8 nap Albániában - Tiranával búcsúzunk az országtól

2019.03.12-19.

Ez így igaz :-)

Mint minden jónak, ennek az útnak is a végére értünk egyszer.

Az utolsó napunkat ismét Tiranában töltöttük, gondoltuk, van még itt is bőven mit bepótolni. 

Ismét Szkander bég főterére igyekeztünk, ezúttal a Történeti Múzeum volt a cél. Egy új utcát próbáltunk ki, így aztán szerencsésen rá is találtunk a helyi „lengyel piacra”. Na, ezt nem a turisták kedvéért üzemeltették - vagy legalábbis NEM CSAK. Mert azért itt is volt albán sassal és albán zászlóval díszített mindenféle, és gondolom, hogy erre valószínűleg nem a helybéliek a fő vevők.

De megvolt a szokásos bolhapiacok teljes választéka is, az "ó-csó a bugyogó!"-tól kezdve a kerékpárbelsőig, és kalickában sorsára váró kanáriig.

Bébiruha albán módra

Éppen az új alatt álló ortodox katedrálisnál bukkantunk ki Kívülről már teljes szépségében pompázik, a belsejében viszont még folyik a kialakítás. De közben azért már használják is. Igazán impozáns épület.

Tirana, az új ortodox templom - kívül...

...és belül

Szembe vele a Titkosszolgálati múzeum. Bizony, nem csak a temetők, a múzeumok és kiállítások is sokat elmondanak egy népről.

Titkosszolgálati múzeum, Tirana

A Történeti múzeum homlokzata, Tirana

A Történeti Múzeumban minden megvolt, ami csak illik egy ilyen helyen. Az ősi illírektól kezdve a 2. világháborúig és tovább tartottak a kiállítások, egy külön teremben népviseletbe öltöztetett babák mutatták, hogy tájegységenként hány féle, és milyen különböző ruházatok voltak jellemzőek.

A legérdekesebb számomra mégis a királyi családról készült kiállítás volt - a bonyolult családfákon túl leginkább fényképek. De milyen személyes témájú fényképek! A királyi pár sétál a meztelen trónörökössel (igaz, csak 3-4 éves volt). Családi fotók, ahol a gyerek unott, vagy dühös vagy rezignált képet vág. A királyné elnyúlva egy diványon, mint Madame Pompadour...

Igazán jóban lehetett egymással a nép és a királyi család, hogy ilyen képeket megosztottak magukról.

(Megjegyzem I.Zogu is igen érdekes életet élt, 1922–1925 között két ízben miniszterelnök, 1925-től 1928-ig köztársasági elnök, majd 1939-ig Albánia királya volt. Bővebb részletekért megint csak a Wikipédiát ajánlom)

A lélek után a testet is tápláltuk - némi gyrosszal, ami nem csak finom volt, de külön érdekesség, hogy akár drága étteremben rendeltük, akár egy gyorsétteremben, ugyanannyiba került. Igazán kedves gesztus.

A 60-as, 70-es éveket idéző street art, TIrana

Elhatároztuk, hogy egy újabb múzeum helyett inkább megkeressük a Felhőt, amely egy modern képzőművészeti alkotás. Az én emlékeim a Grand Park környékére tették volna, de a GPS, amely először egyenest arra vezetett , váratlanul új irányba állított bennünket. Egyre értetlenebbül követtük, végül már kezdett nagyon külvárosinak kinézni a környék, amikor egyszer csak közölte, hogy éppen most hagytuk el a keresett pontot :-(

Persze nem volt ott a Felhő, de arra sem sikerült rájönnünk, hogy a GPS mire gondolt, amikor ide hozott bennünket. Mindenesetre kicsit morózusan fordultunk vissza a városközpont felé, és a továbbiakban már csak kóricáltunk az utcákon.

Szerencsére a városközpont még mindig kellemes sétáló és nézelődő terepnek bizonyult. Bekukkantottunk a plázába - pont olyan, mint bárhol a világon -, körbefényképeztük a 2010 óta épülő Nagymecsetet, amely, ha elkészül, a balkán legnagyobb mecsete lesz, és egyszerre akár 4500 hívőt is be tud majd fogadni, nézelődtünk egy kicsit a "várnegyedben", azaz a várfalakon belül kialakított bulinegyedben - éttermek, kávézók, és turista csalogató boltok váltogatták egymást a kis, fallal körbezárt területen.

Nagy mecset, Tirana

Várfalon kívül...

... és belül

Végül, a kör bezárásaként betértünk a kávézóba is, ahol első nap segítséget kaptunk a szálláskereséshez. Sajnos, nem a barátnőnk volt szolgálatban, így nem tudtuk neki mégegyszer megköszönni a kedvességét, de azért a bevételükhöz hozzájárultunk néhány kávé és tortaszelet árával :-)

Kaszinónak indult, de vajon befejezik-e? (Kashar, Albánia - Fotó: Bogdan Ozog)

És aztán már tényleg nem volt más hátra, mint elindulni a repülőtér felé. Útközben mégegyszer megcsodáltuk a "kedvenc" épületünket. Mivel a városból kifelé vezető főút mentén áll, többször is találkoztunk vele, és nagyon birizgálta a fantáziánkat, hogy mi is lehet. Végül aztán kiderült, hogy kaszinónak készült, de még befejezetlenül áll. (Mondjuk ilyen - átadás előtt félbehagyott - épületekkel bőven találkoztunk a városon belül is :-) )

Búcsú Albániától a tiranai reptéren

Hogy teljes legyen az útiélmény, a biztonsági átvilágításnál megint kiemelték a kézitáskámat, és a legaljáig átkutatták - külön érdekességképpen nem velem pakoltatták ki, hanem a biztonsági hölgy csinálta saját kezület, és utána még vissza is pakolt, illetve csak akart, mert nem olyan egyszerű ám egy kinyitott gilisztakonzervbe visszagyömöszölni a gilisztákat! De nem is ez volt a lényeg, hanem az álhatatos kutatásának az eredménye: három darab, kb. 3-4 cm-es, lapos kavics a mesi folyópartról. Már el is felejtettem, hogy belehajigáltam őket a táskámba, de azért a szívem szakadt meg értük, amikor elvette és kidobta őket :-(

Már csak ezért is vissza kell még térnem ebbe az országba. És még mennyi minden másért is!

8 nap Albániában - Tirana és a Dajti-expressz

2019.03.12-19.

Ennyi utazgatás után már ideje volt, hogy a fővárosra is szánjunk egy napot. Főleg, mert a hivatalos ünneptől eltérően, Tiranában ma ünnepelték a tavasz ünnepet.

Az elbasani fiaskóból tanulva, úgy döntöttünk, hogy csak délután kapcsolódunk be a fiestába, hátha akkor már nagyobb élet zajlik. Különben is, fel akartunk menni a Dajti-expressz névre hallgató libegővel a Dajti-hegyre, és úgy gondoltuk, minél korábban megyünk, annál rövidebb sort kell végigállnunk.

Sajnos a GPS és az útjelző táblák ezúttal sem álltak a helyzet magaslatán. Kb. sejtettük az irányt, és el is indultunk arrafelé, remélve, hogy egy idő után már kapunk valami információt, de vagy nem jó utat választottunk, vagy csak úgy alapból nem tartották fontosnak jelölni, hogy merre is kell menni az alsó állomáshoz, mindenesetre egy idő után már kezdett gyanússá válni a helyzet. Ebben a kritikus pillanatban viszont megjelentek a Dajti feliratú útjelző táblák, amiknek egy darabig nagyon megörültünk, de ahogy egyre feljebb vitt az út a hegyoldalban, ismét gyanakodni kezdtünk, most már konkrétan arra, hogy alighanem a felső állomás felé tartunk. Autóval! Amikor mi libegőzni akartunk!

Aztán már nem is ez volt a legnagyobb bajunk, mert az út kezdett egyre keskenyebbé és egyre kanyargósabbá válni, és váltig azon izgultunk, nehogy szembe jöjjön valaki. 

Egy étteremnél, ahol azt hittük, már megérkeztünk, szusszanásnyi pihenőt tartottunk, és megcsodáltuk a láncban álló bunkereket. Tele van az ország ilyen építményekkel - ezek még mind a 2. világháború maradványai lennének?!? Úton-útfélen találkozik velük az ember.

Albánia. Bunkerek országszerte

Aztán végül csak elértünk az út végére - ha nem is tervezett végcélunkhoz, de valóban a felső állomásra. Úgyhogy az elképzelt fel-le retúr  út helyett le- és felfelé libegőztünk.. Albánia egyetlen, egyben a  Balkán leghosszabb függővasútján 15 percig tart az út egy-egy irányba. Mint utóbb kiderült (és ezért nem is láttuk), az alsó állomás közelében van a Bunkart múzeum (egy bunkerben berendezett kiállítás), a felső állomáson viszont teljes a majális hangulat - legalábbis a mi, tavasz ünnepi hétvégénken az volt. Gyalog még fel lehet menni egészen a hegy tetejére, de az állomás teraszáról is csodálatos kilátás nyílik a városra. A parkoló körül meg felnyergelt csacsik és lovak várják az "extrém" sportra vágyókat, de lehet célba lőni is, légpuskával vagy ijjal egyaránt. 

Mire visszaértünk a libegőzésből a kocsihoz, már minden tele volt piknikező emberekkel, és még egyre csak érkeztek az autók. Azon az úton, amerre mi lefelé akartunk haladni! Már előre láttuk szomorú sorsunkat - és egyáltalán nem becsültük alá a helyzetet :-)

Adott egy, kis jóindulattal, másfél sávosnak mondható, nagyjából csak hajtűkanyarokból álló, hegyi út, gyakorlatilag védőkorlát nélkül, igencsak mérsékelt útpatkával itt-ott. Ehhez jön egy olyan szembeforgalom, amelyben a sofőrök nagy része csak a padlógázt ismeri. Remek kombináció! Ráadásul még dudálnak is, mintha ővék lenne az egész világ. Szegény Heni teljesen megőszült mire sikerült épségben lejutnunk a hegyről. Le a kalapot előtte!

Ezek után villámgyorsan megszavaztuk, hogy, miután hazaértünk,  a nap további részében mellőzzük az autót, és inkább gyalogszerrel folytatjuk a város felfedezését. Szerencsére nagyon turistabarát méretű, az érdekesebb látnivalók gyalogszerrel is könnyedén elérhetők.

Szkander bég lovasszobra Tiranában

A központi térrel és Szkander bég szobrával kezdtük - aki, tudvalevőleg az albánok legnagyobb nemzeti hőse volt. Egy időben Hunyadi Jánossal is szövetkezett a törökök ellen, de sajnos se  az 1444-es várnai csatába, sem az 1448-as második rigómezei csatába nem ért oda időben a csapataival.

Nagy meglepetésünkre zajlott az élet a téren! Az operaház előtti részén környezetvédelmi kiállítás(szerűség) volt. Kihelyezett asztalok mellett különböző egyesületek önkéntesei üldögéltek az érdeklődökre várva, előttük meg mindenféle, hulladékból készült gyerekalkotás volt látható.

A másik oldalon pedig ott voltak az Elbasanban hiányolt árusok is. Azt ugyan nem nagyon láttuk, mit árulnak, mert óriási volt az érdeklődés irántuk, teljesen körülállták az emberek a standokat. 

Használt nylonzacskókból gyűrögetve

Úgyhogy tovább is sétáltunk a szintén szuperlatívuszokkal emlegetett Újpiac felé. Még mindig nem tanultuk meg, hogy minden állítást tört szorzóval kell átszámítani :-) Azt mindenesetre megállapítottuk, hogy érdemes volna meghívni a házigazdánkat, és megnézni, mit szól mondjuk a Vásárcsarnokhoz.

Azért persze érdekes volt, főleg a kínálata.

Az első árusoron szinte kizárólag magok, szárított gyümölcsök és olajbogyó volt - óriási mennyiségben és választékban!

Középen némi zöldség és gyümölcs, helyi eredetű gyógyfüvek szárított csokrokban és bezacskózva, végül a bolhapiac részleg következett mindennel, ami elég régi ahhoz, hogy már érdekes legyen valakinek, de még nem elég régi ahhoz, hogy az antik piacon lehessen értékesíteni.

Szárított gyümölcsök zsákszámra a tiranai Újpiacon

Tirana érdekességeit kutatva találtunk a neten egy fotót egy jópofa, festett lépcsőről. Hosszas keresgélés után is csak annyit sikerült megtudnunk, hogy valahol a Grand Parkban található. Úgyhogy arra vettük az irányt, és egy remek sétányra bukkantunk, ahol - a tavaszünnep miatt - minden fát pöttyös ruhába bújtattak. A sétány végén, a műszaki egyetem előtti téren pedig, bónuszként, ott volt a várva várt zenekar is. A színpad előtt a szokásos csápoló fiatalok, fiatal szülők a zenére ide-oda lépegető kisgyerekekkel, a tömegtől kissé távolabb álló alkalmi hallgatóság.

Az egyetem lépcsőjének tetejéről pedig már a hangerő is teljesen elviselhető volt :-) 

És szintén a lépcső tetejéről remekül le lehetett gurulni biciklivel is - mármint aki elég vagánynak akart látszani. A lépcső alján ugyanis, egy keskeny járdán túl úttest húzódott, és a fiúk általában nem tudtak megállni a járdán, hanem teljes sebességgel keresztülgurultak az úton is. Végül az ott posztoló rendőrök is megelégelték, és elkapták az egyik fiú frakkját. Igazán úri módon bántak vele, messziről is látszott, hogy atyai hangon próbálják megértetni vele, miért is helytelen, amit tesz. A srácon is látszott, hogy úgy pereg le róla, mint minden hozzáhasonló tizenévesről. De néha a a sors a legnagyobb rendező! Pont amíg ez a jelenet zajlott, egy újabb fiú rongyolt le a lejtőn, egyenesen át az országúton - éppen csak átcsúszva egy csikorogva fékező autó előtt! Na, ez - legalábbis egy időre - többet ért minden szentbeszédnél :-)

Szabadtéri fodrászat a Grand Parkban (Tirana, Albánia)

A park tényleg elég nagy, és azt sem tudtuk, merre keressük a festett lépcsőnket, így nem is csoda, hogy nem találtuk meg. Helyette viszont élvezhettük itt is a fesztiválozó hangulatot. Egy újabb zenekar, mellette kitelepült férfifodrász (csak a megfelelő piaci rést kell megtalálni!), hömpölygő tömeg mindenfelé, virágokkal lepkékkek és katicabogarakkal kidekorált fák és köztéri bútorok.

A zene egészen hazáig kísért bennünket, mert egy csomó mellékutcában színpadokat állítottak fel, ahol a befutóban lévő zenekarok biztosították a szórakozást és a jó hangulatot.

8 nap Albániában - Az első benyomások

2019.03.12-19.

Szerencsésen megérkeztünk Albániába. Ez egy kicsit formabontó út, nem egyedül, még csak nem is másodmagammal utaztam. Ezúttal öten voltunk, három lány, két fiú. Az olcsó WizzAir repülőjegyet olyan korán lefoglaltuk, hogy közben már kétszer módosították az indulás időpontját :-D

A szokásos VIP-várós reggeli után (a VIP Lounge szolgáltatásai eddig WizzAir hitelkártyával minden utazásnál igénybe vehetők voltak, 2019. április 1-től viszont Arany/Gold és World kártyabirtokosok számára december 31-ig egyszeri alkalommal ingyenes, 2020-tól pedig már csak térítésért), szépen felsorakoztunk a beszálláshoz. Illetve a csapat 3/5-e felsorakozott, 2/5-e viszont elegánsan a Priority beléptetéshez ment.

Elvben nem akartunk kiemelten utazni, de kettőnk váltott jegye – talán a poggyászszabályozás változtatásai miatt – egyszer csak priority besorolást kapott. Már a csomagfeladásnál élveztük az elönyünket – illetve élveztük volna, ha nem valami problémás utas kerül elénk. Ott szöszörögtek vagy 10 percet, közben a másik sorban álló barátaink elhúztak mellettünk, mint a vadlibák 😊

Na, de most! – gondoltuk. Hát igen, a szomszéd kertje csak kívülről zöldebb. A soron kívüli „beszállás” csak azt jelentette, hogy elmehettünk a folyosó elejéig, ahol hideg volt és huzat, és ott várhattunk, amíg kb. minden utas összegyűlik, és végre leakasztják a láncot, és megengedik, hogy odasétáljunk a géphez 😊 Még a repülőre felvihető kézipoggyászt sem tudtuk kiélvezni, mert csak a reptéren derült ki ez a priority-dolog, addigra meg már ott voltak a folyékony dolgok a bőröndben, úgyhogy mindenképpen fel kellett adni.

A repülés egy kicsit zötyögős volt (egy kicsit nagyon). A légikísérők is többször leültek, és bekötötték magukat, de azért csak odaértünk épségben, és a leszállás is simán ment. Kivéve azt a részt, hogy „mindenki maradjon ülve, amíg a gép meg nem áll.” Az egyik utas ugyanis folyton felállt, hiába szólt rá többször is udvariasan a steward, aki végül elvesztette a türelmét, és ez csúszott ki a száján: "Tessék azonnal leülni, és ülve maradni. Ez nem a helyi buszjárat!"

Na, ilyet sem hallottam még!

Természetesen a repülőtéren is lobogó zászlók fogadnak

Begyűjtöttük a csomagjainkat, körbefényképeztük a repülőteret, megörültünk az albán zászlónak, aztán felszedtük a bérelt kocsinkat. Igaz, nem ment egyszerűen. Elbaktattunk az autóbérlőhöz, aki viszont egy táblával az érkezési oldalon várt bennünket, úgyhogy kellett egy kis telefonálgatás és némi idő, amíg megérkezett.

A reptérről nem gond irányba állni Tirana felé, na, de oda is érni! Egy-két kilométer után kezdtük megízlelni az albán közlekedés szépségeit. Nincsenek sávok, vagy legalábbis nem tartják be, a körforgalomban semmi rendszer – hacsak azt nem nevezzük annak, hogy az erőszakosabbnak van előnye -, és ehhez jön még a gyalogosok hátborzongató nemtörődömsége. Vagy csak a mi szemünkben látszott ennyire kaotikusnak a dolog? Mert balesetet nem láttunk, tehát a dolog működőképes 😊

Mindenesetre mentünk egyenesen előre, görcsösen figyelve a mindenhonnan támadó autókat, és a (nem létező) utcanév táblákat. A GPS szerint már a megfelelő utcán haladtunk, de a házszámok nagyon rapszodikusak voltak. 8, 10, 15, 7, 32, 14.... kb. így jöttek egymás után. Úgyhogy végül úgy döntöttünk, hogy megállunk, és gyalog keresgélünk tovább.

Az első benyomások a kevésbé forgalmas mellékutcákról

De ez sem volt egyszerű, mert nem volt üres parkolóhely, aztán amikor mégis lett, arról kiderült, hogy fizetős, és mobiltelefonon keresztül kéne rendezni a díjat. Na, ez végleg megbonyolította a helyzetet. Végül ketten a kocsiban maradtak, hogy kimagyarázzák a dolgot, ha jönne valami ellenőr, hárman meg elindultunk, felderíteni az utcát.

A házszámok továbbra is teljes összevisszaságban követték egymást, úgyhogy végül egy kávéházban kértem segítséget. A pult mögött álló lányka angolul ugyan nem igen beszélt, viszont rögtön akadt egy vendég, aki szívesen belefolyt a dologba. A panziónkat viszont egyikük sem ismerte. A vége az lett, hogy a pultos kislány felhívta a szállásadónkat telefonon, aztán elmondta a vendégnek, hogy mit intézett, ő meg lefordította nekünk, hogy induljunk el visszafelé, és a sarkon fog várni bennünket egy piros kabátos férfi. Szerencsére, alighanem neki is megmondták, hogy mi hogyan nézünk ki, mert a lilás-bordó kabátja alapján ugyan fel nem ismertük volna (azt sem tudtuk, hogy MELYIK sarkon fog állni), ő viszont már messziről integetett nekünk.

A szállásról kiderült, hogy a főutcai házszám ellenére egy mellékutca harmadik kapualjába betérve, egy belső udvar legvégén nyíló lépcsőházból közelíthető meg. Elképzelni sem tudom, hogy kellett volna magunktól rátalálni. Mindenesetre együtt elmentünk az autóhoz, majd a szállásra menet gyorsan talált nekünk egy ingyenes parkolóhelyet – félig eltorlaszolva egy étterem bejáratát, de ez, látszólag, se őt, se az étterem tulajdonost nem zavarta. Úgyhogy onnan már mind gyalog mentünk tovább, közben igyekeztünk befogadni az információkat, amelyekkel elárasztott. 

Nagyon profi volt. A lakásban teljes körű információ volt a látnivalókra, étkezési és vásárlási lehetőségekre és minden más esetlegesen felmerülő kérdésre vonatkozón. Jól beszélt angolul, és mindent részletesen elmagyarázott, az erkélyről minden fontosabb helyet meg is mutogatott.

Miután elment, nekivágtunk, és az útmutatásai alapján kerestünk egy pénzváltót, hogy albán LEK-re tegyünk szert. Aztán betérünk egy közértbe, ahol remek sajtok is illegették magukat. Minden pult mögött volt, de nagyon szolgálatkészen játszottak velünk most mutasd meg-et :-) Mert beszélni persze nem igen tudtunk egymással. A "faleminderit" (azaz köszönöm) szót kb. az utolsó napra sikerült megjegyeznünk :-)

A városközpont egyik nevezetessége, egyben tájékozódási pontja, a nosztalgikus körhinta

Utána sétáltunk egyet az estében (a város központjához kb. 200 m-re laktunk), találtunk egy péket és egy zöldségest is, úgyhogy fél 9 körül megnyugodva mentünk haza vacsorázni. A nap izgalmai mindenkit kimerítettek, így aztán a további tervek összeállítása másnapra marad.

Annyi azért kiderült közben, hogy itt is most jött be a hideg, a hegyekben még hó is esett. Erre nem voltunk teljesen felkészülve, csak remélni mertük, hogy másnaptól már kicsit melegebb lesz.