Nepál 23. nap Pokhara - Kathmandu

A nap fénypontja

Zsuzsa: amikor már biztos volt, hogy elindul a busz, és nem ragadunk ott Pkharában

Orsi: Utazás a buszon, a nepáli életforma áttekintése 7 órában

The best part of the day

Susan: Onceit became certain, that our bus will start, and we don’t have to stay in Pokhara

Orsi: Sitting on the bus, and getting an overview about the Nepalian rate of living in 7 hours.

Újabb kimerítő éjszaka után ötkor keltünk, és háromnegyed hatkor indultunk - volna, de zárva volt az ajtó, pedig előző este erősen próbáltuk megértetni velük, hogy nekünk ma korán kell indulunk. Diszkréten zörgettük a rácsot, amíg végre előkerült a tulaj, csúnya tekintettel, de a kulccsal a kezében.

Megjavítottuk a rekordunkat, az eddigi 55 perc helyett, most zsákkal, de nézelődés nélkül, fél óra alatt elértünk a turistabuszok pályaudvarára. Útközben minden létező boltocskánál megálltunk, mert előző nap rám tört egy megfázás, kb. 50 papírzsebkendőt használtam el, és este csomagolás közben minden apró rekeszt átkutatva sem találtam már 10-nél többet. Zsebkendőt végül nem sikerült vásárolnunk, de szerencsére, valamilyen csodás véletlen folytán, a náthám sem jelentkezett többet. Lehet, hogy inkább valami allergia lehetett? A lényeg, hogy megoldódott a probléma.

Buszpályaudvar, Pokhara / Busstation, Pokhara

A tegnap még 700-nak mondott buszjegy mára 1500 lett, aztán, némi veszekedés után 600. Legalább 20-25 Kathmanduba készülő busz gyűjtötte az utasokat. Hát így tényleg nem valószínű, hogy ne legyen hely. A kérdés csak az, hogy hány rúpiás jegyet sikerül kifogni.

A pályaudvaron jó néhány árus keringett, akik frissen sült fahéjas csigát, túrós táskát és hasonló nálunk is honos pékárut kínálgatott. Csak ne lettek volna annyira nyomulósak! Egyszerűen nem akarták elfogadni a nemleges választ, vagy ha igen, akkor két perc múlva már ismét ott voltak, és dugták a tálcát az ember orra alá.

Rajtuk és a turistákon kívül két rendőr is járőrözött itt. Utólag nézve valószínűleg nem minden nap teszik ezt, csak most a sztrájk miatt volt nagyobb az odafigyelés.

Elvileg mindegyik busz 7:30-kor indult (ugyanaz a logika, vagy logikátlanság, mint idefelé volt Kathmanduból) gyakorlatilag 8 után kezdett elindulni a konvoj, amikor az utolsó, laza turisták is megérkeztek, és felszálltak. Mi a hatodikak voltunk sorban, de ez folyton változott, mindenki előzgetett mindenkit, mintha nem is ugyanoda készülnének.

A sztrájk látható jelei a rohamosztagosok, akik minden sarkon ott állnak, nagyobb csoportokban. Az országút mentén elszórva is sok rendőrt láttunk, csinos, kincstári „túrabottal”, amilyeneket kiránduláson szokott gyűjteni magának az ember, és esetenként műanyag pajzzsal is felszerelve. Egy idő után megjelent a felszerelésükben a géppuska is. Időnként vesztegeltünk egy-egy faluban 15-20 percet, alighanem ez is a sztrájkkal volt összefüggésben.

Ahogy az is, hogy busz közlekedésen túl a teherautó forgalmat is leállították. Csak néhány tartálykocsi volt az utakon. Meg egy felborított teherautó, ami azt jelezte, hogy voltak azért összeütközések. Szerencsére a kőhajigálásból (állítólag az is volt) szintén kimaradtunk.

10 órakor reggeli szünet. Az étterem, ahol leálltunk, már felkészült a rohamra. Svédasztalon kirakva minden kaja (főleg meleg készételek), egy kisasztalnál a pénztároslánytól lehetett vásárolni a kajajegyet, a pincér ennek ellenében merte tányérra a kiválasztott ételt. Kb. 4-5 busznyi embert 20 perc alatt lezavartak.

Reggeli idő/ Breakfast time

Fél 12 körül aztán eltűntek a rendőrök az út mellől. Gondolom, ez nem annyira az időponttal, mint inkább a helyszínnel volt összefüggésben. Úgy látszik, errefelé már nem tartottak különösebb atrocitástól.

Érdekes volt figyelni útközben a környezetet. Az út szélen, ahol egy kicsit is kiszélesedik a padka, mar ott áll egy viskó. Négy pózna, rajta bádogtető, némi deszkafal. Kész a lakás, ami egyben bolt vagy étterem is. Ha bolt akkor van benne pár üveg kóla meg sör, néhány zacskó chips, keksz. Amennyiben kifözdeként funkciónál, tartozéka egy nagyon egyszerű főzőalkalmatosság, amin bármikor összeütnek neked egy sült rizst, vagy kisütnek egy-két samosát.

Ahogy a zártabb településeket néztem, a házak nagy része is (a városban is) olyan kialakítással épül, hogy a földszintje valamilyen szolgáltatóegység (lehessen) - a főút mellett gyakorlatilag csak ilyen épületek láttunk.

Délben 30 perc ebédszünet. Az étterem előtt egy nagyobb zöldségesstand is állt, gusztusosan elhelyezett zöldségekkel. Ilyennel eddig még nem találkoztunk. A helyi zöldségboltokban nem igen foglalkoztak az esztétikával. Mindenesetre nekiálltunk találgatni, mit is látunk tulajdonképpen. Egy csomó mindent nem ismertünk, de annyi tapasztalatunk már volt, hogy ha rákérdezünk, a válasz egyszerűen "green vegetable". Logikus, nem?

Viszont kicsi füstölthalak is voltak, koszorúba fűzve. Ezen kívül csak Pokharában láttunk boltban és éttermi kínálatban halat. Meg az első napok egyikén egy haltenyészet mellett elhaladva.

Két óra múlva megint egy rövid megálló. Egy kóla (2,5 decis) 150 rúpia lett volna, úgyhogy eldöntöttük, hogy nincs szüksége tunningra az emésztésünknek.

Kb. ezen a ponton jutott eszünkbe az is, hogy vajon a sztrájk kiterjed-e a városi buszokra is? Hát, igen, kiterjedt. Így aztán gyalog indultunk el, nagyjából torony iránt, megérzés alapján. Zsuzsa még talán bírta is volna, bár csak egész halvány fogalmaink voltak időről, távolságról, útvonalról, de az én lábam egyre rosszabb lett, így végül a taxi mellett döntöttünk. A döntést egy adag Baskin Robbins fagylalt mellett hoztuk meg. Igen, Kathmanduban még ilyen is van!

A sztrájk miatt a taxik monopol helyzetben voltak. Az első taxi, amelyiket megkérdeztünk, 800 rúpiát mondott, a következő 1000-et, majd 1500 következett, végül jöttek a „halvány gőzöm sincs, merre van ez a városrész” válaszok.

Kutyák és motorok, Kathmandu / Dogs and motobikes, Kathmandu

Végül nagy nehezen találtunk valakit, aki tudta, hova akarunk menni, és 600 rúpiáért el is vitt bennünket. Szerintem nem volt igazi taxi, két fickó ült benne, akik láthatólag haverok voltak, és úgy éreztem, csak megérezték bennünk, két hátizsákkal bandukoló nőben, a jövedelemkiegészítést. Végül is mindegy, a fő, hogy odavittek. Persze a helyszín közelében ők is eltévedtek, de segítőkész helybéliek végül elirányítottak bennünket a papírgyárhoz.

Itt jött aztán a második felvonás, amikor többet akartak a megállapodott pénznél, mondván eltévedtek, hosszabb volt az út. Míg mi vitatkoztunk, a kapus szólt a háziaknak, hogy megérkeztünk, úgyhogy kicsődült a fogadásunkra az egész család. Végül azzal szerelték le a sofőrt, hogy valaki úgyis a városba igyekszik, és taxit akart fogni, vigyék el őt, és akkor máris megvan a visszfuvar. Minket meg küldtek befelé. 

Míg ők még odakint vitatkoztak, mi felcihelődtünk az emeletünkre, ahol, mint kiderült, a másik szobában két német önkéntes lányka lakott. A házigazdánk iskolájában dolgoznak, és itt vannak elszállásolva. Egy hónap munka, utána két hónap turistáskodás, aztán irány haza. Kiderült, hogy azt a túrát tervezik, amit mi tettünk meg, úgyhogy szinte le sem tettük a hátizsákot, már mentünk a konyhába, teregettük szét a térképet, hogy megosszuk velük a tapasztalatainkat.

Aztán persze a háziaknak is elmeséltük az egész utunkat, meg az izgalmas megérkezést is. A sztrájkról ők is csak az utolsó pillanatban értesültek, küldtek is egy e-mailt, de mi azt már nem olvastuk. Úgyhogy együtt örültünk a szerencsés végkifejlettnek.