4. Zhujiajiao – egy vizi város

Zhujiajiao Shanghaitól nyugatra (merthogy keletre nem igen lehetne tőle), még Shanghai tartományban lévő városka, kb.még 35 kilométerre a Shanghai (város) nyugati szélén elhelyezkedő Hongqiao repülőtértől.

Mi a városból induló express busszal közelítettük meg – az esküvői kiadások által generált szigorú pénzügyi korlátozások miatt az autóbérlés, Dani nagy sajnálatára, ezúttal elmaradt. Szerencsések voltunk, éppen akkor értünk a pályaudvarra, amikor a mi buszunkba szálltak az utasok. Még ülőhelyünk is volt – ugyanis először csak annyi embert engedtek fel, ahány hely volt. De aztán egyszer csak, nem tudom miért, sorban „fellopakodott” még először egy pár, aztán, egy család, végül egy egész kirándulótársaság. Ez utóbbiak némák voltak, így, bár egész úton beszélgetettek, a zajszintet még sem emelték meg. Annál inkább a működő légkondicionálók. Modern busz volt, minden ülés felett 4 (!!!) szellőzőnyílás is fújta befelé a jó friss levegőt. Először mindenki örült neki, és megnyitották az összeset, aztán már láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem lelkesedik érte, hogy majd kifújja a huzat a (csukott) ablakon át.

Olyan gyorsan történt a felszállásunk, hogy nem beszéltünk meg semmit, amikor Sophie leültetett egy üres székre. Jó távol ültem Daniéktól, úgyhogy aztán füleltem erősen, mikor kezdenek kiabálni, hogy le kell szállni, de kiderült, hogy mindenki a végállomásig utazik.

Érdekes módon, bár ez már egy másik város, mégis érvényes volt a buszra a shanghai feltöltős közlekedési kártya. Egy kalauznő járt körben, és húzta le a kártyákról a díjat, aztán még az indulás előtt le is szállt, és ment a következő buszhoz.

Lehetett persze készpénzzel is fizetni, amit Dani meg is tett, amikor én egy laza mozdulattal mutattam a kalauznak, hogy az én ügyemet majd ott hátrább elintézi valaki.

Csatorna sétahajókkal

Kínai gondolás

Zhujiajiao egyike azoknak a vízi városoknak, amelyek még megőriztek egy-két házsort az ősi városrészekből. Igaziból nem vízre épült, csak a várost átszelő folyó és oldalfolyói két oldalán, közvetlenül a víz partjára. Éppen csak egy sétányra elegendő hely van a házak és a folyó között. A következő házsor viszont olyan közel épült az előzőhöz, hogy az utcán hömpölygő két irányú gyalogos forgalom gyakran szinte teljesen bedugult.

Ünnepnap lévén – ma (Június 2.) még tart a Dragon Boat Festival  - rengetegen voltak. Amikor a buszunk beért a városba, a folyó felett átkelve még két sárkányhajót is megpillantottam, „autentikus” narancssárga mentőmellénybe bújt legénységével igencsak meghökkentő látványt nyújtott. Sajnos magát a hajót nem tudtam jól megnézni, mert éppen csak átsuhantunk a hídon.

Aztán a városban kiderült, hogy a verseny reggel 10-kor volt – mi meg 11 után értünk oda. Úgy látszik, végül mégiscsak a Kopaszi-gátnál fogom végignézni életem első sárkányhajó versenyét. A versenyhez kapcsolódó rendezvény – valami színpadon előadott esemény és talán kirakodóvásár (?) is lezajlott már. Negyed 12-kor már a színpadot bontották, és az asztalokat vitték el a térről.

Viszont a szűk utcácskákban zajlott az élet. Turisták tömege özönlött mindkét irányba, főleg kínaiak, itt-ott egy-egy európai jellegű arc, és láttam egy indiai családot is. Két oldalt, pici boltokban, mindenfélét árultak, amit ilyen helyen csak szokás – az ünnep elmaradhatatlan tartozékát, a zongzit, ügyes kezű nénikék ott helyben csomagolták a bambuszlevélbe. Látványkonyha, kínai módra.

Mindent betöltött a büdös tofu szaga (vagy illata, ki hogy gondolja)  – ez nem negatív megkülönböztetés, hanem az étel elnevezése, ami igen-igen találó. Sült hús tepsiben vagy nyárson sütve, édességes standok, színes, megformázott vattacukor, karamellizált cukorból „rajzolt” horoszkóp figurák …

Így készül a sárkány karamellből

A legegyszerűbb édesség a nyúlósra besűrített méz (?) volt, amiből egy kis tekergetéssel, csavargatással golyós nyalókát varázsoltak egy pálca végére. Illetve kettőre, mert két pálcát tekergetve alakították ki végül a nyalókát.

Az ehető dolgok mellett az összes többi turistacsalogató is kellette magát. Szalmakalapok és selyem stólák, bambuszlevélből hajtogatott figurák és jade szobrocskák, műanyag gyerekjátékok és hagyományos hangszerek – még helyben gyártott selyempaplant is vehetett, aki akart.

A tömeget növelte a rengeteg rendőr és milicista is, akiknek a feladata feltehetőleg a rend megőrzése, és a kétes elemek kiszűrése volt, és akik úgy gondolták, hogy már sima jelenlétük is elegendő a rossz emberek elijesztésére, éber figyelmükre már semmi szükség. Ettek, nézelődtek, alkudoztak, telefonáltak vagy játszottak a mobiltelefonjukon – még olyat is láttunk, aki békésen szunyókált egy sarokkövön üldögélve. (Megjegyzem, lehet, hogy mégsem csak a Sárkányhajó Fesztiválnak szólt a komoly rendőri jelenlét. Utóbb olvastuk a hírekben, hogy most van a Tienanmen téri tüntetés leverésének 25 éves évfordulója, ami még mindig nagyon érzékeny pontja az ország vezetésének.)

Ekkora tömeg mellett természetesen rengeteg a kisebb-nagyobb étterem is, és mindegyikben nagy üzem zajlott. Az első helyen, ahova betértünk, 20 perc múlva sem jött egy pincér, hogy eltakarítsa az előző társaság által ott hagyott romokat, így továbbálltunk. Másodszor egy kis emeleti erkélyen telepedtünk le, remek kilátással a városka legkedveltebb hídjára. Amíg ettünk, egy percre sem szakadt meg az áramló tömeg rajta.

Fangsheng híd

Illetve nem csak áramoltak, hanem szinte mindenki fényképezkedett is, ami azzal jár, hogy ilyenkor a fotós legalább két lépéssel hátralép a fényképezni kívánt családtagjaitól. És mivel a hídak szélessége itt maximum 2,5 lépés széles, nem meglepő módon mindenki útjában van mindenkinek.

Az egyszerűbb kínai éttermek egyik sajátossága, hogy az – általában igen szép, tömör fa – asztalokon damaszt terítő van, és ezt egy vékony, ámde ronda nylonnal leterítik, a nylon sarkait összecsomózzák a damaszttal, és arra terítenek. Az étkezés végén aztán jönnek egy lavórral vagy vödörrel, abba belegyűjtik az edények nagyját, majd összefogják a nylon terítő négy sarkát az étkészlet aprajával, és lerántják az asztalról. Gyors, praktikus – bár nem túl mutatós.

Az étterem egyszerűségét jelen esetben még az is szimbolizálta, hogy az új nylon felterítése után úgy hajította oda a pincérnő az asztalra a három étkészlet csomagot – műanyag rizsestálka, vizes és pállinkás pohár, kanál és evőpálcika, leforrasztott nylonzacskóban, hogy majdnem vissza. Nesze, a kutyának meg tessék.

Terített asztal

Az ételeket itt nem előre meghatározott sorrendben hozzák, hanem ahogy elkészül, vagy ahogy eszükbe jut. Így aztán könnyen előfordulhat, hogy az ember már megevett mindent – húst, halat, párolt zöldséget, tofulevest – mire megérkezik a köretnek rendelt 2-3 tálka rizs. Résen kell tehát lenni, és időben reklamálni a pincérnél.

Hazafele még elegánsabb buszon utaztunk. Ennek még az ülései is párnázottak voltak – az előző busz kemény műanyag üléséről bizony jól esett felállni úgy egy órányi egyhelyben ülés után.

Még tömeg sem volt, most tényleg csak annyi embert engedtek fel, ahányan le tudtak ülni. Hosszú sor várt a buszra, de jöttek is egész gyorsan egymás után, talán 10 perc volt az indulások között.

Shanghaiba hosszú hétvége utáni befelé áramló csúcsforgalomba csöppentünk, úgyhogy nem kellett aggódnunk, hogy csak úgy elsuhan mellettünk a világ, és nincs időnk mindent alaposan megnézegetni. Akár sétabuszozásnak is tekinthettem, alapáron.