hogy leülhessen. Ezért még nem is dobnék követ rájuk, mert sokan
tényleg 20-30-40 percet is utaznak – én is fáradt vagyok általában este, amikor
az egész napos gyaloglás után hazafelé metrózom . De ahogy csinálják! Képesek
négy-öt métert is sprintelni egy-egy üres helyért. Pedig ahogy Sophie elpanaszolta
egyik este, van egy íratlan törvény, hogy az jogosult a megüresedett ülőhelyre,
aki közvetlenül mellette áll. A minap mégis megtörtént vele, hogy valaki
elorozta előle a „jogos” helyét, gyakorlatilag még az előtt leülve, hogy az ott
ülő teljesen felállt volna.
Az egyetlen törvény, amit szinte maradéktalanul betartanak
az élet minden területén, az a farkastörvény – az erősebb győz.
A felszíni közlekedésben különösen jól követhető. Amikor a
gyalogosnak zöldje van, és elindul (már amelyik foglalkozik ilyen
csekélységgel, hogy kivárja a zöldet), igencsak észnél kell lennie, mert jöhet
balról kis ívben jobbra és nagy ívben balra, jobbról kis ívben jobbra és nagy
ívben balra kanyarodó mindenféle jármű (a biciklitől kezdve a kamionig), de még
simán a piroson keresztül hajtó keresztirányban közlekedő kerékpár és motor
horda is – és ezek a járművek mind olyan sebességgel hajtanak bele a tömegbe,
és olyan eltökélten dudálnak, mint akikek előjogaik gyakorlásában gátol meg az
a lázadó szellemű gyalogos, aki merészel zöldben keresztül vágni az úttesten.
Nagyon észnél kell lenni. Ráadásul a kismotorok zöme elektromos, tehát ha
hátulról közelít meg, általában nem is hallom.
De vissza még egy pillanatra a metróba. Örömmel jelenthetem,
hogy tovább javult a shanghai emberek életszínvonala. Amikor tavaly itt jártam,
kb. az emberek kétharmada volt hozzáragadva valamilyen elektromos ketyeréhez a
metrón. Mára ez az arány minimum 80%, de meg merem kockáztatni a 85%-ot is.
Ülve vagy állva, fél kézzel szinte mindenki a telefonja, iPad-je, iPodja
gombjait nyomogatja.
A Propagandaplakát múzeumot akartam megnézni, de már a
google térképen is gyanús volt a dolog, mert két helyen is jelölte ugyanazt a
házszámot, mindkét helyen gondosan odaírva, hogy igen, itt található ez a
múzeum.
Először a metró megállóhoz közelebbi hellyel próbálkoztam.
Amint felszínre bukkantam, rájöttem, hogy itt is jártam már tavaly, amikor egy
katolikus templomot kerestem meg és fel.
Az út kereszteződésekben elég nagy rendszerességgel vannak
táblák, melyeken kínaiul és angolul is fel van tüntetve az utca neve, és a két
kereszteződés közé eső házszámok. Így aztán könnyen megállapítottam, hogy ez a
környék még messze nem az a környék. Az utcanév stimmelt, de nekem a 868-as
szám kellett volna, és valahol a 2100 körül voltam. Úgyhogy először körülnéztem
itt. Már az első utcasarkon egy helyes kis parkra bukkantam, amit egy lebontott
gumigyár helyén alakítottak ki, megőrizve a gyár egyik épületét (most étterem),
és egy gyárkéményt, mint a park jelképét. Természetesen tó is volt a park
közepén,fekete hattyúk úszkáltak rajta, és méltóságteljesen fogadták az emberek
adományait.
Nekiálltam rajzolni a parkot, meg a vízben visszatükröződő
távolabbi toronyházakat. A park tele volt emberekkel. Unokákat sétáltató
nagyszülők, iskolából hazafelé tartó gyerekek, fiatalok, sétálok turisták,
ebédidőt tartó hivatalnokok ... Mindig nagy a nyüzsgés ezekben a parkokban, még
sincs zsúfoltság.
A kínai emberek közvetlenségét mutatja, hogy többen is
odajöttek, és minden lopakodás nélkül belenéztek a füzetembe, hogy mit is
rajzolok. Ha felnéztem rájuk, nyílt mosollyal az arcukon bólogattak, aztán
sétáltak tovább. Egyáltalán nem éreztem zavarónak az érdeklődésüket.
Amikor megelégeltem a „művészkedést” elindultam az utca
hosszában, hogy megkeressem a múzeumomat. Először azért a biztonság kedvéért
körülnéztem ott is, ahol a google mutatta, de nem találtam, így nekiláttam a
szokásos lendületes, szemlélődéssel összekötött gyaloglásomnak. Jó 20 perces
gyaloglás után még mindig csak az 1700 körül voltam, úgyhogy irányt váltottam
egy metróállomás felé. Kell hagyni valamit következő alkalmakra is.
 |
| Zöldségpiacon jártam, nem tudom, mit láttam |
Ismét a francia negyedbe jutottam, már jó ismerősként
üdvözöltem a csinos kis palotácskákat az árnyas utcákon. A negyed középső
részét szépen megőrizték és konzerválták, éttermek, elegáns ruhaboltok, hangszer-
és zeneműboltok csalogatják az embereket. Egy-két utcával kijjebb aztán már
megkopik a patina, az elegáns házak romosabbak és a köztük levő hézagokat szegényes
lakóparkok töltik ki. Shanghai tényleg az ellentétek városa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése