Nepál 24. nap Kathmandu – Dubai

A nap fénypontja

Zsuzsa: Gomba a dal bhatban

Orsi: alvókuckó a dubai repőlőtéren, a fal mellett, a padlón – a kényelem netovábbja!

The best part of the day

Susan: Mushroom in the dal bhat

Orsi: a snug spot on the terminal in Dubai, next to the wall, on the floor – the height of comfort

Ismét a "megszokott" ágyunkban ébredtünk, a hindu templom kolompolására. 5-kor kezdődött, de aztán legalább 2-2,5 órán át időről időre megszólaltatták a harangokat, éppen csak egy-két kongatás erejéig. Két vagy három különböző hang szólal meg. Jó volna tudni, hogy mi a funkciójuk. Olyan ez is, mint az imamalmok, hogy ha valaki elmegy mellettük, kondít egyet rajtuk, hogy jelet küldjön az égieknek?

8-kor reggeliztünk, 9-kor elmentünk megnézni a házigazdánk és volt hegyi vezető üzlettársa által alapított iskolát. 1995-ben alapították, egy kis fáskamrasor jellegű épületben, most ott van az ebédlő, konyha és az első osztály. Idővel bővült egy másik földszintes, majd egy 2 emeletes épülettel is. 8 évfolyamon 416 diákjuk van, akiknek igen alacsony tandíj mellett nyújtják a tanulás lehetőségét.

Az összes többi iskolához hasonlóan itt is kötelező az igazi angol stílusú egyenruha. Bár többször hallottam, hogy különböző módokon támogatják a szegény gyerekeket, hogy ők is elvégezhessék az iskolát, de furcsa módon ez a támogatás az egyenruhára sehol nem terjed ki, annak beszerzése mindenhol a szülőket terheli. Azt gondolnám, hogy ez pont egy olyan dolog, amivel lehetne valahogy enyhíteni az anyagi terheket.

Mindenesetre az eddig mindenfelé látott világoskék ing, sötétkék szoknya, nadrág, pulóver stb. összeállításhoz képest kellemes változatosság volt a szürke, egy kis bordó díszítőcsíkkal. Még egyen kötöttsapkájuk is volt, bár azt csak a kicsiken láttunk.

A közös reggeli napindításra mentünk oda. Felsorakoztak az osztályok az udvaron, és egy társuk vezényszavára tornázni kezdtek. Karok előre, oldalra, fej föle, taps, oldalra, le, kilép, vissza, kilép, vissza. Ezt a mozdulatsort aztán később még többször megismételték. Közben angol nyelvű program folyt. Pl. egy tanárnő kérdéseket tett fel a különböző osztályoknak, és a helyes választ adó ajándékot kapott. Sajnos, nem láttam, mit. Az elsősök kérdése az volt, hogy betűzzék Európát és a „movie” szót. Talán a harmadikosoktól egy film rendezőjét kérdezték, aztán valami színészt es egy írót is - nem minden kérdést értettem, de úgy tűnt az általános műveltség szinten tartása a cél. Kb. 5-től felfelé azonban már nemigen tudták megválaszolni a gyerekek a kérdéseket. Elénekelték a nepáli himnuszt, néhány harmadikos felolvasott a napi újságból.

Az osztálytermekbe cipő nélkül léptek be, a poros járdán, udvaron tapicskolva még egy kört előtte a zoknijukban. Amikor elkezdődött a tanítás, kicsit körülsétáltunk sz iskolában is, illetve az épület függőfolyosóján. A gyerekek kántálva tanulnak, a tanár elkiált valamit, ők meg utána kiabálják kórusban. Az osztályok ajtaja nyitva van, így aztán elég nagy a hangzavar, nekem legalábbis úgy tűnt. Dekoráció szinte semmi, a falakra nagyon ráférne már egy meszelés, az épület viszont, kívülről egész jól néz ki. Pont, mint a szállásoknál.

Alapítványi iskola Kathmanduban / Foundation-school in Kathmandu

Visszasétáltunk a lakáshoz, aztán elindultunk körülnézni a környéken. Mivel az esti géppel már indultunk haza, a fő cél a maradék pénzek elköltése volt. Találtunk egy élelmiszerboltot, ahol jól elnézelődtünk. Én bögrés levesport vettem, csak úgy, a vicc kedvéért (egyébként ugyanaz a Knorr zacskós leves kb. fele annyiba került, mint idehaza), Zsuzsa mindenféle fűszereket meg egyéb kulináris dolgokat. Még sajtot is, amit nem tudtak pontosan kimérni, így aztán a végösszeg több lett, mint amennyi pénzünk volt. 

Kezdődött a számolgatás, hogy mi mennyi, mi az ami nem is kell annyira… Addig vacakoltunk, míg végül a mögöttünk álló osztrák lányok megunták, és kisegítettek minket 20 rúpiával. Persze ebből is beszélgetés kezdődött aztán a bolt előtt, de hamar búcsút intettek.

A pénzzel együtt elfogyott a lendületünk is. Lassan visszasétáltunk a házhoz, miközben próbáltam még magamba szívni az utolsó benyomásokat, aztán nekiálltunk a végső csomagolásnak. Nem kapkodtuk el a dolgot, csak szépen komótosan. Megnéztük még egyszer a papírgyárat, megcsodáltuk a cég prospektusát, amiben egy remek, könyv alakú fülbevaló is kellette magát, de sajnos készen nem volt. Mindig mindenből csak annyit gyártanak le, amennyire megrendelésük van.

A tetőteraszról körbecsodálkoztunk, és elkészítettük a búcsúfotókat.

Színes, szélesvásznú álomkabát

Aztán lassan eljött az indulás ideje is. Búcsúajándékul kaptunk egy fehér selyemsálat, khatát is, melyet, több más helyzet mellett az érkező és/vagy távozó vendégeknek szoktak adni a tibeti kultúrákban.

A közelben fogott taxi, mint általában az itteniek, egy kicsi kocsi volt. A mienk éppen egy Suzuki maruti, amelynek a csomagtartóját félig már ki is töltötte a gáztartály. A két hátizsák elég kemény falat volt neki, de végül megoldottuk valahogy.

Közvetlenül a repülőtér előtt rendőri ellenőrzés volt. Konkrétan a kocsi vezetőjére és az utasokra voltak kíváncsiak. Valami konkrét céljuk lehetett, mert a repülőtéren is érződött, hogy nem a normál ügymenet szerint mennek a dolgok. Az egyik ajtón csak a nepáliakat engedték be (munkavállaló vízummal), a másikon a külföldieket. Aztán az ajtón belül már megint vígan keveredhettünk.

Külön biztonsági kapu volt nőknek és férfiaknak. Ilyet még Dubaiban sem láttunk! Pedig egész itt létünk alatt nem éreztük, hogy bármiben is másképp kezelték volna a nőket, mint Európában.

A repülőjegyünk Pozsonyig szólt, és a különböző jegyellenőrzéseknél a reptéri alkalmazottak (!) kétszer is megkérdezték, hogy ugyan már áruljuk el, hol is van az a Bratislava, ahova repülünk.

A repülőjegyünkön nem volt kapuszam csak egy zónajel, B. A terminálban viszont egyetlen zóna volt, D jelöléssel, de azért végül csak felkerültünk a gépre. Irány haza!