8 nap Albániában - Az első benyomások

2019.03.12-19.

Szerencsésen megérkeztünk Albániába. Ez egy kicsit formabontó út, nem egyedül, még csak nem is másodmagammal utaztam. Ezúttal öten voltunk, három lány, két fiú. Az olcsó WizzAir repülőjegyet olyan korán lefoglaltuk, hogy közben már kétszer módosították az indulás időpontját :-D

A szokásos VIP-várós reggeli után (a VIP Lounge szolgáltatásai eddig WizzAir hitelkártyával minden utazásnál igénybe vehetők voltak, 2019. április 1-től viszont Arany/Gold és World kártyabirtokosok számára december 31-ig egyszeri alkalommal ingyenes, 2020-tól pedig már csak térítésért), szépen felsorakoztunk a beszálláshoz. Illetve a csapat 3/5-e felsorakozott, 2/5-e viszont elegánsan a Priority beléptetéshez ment.

Elvben nem akartunk kiemelten utazni, de kettőnk váltott jegye – talán a poggyászszabályozás változtatásai miatt – egyszer csak priority besorolást kapott. Már a csomagfeladásnál élveztük az elönyünket – illetve élveztük volna, ha nem valami problémás utas kerül elénk. Ott szöszörögtek vagy 10 percet, közben a másik sorban álló barátaink elhúztak mellettünk, mint a vadlibák 😊

Na, de most! – gondoltuk. Hát igen, a szomszéd kertje csak kívülről zöldebb. A soron kívüli „beszállás” csak azt jelentette, hogy elmehettünk a folyosó elejéig, ahol hideg volt és huzat, és ott várhattunk, amíg kb. minden utas összegyűlik, és végre leakasztják a láncot, és megengedik, hogy odasétáljunk a géphez 😊 Még a repülőre felvihető kézipoggyászt sem tudtuk kiélvezni, mert csak a reptéren derült ki ez a priority-dolog, addigra meg már ott voltak a folyékony dolgok a bőröndben, úgyhogy mindenképpen fel kellett adni.

A repülés egy kicsit zötyögős volt (egy kicsit nagyon). A légikísérők is többször leültek, és bekötötték magukat, de azért csak odaértünk épségben, és a leszállás is simán ment. Kivéve azt a részt, hogy „mindenki maradjon ülve, amíg a gép meg nem áll.” Az egyik utas ugyanis folyton felállt, hiába szólt rá többször is udvariasan a steward, aki végül elvesztette a türelmét, és ez csúszott ki a száján: "Tessék azonnal leülni, és ülve maradni. Ez nem a helyi buszjárat!"

Na, ilyet sem hallottam még!

Természetesen a repülőtéren is lobogó zászlók fogadnak

Begyűjtöttük a csomagjainkat, körbefényképeztük a repülőteret, megörültünk az albán zászlónak, aztán felszedtük a bérelt kocsinkat. Igaz, nem ment egyszerűen. Elbaktattunk az autóbérlőhöz, aki viszont egy táblával az érkezési oldalon várt bennünket, úgyhogy kellett egy kis telefonálgatás és némi idő, amíg megérkezett.

A reptérről nem gond irányba állni Tirana felé, na, de oda is érni! Egy-két kilométer után kezdtük megízlelni az albán közlekedés szépségeit. Nincsenek sávok, vagy legalábbis nem tartják be, a körforgalomban semmi rendszer – hacsak azt nem nevezzük annak, hogy az erőszakosabbnak van előnye -, és ehhez jön még a gyalogosok hátborzongató nemtörődömsége. Vagy csak a mi szemünkben látszott ennyire kaotikusnak a dolog? Mert balesetet nem láttunk, tehát a dolog működőképes 😊

Mindenesetre mentünk egyenesen előre, görcsösen figyelve a mindenhonnan támadó autókat, és a (nem létező) utcanév táblákat. A GPS szerint már a megfelelő utcán haladtunk, de a házszámok nagyon rapszodikusak voltak. 8, 10, 15, 7, 32, 14.... kb. így jöttek egymás után. Úgyhogy végül úgy döntöttünk, hogy megállunk, és gyalog keresgélünk tovább.

Az első benyomások a kevésbé forgalmas mellékutcákról

De ez sem volt egyszerű, mert nem volt üres parkolóhely, aztán amikor mégis lett, arról kiderült, hogy fizetős, és mobiltelefonon keresztül kéne rendezni a díjat. Na, ez végleg megbonyolította a helyzetet. Végül ketten a kocsiban maradtak, hogy kimagyarázzák a dolgot, ha jönne valami ellenőr, hárman meg elindultunk, felderíteni az utcát.

A házszámok továbbra is teljes összevisszaságban követték egymást, úgyhogy végül egy kávéházban kértem segítséget. A pult mögött álló lányka angolul ugyan nem igen beszélt, viszont rögtön akadt egy vendég, aki szívesen belefolyt a dologba. A panziónkat viszont egyikük sem ismerte. A vége az lett, hogy a pultos kislány felhívta a szállásadónkat telefonon, aztán elmondta a vendégnek, hogy mit intézett, ő meg lefordította nekünk, hogy induljunk el visszafelé, és a sarkon fog várni bennünket egy piros kabátos férfi. Szerencsére, alighanem neki is megmondták, hogy mi hogyan nézünk ki, mert a lilás-bordó kabátja alapján ugyan fel nem ismertük volna (azt sem tudtuk, hogy MELYIK sarkon fog állni), ő viszont már messziről integetett nekünk.

A szállásról kiderült, hogy a főutcai házszám ellenére egy mellékutca harmadik kapualjába betérve, egy belső udvar legvégén nyíló lépcsőházból közelíthető meg. Elképzelni sem tudom, hogy kellett volna magunktól rátalálni. Mindenesetre együtt elmentünk az autóhoz, majd a szállásra menet gyorsan talált nekünk egy ingyenes parkolóhelyet – félig eltorlaszolva egy étterem bejáratát, de ez, látszólag, se őt, se az étterem tulajdonost nem zavarta. Úgyhogy onnan már mind gyalog mentünk tovább, közben igyekeztünk befogadni az információkat, amelyekkel elárasztott. 

Nagyon profi volt. A lakásban teljes körű információ volt a látnivalókra, étkezési és vásárlási lehetőségekre és minden más esetlegesen felmerülő kérdésre vonatkozón. Jól beszélt angolul, és mindent részletesen elmagyarázott, az erkélyről minden fontosabb helyet meg is mutogatott.

Miután elment, nekivágtunk, és az útmutatásai alapján kerestünk egy pénzváltót, hogy albán LEK-re tegyünk szert. Aztán betérünk egy közértbe, ahol remek sajtok is illegették magukat. Minden pult mögött volt, de nagyon szolgálatkészen játszottak velünk most mutasd meg-et :-) Mert beszélni persze nem igen tudtunk egymással. A "faleminderit" (azaz köszönöm) szót kb. az utolsó napra sikerült megjegyeznünk :-)

A városközpont egyik nevezetessége, egyben tájékozódási pontja, a nosztalgikus körhinta

Utána sétáltunk egyet az estében (a város központjához kb. 200 m-re laktunk), találtunk egy péket és egy zöldségest is, úgyhogy fél 9 körül megnyugodva mentünk haza vacsorázni. A nap izgalmai mindenkit kimerítettek, így aztán a további tervek összeállítása másnapra marad.

Annyi azért kiderült közben, hogy itt is most jött be a hideg, a hegyekben még hó is esett. Erre nem voltunk teljesen felkészülve, csak remélni mertük, hogy másnaptól már kicsit melegebb lesz.