2013. április 9., kedd

A kihívások napja - falmászás, bolhapiac, Fabric Market



Tegnapelőtt, amikor Daniékat néztem, ahogy falat másznak, természetesen bennem is megszólalt a kisördög, hogy ilyet még nem próbáltam – úgyhogy ma én csatlakoztam Danihoz. Úgy gondoltam, hogy egy kicsit „játszom”, aztán elmegyek sétálni, amíg ő mászik, ehelyett teljesen belelkesedtem és bő másfél órán át kísérleteztem az egyik útvonal megmászásával. Először ugyan nagyban csökkentette a lelkesedésemet, hogy iszonyúan szorított a cipő. A falmászáshoz ugyanis speciális gumiorrú/talpú cipőt használnak, ami jobban tapad a „sziklákon”. Nekem is kért egy 41-est Dani, de abba bele sem fért a lábam (ezek valahogy alapból kisebbek, mint a normál cipők). Kaptam egy újabb párat, ami sajnos nem volt egyforma. Az egyik majdnem pont jó volt, a másik éppen csak ráment a lábamra. Dani visszament, és egy újabb párral jött vissza, ami a kisebbik nagyságának felelt meg, de mivel bele tudtam erőltetni a lábam, azt mondta, ez pont jó, ilyennek kell lennie, nem szabad, hogy lötyögjön benne az ember lába, az elején mindenki kényelmetlenül érzi magát benne, de majd megszokom.
Nagy lelkesedéssel álltam neki a sziklamászásnak, először csak úgy, amit érek azt fogom, és fent maradok a falon stílusban, aztán jöhetett a legkönnyebb számozott útvonal (ez azt jelenti, hogy számok jelzik a fogások sorrendjét a falon, és nem szabad más segítséget igénybe venni), amit szintén elsőre végigmentem, Dani nagy meglepődésére (és remélem, büszkeségére is). A következő nehézségi fok aztán már túljárt az eszemen. Több szakaszban ugyan végül minden részletét megcsináltam, de egyben az egészet nem sikerült. Persze minél többet gyakoroltam, annál inkább el is fáradtam, úgyhogy hiába vitte előbbre egy-egy részlet technikai kidolgozása az ügyet, a karom meg ujjaim fáradtsága ellenem dolgozott. Ráadásul az elején minden mászás után, amíg pihentem, egyből kibújtam a cipőből, mert olyan érzésem volt, mintha most kezdték volna elkötni a lábamat, és betörni az ujjakat a talp alá. Aztán végül csak megszánt Dani, és kért nekem eggyel nagyobb számot, és úgy már sokkal jobban éreztem magam (még az is szorított, tehát teljesen biztonságos volt vele a mászás).
Közben szép lassan benépesült a terem, a legkülönbözőbb korosztályú és tudásszintű egyénekkel. Mivel az egész helyiség nem túl nagy, így bőven van idő és lehetőség mások technikáját is figyelni, amíg az ember pihen vagy a sorára var. Egy ideig ez is érdekes, de aztán, mivel már úgyis fáradtak voltunk, továbbálltunk.


Egy bolhapiacra mentünk, amiről Daninak is csak annyi információja volt, hogy ott van az X metro megálló közelében. Ennek ellenére nyíl egyenesen odatalált. Alapvetően kerékpár ügyben jártunk. Sophie kölcsönbiciklije (aminek első nap elszakítottam a bowdenjét) több sebtől is vérzik, és tervezték már, hogy vesznek egy jobbat. Most azért jöttünk, hogy feltérképezzük a lehetőségeket. Ezek a bolhapiacok itt általában egy-egy nagy épületben és körülötte vannak. Az épület is szűk sikátorokkal felosztott apró boltocskákkal zsűfolásig töltött, s kívülről még ugyanannyi garázsbolt meg szabad pult van hozzánőve. Árultak itt professzionális hangfaltól kezdve rágógumiig mindent. Vicces, hogy mindennek két ára van, egy a helyiek, egy meg a külföldiek számára. Az egyik helyen, ahol Dani rákérdezett, hogy mennyibe kerül a kerékpár, az eladó bekiabált a bolt belsejébe a főnöknek, az meg visszakérdezett, hogy „külföldi”? Úgyhogy valószínűleg Sophie jobb áron fog hozzájutni, mint amit itt nekünk megajánlottak. Az egyik bódéban viszont Dani rábukkant egy bowdenre, mondták, hogy 2 kuai (ez ugyanaz, mint az RNB, csak hol így hívják, hol úgy. A bowdent meg 20 kuaiért látta a Decathlonban. De volt 30-ért is.). Persze kapva-kapott rajta, de a boltos barátja még azt is megkérdezte, hogy első vagy hátsó fékhez kell-e. S mivel első fékhez kellett, nem azt adták, amit meglátott, hanem egy rövidebbet, 1 kuaiért. Mindenütt vannak rendes emberek a világon.
Kutyafuttában végigjártuk a piacot, közben egy szűk sikátorból kilépve egy bekanyarodó kismotor átgurult a lábamon – ilyen itt állítólag hétköznapi eseménynek számít, bár én eléggé megsértődtem rajta. De szerencsére ennél komolyabb következménye nem lett.
Bolhapiac, Shanghai

A következő napirendi pont a ruhavarratás volt. Dani már egy ideje halogatja az öltöny beszerzést, én meg elhatároztam, hogy meglepem magam végre egy-két szép darabbal, mert itt mindent lehet méretre varratni, és jóval olcsóbb is, mint a boltban.
Mit mondjak, nagy élmény volt. Három emeleten csupa kis bolt egymás mellett, mindegyik előtt egy csomó ruha kitéve mintának, ötletadónak, bent a boltban meg rengeteg anyag, amiből lehet választani. A javukra kell írni, hogy sokkal kevésbé próbáltak beráncigálni a boltjukba, mint a 2-es metró vonalán lévő földalatti Fabric marketen – az egy vesszőfutás volt, legalábbis nekem, mivel ki nem állhatom, ha mindent rám akarnak tukmálni, amikor egyszerűen csak nézelődni szeretnék.
Itt szolidabbak voltak, de azért ha megállt az ember, egyből odajött valaki mosolyogva, és kérdezte, hogy mit szeretnénk. A legjobb az egészben az ilyen nem igazán vásárlós típusnak, mint én, hogy nagyon sokféle szabású ruhadarab látható egy helyen, jóval többféle, mint egy áruházban. Igaz, ez nem csak könnyebbé, de nehezebbé is teszi a választást. Végre megállapodtunk az egyik helyen, ahol megakadt a szemem egy jó kis blézeren. Felpróbáltam, aztán kezdődött a megbeszélés – milyen anyagból legyen (rengetegből lehetett választani!), mit módosítsanak a szabásán, bélés, gomb … Választottam egy ruhát is, ha már lúd legyen kövér. Eredeti Armani utánzat! Vagy legalábbis az alkudozásnál ezt is felhozták érvnek. Mert alkudni kötelező. Még úgy is, hogy a kiszolgáló és Dani már eleve mosolyogva tisztázták, hogy nem külföldi árat kérünk, elvégre Dani itt él az országukban. Azért persze valószínűleg azt kaptunk, de – gondolom – ez is a játék része. Ezen a ponton én már csak mellékszereplő voltam, bár az eladó előszeretettel hozott fel engem érvnek, hogy csak nem sajnálja Dani azt a kis pénzt a drága mama szépségéért.
Szerettem volna egy másik kiskabátot is, valami olyat, ami kínaias, de azért mégsem kiabál róla, hogy kínai, tehát otthon is tudom hordani. Valami állógalléros kínai fazont képzeltem saját színében mintás bordó vagy ezüstszürke selyemből (igen, közben már ilyen szépen fejlődtem, hogy csak úgy fejben lejátszom, mit is keresek), de végül egy narancssárga selyembéléses fekete kabátka lett a nyerő, ami Dani tetszését is egyből elnyerte. Ez fontos, mert a boltosok véleményére nem hagyatkozhattam, nekik mindenben tetszettem volna, ha azzal rám tudják tukmálni…
Persze a kabátot is varratni kellett. Aranyos volt, mert egész jó volt méretben, de valahogy mégsem állt tökéletesen. Mondtuk is a nőnek, hogy mintha itt fönt … erre az ott lévő összes eladó és vevő, azaz vagy 5-6 nő egyszerre kezdett el kínaiul hadarni, és megtárgyalni a dolgot. Végül ők is arra jutottak, amire én, hogy nálam kevésbé domborodó hölgy számára készült ez a darab, azért nem stimmel rajtam. Az előző helyen egy hétre vállalták a varrást, itt másnapra ígérték a kész darabot, de mondtuk, hogy majd csak hétfőn jövünk érte.
Dani öltönyvarratása annyival volt könnyebb, hogy ő pontosan tudta, melyik „céghez” megy. De amikor a katalógusból ki kellett választani a megfelelőt, már nem volt olyan egyszerű a dolog. A női ruháknak legalább vannak szembeötlő kölönbözőségeik, de ezek az öltönyök éppen csak, hogy eltérnek egymástól ebben-abban, de mégis rengeteg féle van. Azért persze végül sikerült kiválasztani a legelegánsabbat, és hozzá a legtutibb anyagot.
Hazafelé a metrón csak győztük dícsérni magunkat, hogy milyen klassz dolgokra tettünk szert (illetve fogunk szert tenni egy hét múlva).
Jutalomképpen, és mert éhesek is voltunk, vettünk valamit finomat az egyik utcai árustól. Egy kupacban volt vagy 6-8 kölönböző targoncás „kifőzdés”, akik a szemünk láttára készítették el a mindenféle izgalmas dolgot. Mi valami krumplispalacsintaszerűt ettünk (én legalábbis annak saccoltam, hússal, sajttal, salátával, ketchuppel, majonézzel, meg még tojással is. Ez volt a legérdekesebb. Sütötte a platnin a palacsintát, közben mellette felütött egy tojást, kicsit összekutyulta, aztán amikor félig megsült, ráborította a palacsintát, és együtt sütötte készre a kettőt. Teljesen összesült, nagyon jó pofa volt.
(Itt szúrom be, annak, aki esetleg aggódna értünk, hogy mi után hírt kaptunk a madárinfluenza ismételt felbukkanásáról, Dani konzultált a konzullal, aki megnyugtatott bennünket, hogy nincs vészhelyzet, elég ha értelmes módon odafigyelünk a dolgokra, sűrűn mosunk kezet, és nem eszünk nyers csirkét/tojást. Még arra is ígéretet kaptunk, hogy tájékoztat, ha esetleg komolyabbra fordulna a helyzet.)
Még gyorsan elugrottunk az Est Nanjing Roadra, mert Dani új csodaórájának a szíját csak a vásárlás helyén tudták rövidebbre szabni, egy másik pláza márkaboltjában nem. Még a garancialevelet is be kellett mutatni ehhez a fontos művelethez.
Nem sokkal később, a metróban, megállapítottuk, hogy azzal a kicsi darabkával együtt alighanem Dani esze tokját is kivágták, mert három és fél megállónyi utazás után rájött, hogy az ellenkező irányba tartó metrón ülünk – illetve állunk. Úgyhogy gyorsan irányt váltottunk, én meg örültem, hogy mással is megesik, nem csak velem.
Otthon már várt bennünket Sophie, aki délután vadul belevetette magát a sütésbe, úgyhogy a konyhában már ott pompázott egy túrótorta, egy doboz csokis-mandulás cookie meg néhány pohárka flan (én Kubában ettem ilyet először, azóta ezen a néven ismerem, de már számos elnevezését láttam. Ez is tej, tojás, cukor, liszt (?), csak az tál alján még karamellizált cukor is van, és együtt sül meg a kettő. Hmmm! Nagyon fincsi!)
Vacsorázni elugrottunk egy közeli kínai étterembe, ahol én ugyan csak egy kis adagot kértem, de akkora halom zöldséges-húsos tésztát kaptam, hogy több mint a felét hazavittük későbbre.
Daniék még gyorsan elmentek a biciklivel és a bowdennel a szerelőhöz, igen, este fél tízkor, aztán már csak egy kis esti kóstolgatás, némi sorozatnézés, szendvicskészítés és mosogatás következett, majd irány az ágy.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése