Japán rizs, francia desszert, kínai tea

Reggel ismét elugrottunk a Fabric Marketre. Dani öltönye tökéletes lett, éppen csak várni kellett rá jó 40 percet, amíg megérkezett a titkos varrodából. Közben törtük a fejünket ezen az egész rendszeren. Kik, hogyan üzemeltetik, vajon hány tulajdonos kezében van ez a sok apró kis boltocska. Akkora szövetválaszték van mindenhol, mint egy jobb textiláruházban Budapesten, és ahhoz, hogy a vevőiket gyorsan ki tudják szolgálni, biztos, hogy szabóból is nem csak egyet foglalkoztatnak. Felmerült bennem, hogy hiába van rengeteg bolt, a tulajdonos kevés, és mindegyik többet is üzemeltet. Akár több egyformát is. Jön a potenciális vevő, sétál a sorok között, az első csinosabb darabnál még csak elbizonytalanodik, a másodiknál már hajlik a vásárlásra, de azért gondolja, hogy még nézelődik egy kicsit, aztán a harmadik helyre betér. Ha egy-egy tulajnak sok kisebb boltja is van, nagyobb eséllyel tudja lehalászni a vevőket.

Az én blézerem még mindig nem volt jó. Eljátszottuk a „nem jó, nem fekszik fel rendesen a gallérja”, „de jó, csak itt meg kell rángatni egy kicsit”, „de nem rángatni szeretném”, „de nagyon jól áll”, „de nem jó”, „de nagyon jó” …. sztorit. Aztán kb. az 5. kör után egyszercsak megfogta a gallért a varrásnál, becsípett belőle egy darabot, és lám, tökéletesen felfeküdt.

Látszott, hogy pontosan tudja, hova kell nyúlnia. Rejtély számomra, hogy miért nem mindjárt ezzel kezdte, és nem csak most, hanem a múltkor is, amikor ugyanerre panaszkodtam. Elvégre talán neki sem mindegy, hogy elégedett vagyok vele, és legközelebb is hozzá jövök, vagy esetleg még a barátaimnak is azt mondom, hogy ehhez a standhoz oda nem menjetek, mert megbízhatatlanok.

A ruhát viszont mintha rám öntötték volna! Fél siker is több mint a semmi.

Hazametróztam a zsákmánnyal, aztán, szintén metróval, elmentem Dani munkahelyére (ő kerékpárral szokott, de pont ott van a 7-es vonal végállomása, így csak a metróig mentem biciklivel).

Az irodaházuk („megismered, szép zöld épület”) egy húsz emeletek toronyház (ki hitte volna!), az alsó három-négy emeleten pláza és szállodák. Itt találkoztam Danival, egy közös (munka)ebédre.

A kínaiak rengeteget járnak étterembe (büfébe, kifőzdébe, cukrászdába, pékségbe, utcai árushoz). A Vadhattyúkban olvastam, hogy a városokban kialakított lakóparkokhoz mindig tartozott egy menza is, ahol az ott lakóknak főztek. Konyhák nem voltak a lakásokban, mindenki a menzára járt (jegyrendszer), legfeljebb a jobb pártpozícióban lévők, akiknek a lakása is kicsit tágasabb, jobb volt, valamivel jobb kaját kaptak, mint a többiek. Úgyhogy arra gondoltam, hogy talán innen maradt meg az a szokás, hogy még mindig inkább máshol esznek, minthogy otthon főznének. (Ezt egyébként nálunk is így tervezték a 60-as években épített új lakótelepeknél – mármint, hogy minek a nagy konyha, építenek néhány éttermet a lakótelepen, és a melósember munka után majd fogja a családját, és elmennek együtt vacsorázni. Elvégre a szocializmusban nem várható el egy asszonytól, hogy a teljes értékű munkás nap után, még feudalista módon az urát is kiszolgálja. Mára már tudjuk, hogy dehogynem várható el. Vagy legalábbis, hogy a magyar ember jobban szereti a saját főztjét – úgy mindennapos szinten -, esetleg olcsóbbnak, egyszerűbbnek tartja. Vagy egyszerűen csak idegen a kultúránktól, hogy minden nap étteremben együnk.

A kínaiaknál viszont – olvasmány- és múzeumélményeim alapján jobban belegondolva – nagyon régi hagyományai vannak a kifőzdéknek. És most is tele van a város olyan helyekkel, ahol enni lehet. A legdrágább luxus éttermektől kezdve a 2x3 m-es, utcára nyíló konyhácskákon át az élelmiszerboltokig, ahol szintén lehet kapni egyszerűbb, frissen készült kaját – dumplingot, sült dolgokat, tekercset… Határozottan úgy tűnik, hogy az egész társadalom a házon kívül étkezésre van kihegyezve.

Szóval beültünk Danival az irodaépület aljában lévő millió étkezési lehetőség közül az egyikbe, most pont egy japán étterembe, nagyon finoman ízesített japán zöldséges rizst ettem. Aztán átsétáltunk a Chez Choux-hoz, ahol francia „cookie pie puff”-fal folytattuk (hasonlít a képviselőfánkhoz, de a tésztája valahogy sokkal ropogósabb, és … szóval nagyon finom), végül a Happy Lemonban megkoronáztuk az egész ebédet egy nagyon finom kínai teával. Igen, így is lehet ebédelni.

Bóklásztam még egy kicsit, megvettem egy újabb darabot a kedvenc puzzle-mból (Jan Van Haasteren, zseniális holland karikaturista rajzával).

Mondtam már, hogy a 20. emeleten lakunk? Remek a kilátás, pont Pudong legdrágább részére és Dani kedvenc felhőkarcolóira látni.

Ez pedig a szomszéd lakónegyed parkja

Két lift van, az egyik olyan, mint egy valaha (nagyon régen) jobb napokat is megért teherlift (csak egyszer utaztam benne), a másik körpanorámás üvegfalú lift, ahonnan mindig van miben gyönyörködni miközben utazunk fel- vagy lefelé. Ezért is tartott olyan sokáig, amíg észrevettem, hogy a lift számlálóján nincs kiírva a 14. emelet. Gomb van neki, de amikor az emeleteket mutatja, akkor a 13. után pici szünettel a 15. jön. Itt Kínában ugyanis a 4-es a balszerencsés szám. Úgyhogy, ha valaki mégis megnyomja a 14. emelet gombját, akkor a 15A emeletre jut.

Azt nem tudom, hogy a 4. emeletet miért mutatja, és a valóságban az hányadik emeletre visz, mindig csak itthon jut eszembe, hogy ki kéne próbálni.