Japán rizs, francia desszert, kínai tea

Reggel ismét elugrottunk a Fabric Marketre. Dani öltönye tökéletes lett, éppen csak várni kellett rá jó 40 percet, amíg megérkezett a titkos varrodából. Közben törtük a fejünket ezen az egész rendszeren. Kik, hogyan üzemeltetik, vajon hány tulajdonos kezében van ez a sok apró kis boltocska. Akkora szövetválaszték van mindenhol, mint egy jobb textiláruházban Budapesten, és ahhoz, hogy a vevőiket gyorsan ki tudják szolgálni, biztos, hogy szabóból is nem csak egyet foglalkoztatnak. Felmerült bennem, hogy hiába van rengeteg bolt, a tulajdonos kevés, és mindegyik többet is üzemeltet. Akár több egyformát is. Jön a potenciális vevő, sétál a sorok között, az első csinosabb darabnál még csak elbizonytalanodik, a másodiknál már hajlik a vásárlásra, de azért gondolja, hogy még nézelődik egy kicsit, aztán a harmadik helyre betér. Ha egy-egy tulajnak sok kisebb boltja is van, nagyobb eséllyel tudja lehalászni a vevőket.

Az én blézerem még mindig nem volt jó. Eljátszottuk a „nem jó, nem fekszik fel rendesen a gallérja”, „de jó, csak itt meg kell rángatni egy kicsit”, „de nem rángatni szeretném”, „de nagyon jól áll”, „de nem jó”, „de nagyon jó” …. sztorit. Aztán kb. az 5. kör után egyszercsak megfogta a gallért a varrásnál, becsípett belőle egy darabot, és lám, tökéletesen felfeküdt.

Látszott, hogy pontosan tudja, hova kell nyúlnia. Rejtély számomra, hogy miért nem mindjárt ezzel kezdte, és nem csak most, hanem a múltkor is, amikor ugyanerre panaszkodtam. Elvégre talán neki sem mindegy, hogy elégedett vagyok vele, és legközelebb is hozzá jövök, vagy esetleg még a barátaimnak is azt mondom, hogy ehhez a standhoz oda nem menjetek, mert megbízhatatlanok.

A ruhát viszont mintha rám öntötték volna! Fél siker is több mint a semmi.

Hazametróztam a zsákmánnyal, aztán, szintén metróval, elmentem Dani munkahelyére (ő kerékpárral szokott, de pont ott van a 7-es vonal végállomása, így csak a metróig mentem biciklivel).

Az irodaházuk („megismered, szép zöld épület”) egy húsz emeletek toronyház (ki hitte volna!), az alsó három-négy emeleten pláza és szállodák. Itt találkoztam Danival, egy közös (munka)ebédre.

A kínaiak rengeteget járnak étterembe (büfébe, kifőzdébe, cukrászdába, pékségbe, utcai árushoz). A Vadhattyúkban olvastam, hogy a városokban kialakított lakóparkokhoz mindig tartozott egy menza is, ahol az ott lakóknak főztek. Konyhák nem voltak a lakásokban, mindenki a menzára járt (jegyrendszer), legfeljebb a jobb pártpozícióban lévők, akiknek a lakása is kicsit tágasabb, jobb volt, valamivel jobb kaját kaptak, mint a többiek. Úgyhogy arra gondoltam, hogy talán innen maradt meg az a szokás, hogy még mindig inkább máshol esznek, minthogy otthon főznének. (Ezt egyébként nálunk is így tervezték a 60-as években épített új lakótelepeknél – mármint, hogy minek a nagy konyha, építenek néhány éttermet a lakótelepen, és a melósember munka után majd fogja a családját, és elmennek együtt vacsorázni. Elvégre a szocializmusban nem várható el egy asszonytól, hogy a teljes értékű munkás nap után, még feudalista módon az urát is kiszolgálja. Mára már tudjuk, hogy dehogynem várható el. Vagy legalábbis, hogy a magyar ember jobban szereti a saját főztjét – úgy mindennapos szinten -, esetleg olcsóbbnak, egyszerűbbnek tartja. Vagy egyszerűen csak idegen a kultúránktól, hogy minden nap étteremben együnk.

A kínaiaknál viszont – olvasmány- és múzeumélményeim alapján jobban belegondolva – nagyon régi hagyományai vannak a kifőzdéknek. És most is tele van a város olyan helyekkel, ahol enni lehet. A legdrágább luxus éttermektől kezdve a 2x3 m-es, utcára nyíló konyhácskákon át az élelmiszerboltokig, ahol szintén lehet kapni egyszerűbb, frissen készült kaját – dumplingot, sült dolgokat, tekercset… Határozottan úgy tűnik, hogy az egész társadalom a házon kívül étkezésre van kihegyezve.

Szóval beültünk Danival az irodaépület aljában lévő millió étkezési lehetőség közül az egyikbe, most pont egy japán étterembe, nagyon finoman ízesített japán zöldséges rizst ettem. Aztán átsétáltunk a Chez Choux-hoz, ahol francia „cookie pie puff”-fal folytattuk (hasonlít a képviselőfánkhoz, de a tésztája valahogy sokkal ropogósabb, és … szóval nagyon finom), végül a Happy Lemonban megkoronáztuk az egész ebédet egy nagyon finom kínai teával. Igen, így is lehet ebédelni.

Bóklásztam még egy kicsit, megvettem egy újabb darabot a kedvenc puzzle-mból (Jan Van Haasteren, zseniális holland karikaturista rajzával).

Mondtam már, hogy a 20. emeleten lakunk? Remek a kilátás, pont Pudong legdrágább részére és Dani kedvenc felhőkarcolóira látni.

Ez pedig a szomszéd lakónegyed parkja

Két lift van, az egyik olyan, mint egy valaha (nagyon régen) jobb napokat is megért teherlift (csak egyszer utaztam benne), a másik körpanorámás üvegfalú lift, ahonnan mindig van miben gyönyörködni miközben utazunk fel- vagy lefelé. Ezért is tartott olyan sokáig, amíg észrevettem, hogy a lift számlálóján nincs kiírva a 14. emelet. Gomb van neki, de amikor az emeleteket mutatja, akkor a 13. után pici szünettel a 15. jön. Itt Kínában ugyanis a 4-es a balszerencsés szám. Úgyhogy, ha valaki mégis megnyomja a 14. emelet gombját, akkor a 15A emeletre jut.

Azt nem tudom, hogy a 4. emeletet miért mutatja, és a valóságban az hányadik emeletre visz, mindig csak itthon jut eszembe, hogy ki kéne próbálni.

A kihívások napja - falmászás, bolhapiac, Fabric Market

Tegnapelőtt, amikor Daniékat néztem, ahogy falat másznak, természetesen bennem is megszólalt a kisördög, hogy ilyet még nem próbáltam – úgyhogy ma én csatlakoztam Danihoz. Úgy gondoltam, hogy egy kicsit „játszom”, aztán elmegyek sétálni, amíg ő mászik, ehelyett teljesen belelkesedtem és bő másfél órán át kísérleteztem az egyik útvonal megmászásával. Először ugyan nagyban csökkentette a lelkesedésemet, hogy iszonyúan szorított a cipő. A falmászáshoz ugyanis speciális gumiorrú/talpú cipőt használnak, ami jobban tapad a „sziklákon”. Nekem is kért egy 41-est Dani, de abba bele sem fért a lábam (ezek valahogy alapból kisebbek, mint a normál cipők). Kaptam egy újabb párat, ami sajnos nem volt egyforma. Az egyik majdnem pont jó volt, a másik éppen csak ráment a lábamra. Dani visszament, és egy újabb párral jött vissza, ami a kisebbik nagyságának felelt meg, de mivel bele tudtam erőltetni a lábam, azt mondta, ez pont jó, ilyennek kell lennie, nem szabad, hogy lötyögjön benne az ember lába, az elején mindenki kényelmetlenül érzi magát benne, de majd megszokom.

Nagy lelkesedéssel álltam neki a sziklamászásnak, először csak úgy, amit érek azt fogom, és fent maradok a falon stílusban, aztán jöhetett a legkönnyebb számozott útvonal (ez azt jelenti, hogy számok jelzik a fogások sorrendjét a falon, és nem szabad más segítséget igénybe venni), amit szintén elsőre végigmentem, Dani nagy meglepődésére (és remélem, büszkeségére is). A következő nehézségi fok aztán már túljárt az eszemen. Több szakaszban ugyan végül minden részletét megcsináltam, de egyben az egészet nem sikerült. Persze minél többet gyakoroltam, annál inkább el is fáradtam, úgyhogy hiába vitte előbbre egy-egy részlet technikai kidolgozása az ügyet, a karom meg ujjaim fáradtsága ellenem dolgozott. Ráadásul az elején minden mászás után, amíg pihentem, egyből kibújtam a cipőből, mert olyan érzésem volt, mintha most kezdték volna elkötni a lábamat, és betörni az ujjakat a talp alá. Aztán végül csak megszánt Dani, és kért nekem eggyel nagyobb számot, és úgy már sokkal jobban éreztem magam (még az is szorított, tehát teljesen biztonságos volt vele a mászás).

Közben szép lassan benépesült a terem, a legkülönbözőbb korosztályú és tudásszintű egyénekkel. Mivel az egész helyiség nem túl nagy, így bőven van idő és lehetőség mások technikáját is figyelni, amíg az ember pihen vagy a sorára var. Egy ideig ez is érdekes, de aztán, mivel már úgyis fáradtak voltunk, továbbálltunk.

Egy bolhapiacra mentünk, amiről Daninak is csak annyi információja volt, hogy ott van az X metro megálló közelében. Ennek ellenére nyíl egyenesen odatalált. Alapvetően kerékpár ügyben jártunk. Sophie kölcsönbiciklije (aminek első nap elszakítottam a bowdenjét) több sebtől is vérzik, és tervezték már, hogy vesznek egy jobbat. Most azért jöttünk, hogy feltérképezzük a lehetőségeket. Ezek a bolhapiacok itt általában egy-egy nagy épületben és körülötte vannak. Az épület is szűk sikátorokkal felosztott apró boltocskákkal zsűfolásig töltött, s kívülről még ugyanannyi garázsbolt meg szabad pult van hozzánőve. Árultak itt professzionális hangfaltól kezdve rágógumiig mindent. Vicces, hogy mindennek két ára van, egy a helyiek, egy meg a külföldiek számára. Az egyik helyen, ahol Dani rákérdezett, hogy mennyibe kerül a kerékpár, az eladó bekiabált a bolt belsejébe a főnöknek, az meg visszakérdezett, hogy „külföldi”? Úgyhogy valószínűleg Sophie jobb áron fog hozzájutni, mint amit itt nekünk megajánlottak. Az egyik bódéban viszont Dani rábukkant egy bowdenre, mondták, hogy 2 kuai (ez ugyanaz, mint az RNB, csak hol így hívják, hol úgy. A bowdent meg 20 kuaiért látta a Decathlonban. De volt 30-ért is.). Persze kapva-kapott rajta, de a boltos barátja még azt is megkérdezte, hogy első vagy hátsó fékhez kell-e. S mivel első fékhez kellett, nem azt adták, amit meglátott, hanem egy rövidebbet, 1 kuaiért. Mindenütt vannak rendes emberek a világon.

Kutyafuttában végigjártuk a piacot, közben egy szűk sikátorból kilépve egy bekanyarodó kismotor átgurult a lábamon – ilyen itt állítólag hétköznapi eseménynek számít, bár én eléggé megsértődtem rajta. De szerencsére ennél komolyabb következménye nem lett.

Bolhapiac, Shanghai

A következő napirendi pont a ruhavarratás volt. Dani már egy ideje halogatja az öltöny beszerzést, én meg elhatároztam, hogy meglepem magam végre egy-két szép darabbal, mert itt mindent lehet méretre varratni, és jóval olcsóbb is, mint a boltban.

Mit mondjak, nagy élmény volt. Három emeleten csupa kis bolt egymás mellett, mindegyik előtt egy csomó ruha kitéve mintának, ötletadónak, bent a boltban meg rengeteg anyag, amiből lehet választani. A javukra kell írni, hogy sokkal kevésbé próbáltak beráncigálni a boltjukba, mint a 2-es metró vonalán lévő földalatti Fabric marketen – az egy vesszőfutás volt, legalábbis nekem, mivel ki nem állhatom, ha mindent rám akarnak tukmálni, amikor egyszerűen csak nézelődni szeretnék.

Itt szolidabbak voltak, de azért ha megállt az ember, egyből odajött valaki mosolyogva, és kérdezte, hogy mit szeretnénk. A legjobb az egészben az ilyen nem igazán vásárlós típusnak, mint én, hogy nagyon sokféle szabású ruhadarab látható egy helyen, jóval többféle, mint egy áruházban. Igaz, ez nem csak könnyebbé, de nehezebbé is teszi a választást. Végre megállapodtunk az egyik helyen, ahol megakadt a szemem egy jó kis blézeren. Felpróbáltam, aztán kezdődött a megbeszélés – milyen anyagból legyen (rengetegből lehetett választani!), mit módosítsanak a szabásán, bélés, gomb … Választottam egy ruhát is, ha már lúd legyen kövér. Eredeti Armani utánzat! Vagy legalábbis az alkudozásnál ezt is felhozták érvnek. Mert alkudni kötelező. Még úgy is, hogy a kiszolgáló és Dani már eleve mosolyogva tisztázták, hogy nem külföldi árat kérünk, elvégre Dani itt él az országukban. Azért persze valószínűleg azt kaptunk, de – gondolom – ez is a játék része. Ezen a ponton én már csak mellékszereplő voltam, bár az eladó előszeretettel hozott fel engem érvnek, hogy csak nem sajnálja Dani azt a kis pénzt a drága mama szépségéért.

Szerettem volna egy másik kiskabátot is, valami olyat, ami kínaias, de azért mégsem kiabál róla, hogy kínai, tehát otthon is tudom hordani. Valami állógalléros kínai fazont képzeltem saját színében mintás bordó vagy ezüstszürke selyemből (igen, közben már ilyen szépen fejlődtem, hogy csak úgy fejben lejátszom, mit is keresek), de végül egy narancssárga selyembéléses fekete kabátka lett a nyerő, ami Dani tetszését is egyből elnyerte. Ez fontos, mert a boltosok véleményére nem hagyatkozhattam, nekik mindenben tetszettem volna, ha azzal rám tudják tukmálni…

Persze a kabátot is varratni kellett. Aranyos volt, mert egész jó volt méretben, de valahogy mégsem állt tökéletesen. Mondtuk is a nőnek, hogy mintha itt fönt … erre az ott lévő összes eladó és vevő, azaz vagy 5-6 nő egyszerre kezdett el kínaiul hadarni, és megtárgyalni a dolgot. Végül ők is arra jutottak, amire én, hogy nálam kevésbé domborodó hölgy számára készült ez a darab, azért nem stimmel rajtam. Az előző helyen egy hétre vállalták a varrást, itt másnapra ígérték a kész darabot, de mondtuk, hogy majd csak hétfőn jövünk érte.

Dani öltönyvarratása annyival volt könnyebb, hogy ő pontosan tudta, melyik „céghez” megy. De amikor a katalógusból ki kellett választani a megfelelőt, már nem volt olyan egyszerű a dolog. A női ruháknak legalább vannak szembeötlő kölönbözőségeik, de ezek az öltönyök éppen csak, hogy eltérnek egymástól ebben-abban, de mégis rengeteg féle van. Azért persze végül sikerült kiválasztani a legelegánsabbat, és hozzá a legtutibb anyagot.

Hazafelé a metrón csak győztük dícsérni magunkat, hogy milyen klassz dolgokra tettünk szert (illetve fogunk szert tenni egy hét múlva).

Jutalomképpen, és mert éhesek is voltunk, vettünk valamit finomat az egyik utcai árustól. Egy kupacban volt vagy 6-8 kölönböző targoncás „kifőzdés”, akik a szemünk láttára készítették el a mindenféle izgalmas dolgot. Mi valami krumplispalacsintaszerűt ettünk (én legalábbis annak saccoltam, hússal, sajttal, salátával, ketchuppel, majonézzel, meg még tojással is. Ez volt a legérdekesebb. Sütötte a platnin a palacsintát, közben mellette felütött egy tojást, kicsit összekutyulta, aztán amikor félig megsült, ráborította a palacsintát, és együtt sütötte készre a kettőt. Teljesen összesült, nagyon jó pofa volt.

(Itt szúrom be, annak, aki esetleg aggódna értünk, hogy mi után hírt kaptunk a madárinfluenza ismételt felbukkanásáról, Dani konzultált a konzullal, aki megnyugtatott bennünket, hogy nincs vészhelyzet, elég ha értelmes módon odafigyelünk a dolgokra, sűrűn mosunk kezet, és nem eszünk nyers csirkét/tojást. Még arra is ígéretet kaptunk, hogy tájékoztat, ha esetleg komolyabbra fordulna a helyzet.)

Még gyorsan elugrottunk az Est Nanjing Roadra, mert Dani új csodaórájának a szíját csak a vásárlás helyén tudták rövidebbre szabni, egy másik pláza márkaboltjában nem. Még a garancialevelet is be kellett mutatni ehhez a fontos művelethez.

Nem sokkal később, a metróban, megállapítottuk, hogy azzal a kicsi darabkával együtt alighanem Dani esze tokját is kivágták, mert három és fél megállónyi utazás után rájött, hogy az ellenkező irányba tartó metrón ülünk – illetve állunk. Úgyhogy gyorsan irányt váltottunk, én meg örültem, hogy mással is megesik, nem csak velem.

Otthon már várt bennünket Sophie, aki délután vadul belevetette magát a sütésbe, úgyhogy a konyhában már ott pompázott egy túrótorta, egy doboz csokis-mandulás cookie meg néhány pohárka flan (én Kubában ettem ilyet először, azóta ezen a néven ismerem, de már számos elnevezését láttam. Ez is tej, tojás, cukor, liszt (?), csak az tál alján még karamellizált cukor is van, és együtt sül meg a kettő. Hmmm! Nagyon fincsi!)

Vacsorázni elugrottunk egy közeli kínai étterembe, ahol én ugyan csak egy kis adagot kértem, de akkora halom zöldséges-húsos tésztát kaptam, hogy több mint a felét hazavittük későbbre.

Daniék még gyorsan elmentek a biciklivel és a bowdennel a szerelőhöz, igen, este fél tízkor, aztán már csak egy kis esti kóstolgatás, némi sorozatnézés, szendvicskészítés és mosogatás következett, majd irány az ágy.