8 nap Albániában - Tirana és a Dajti-expressz

2019.03.12-19.

Ennyi utazgatás után már ideje volt, hogy a fővárosra is szánjunk egy napot. Főleg, mert a hivatalos ünneptől eltérően, Tiranában ma ünnepelték a tavasz ünnepet.

Az elbasani fiaskóból tanulva, úgy döntöttünk, hogy csak délután kapcsolódunk be a fiestába, hátha akkor már nagyobb élet zajlik. Különben is, fel akartunk menni a Dajti-expressz névre hallgató libegővel a Dajti-hegyre, és úgy gondoltuk, minél korábban megyünk, annál rövidebb sort kell végigállnunk.

Sajnos a GPS és az útjelző táblák ezúttal sem álltak a helyzet magaslatán. Kb. sejtettük az irányt, és el is indultunk arrafelé, remélve, hogy egy idő után már kapunk valami információt, de vagy nem jó utat választottunk, vagy csak úgy alapból nem tartották fontosnak jelölni, hogy merre is kell menni az alsó állomáshoz, mindenesetre egy idő után már kezdett gyanússá válni a helyzet. Ebben a kritikus pillanatban viszont megjelentek a Dajti feliratú útjelző táblák, amiknek egy darabig nagyon megörültünk, de ahogy egyre feljebb vitt az út a hegyoldalban, ismét gyanakodni kezdtünk, most már konkrétan arra, hogy alighanem a felső állomás felé tartunk. Autóval! Amikor mi libegőzni akartunk!

Aztán már nem is ez volt a legnagyobb bajunk, mert az út kezdett egyre keskenyebbé és egyre kanyargósabbá válni, és váltig azon izgultunk, nehogy szembe jöjjön valaki. 

Egy étteremnél, ahol azt hittük, már megérkeztünk, szusszanásnyi pihenőt tartottunk, és megcsodáltuk a láncban álló bunkereket. Tele van az ország ilyen építményekkel - ezek még mind a 2. világháború maradványai lennének?!? Úton-útfélen találkozik velük az ember.

Albánia. Bunkerek országszerte

Aztán végül csak elértünk az út végére - ha nem is tervezett végcélunkhoz, de valóban a felső állomásra. Úgyhogy az elképzelt fel-le retúr  út helyett le- és felfelé libegőztünk.. Albánia egyetlen, egyben a  Balkán leghosszabb függővasútján 15 percig tart az út egy-egy irányba. Mint utóbb kiderült (és ezért nem is láttuk), az alsó állomás közelében van a Bunkart múzeum (egy bunkerben berendezett kiállítás), a felső állomáson viszont teljes a majális hangulat - legalábbis a mi, tavasz ünnepi hétvégénken az volt. Gyalog még fel lehet menni egészen a hegy tetejére, de az állomás teraszáról is csodálatos kilátás nyílik a városra. A parkoló körül meg felnyergelt csacsik és lovak várják az "extrém" sportra vágyókat, de lehet célba lőni is, légpuskával vagy ijjal egyaránt. 

Mire visszaértünk a libegőzésből a kocsihoz, már minden tele volt piknikező emberekkel, és még egyre csak érkeztek az autók. Azon az úton, amerre mi lefelé akartunk haladni! Már előre láttuk szomorú sorsunkat - és egyáltalán nem becsültük alá a helyzetet :-)

Adott egy, kis jóindulattal, másfél sávosnak mondható, nagyjából csak hajtűkanyarokból álló, hegyi út, gyakorlatilag védőkorlát nélkül, igencsak mérsékelt útpatkával itt-ott. Ehhez jön egy olyan szembeforgalom, amelyben a sofőrök nagy része csak a padlógázt ismeri. Remek kombináció! Ráadásul még dudálnak is, mintha ővék lenne az egész világ. Szegény Heni teljesen megőszült mire sikerült épségben lejutnunk a hegyről. Le a kalapot előtte!

Ezek után villámgyorsan megszavaztuk, hogy, miután hazaértünk,  a nap további részében mellőzzük az autót, és inkább gyalogszerrel folytatjuk a város felfedezését. Szerencsére nagyon turistabarát méretű, az érdekesebb látnivalók gyalogszerrel is könnyedén elérhetők.

Szkander bég lovasszobra Tiranában

A központi térrel és Szkander bég szobrával kezdtük - aki, tudvalevőleg az albánok legnagyobb nemzeti hőse volt. Egy időben Hunyadi Jánossal is szövetkezett a törökök ellen, de sajnos se  az 1444-es várnai csatába, sem az 1448-as második rigómezei csatába nem ért oda időben a csapataival.

Nagy meglepetésünkre zajlott az élet a téren! Az operaház előtti részén környezetvédelmi kiállítás(szerűség) volt. Kihelyezett asztalok mellett különböző egyesületek önkéntesei üldögéltek az érdeklődökre várva, előttük meg mindenféle, hulladékból készült gyerekalkotás volt látható.

A másik oldalon pedig ott voltak az Elbasanban hiányolt árusok is. Azt ugyan nem nagyon láttuk, mit árulnak, mert óriási volt az érdeklődés irántuk, teljesen körülállták az emberek a standokat. 

Használt nylonzacskókból gyűrögetve

Úgyhogy tovább is sétáltunk a szintén szuperlatívuszokkal emlegetett Újpiac felé. Még mindig nem tanultuk meg, hogy minden állítást tört szorzóval kell átszámítani :-) Azt mindenesetre megállapítottuk, hogy érdemes volna meghívni a házigazdánkat, és megnézni, mit szól mondjuk a Vásárcsarnokhoz.

Azért persze érdekes volt, főleg a kínálata.

Az első árusoron szinte kizárólag magok, szárított gyümölcsök és olajbogyó volt - óriási mennyiségben és választékban!

Középen némi zöldség és gyümölcs, helyi eredetű gyógyfüvek szárított csokrokban és bezacskózva, végül a bolhapiac részleg következett mindennel, ami elég régi ahhoz, hogy már érdekes legyen valakinek, de még nem elég régi ahhoz, hogy az antik piacon lehessen értékesíteni.

Szárított gyümölcsök zsákszámra a tiranai Újpiacon

Tirana érdekességeit kutatva találtunk a neten egy fotót egy jópofa, festett lépcsőről. Hosszas keresgélés után is csak annyit sikerült megtudnunk, hogy valahol a Grand Parkban található. Úgyhogy arra vettük az irányt, és egy remek sétányra bukkantunk, ahol - a tavaszünnep miatt - minden fát pöttyös ruhába bújtattak. A sétány végén, a műszaki egyetem előtti téren pedig, bónuszként, ott volt a várva várt zenekar is. A színpad előtt a szokásos csápoló fiatalok, fiatal szülők a zenére ide-oda lépegető kisgyerekekkel, a tömegtől kissé távolabb álló alkalmi hallgatóság.

Az egyetem lépcsőjének tetejéről pedig már a hangerő is teljesen elviselhető volt :-) 

És szintén a lépcső tetejéről remekül le lehetett gurulni biciklivel is - mármint aki elég vagánynak akart látszani. A lépcső alján ugyanis, egy keskeny járdán túl úttest húzódott, és a fiúk általában nem tudtak megállni a járdán, hanem teljes sebességgel keresztülgurultak az úton is. Végül az ott posztoló rendőrök is megelégelték, és elkapták az egyik fiú frakkját. Igazán úri módon bántak vele, messziről is látszott, hogy atyai hangon próbálják megértetni vele, miért is helytelen, amit tesz. A srácon is látszott, hogy úgy pereg le róla, mint minden hozzáhasonló tizenévesről. De néha a a sors a legnagyobb rendező! Pont amíg ez a jelenet zajlott, egy újabb fiú rongyolt le a lejtőn, egyenesen át az országúton - éppen csak átcsúszva egy csikorogva fékező autó előtt! Na, ez - legalábbis egy időre - többet ért minden szentbeszédnél :-)

Szabadtéri fodrászat a Grand Parkban (Tirana, Albánia)

A park tényleg elég nagy, és azt sem tudtuk, merre keressük a festett lépcsőnket, így nem is csoda, hogy nem találtuk meg. Helyette viszont élvezhettük itt is a fesztiválozó hangulatot. Egy újabb zenekar, mellette kitelepült férfifodrász (csak a megfelelő piaci rést kell megtalálni!), hömpölygő tömeg mindenfelé, virágokkal lepkékkek és katicabogarakkal kidekorált fák és köztéri bútorok.

A zene egészen hazáig kísért bennünket, mert egy csomó mellékutcában színpadokat állítottak fel, ahol a befutóban lévő zenekarok biztosították a szórakozást és a jó hangulatot.

8 nap Albániában - Tavaszünnep Elbasanban és az Ohridi tó

2019.03.12-19.

Mindig érdekes mások tanácsait követni – én legalábbis érdekes élménynek könyvelem el, ha a helyiek által fontosnak tartott helyszíneket, eseményeket meglátogatok. Ha más nem is sül ki belőle, arról azért képet kap az ember, hogy egy adott országban, térségben, mit tartanak fontosnak, jelentősnek a helybéliek :-)

A szállásadónk, amikor átadta a lakást, teljesen olyan benyomást keltett, mint aki maga is sokat utazik. Nagyon jól beszélt angolul, a lakás úgy van felszerelve, mint aki pontosan tudja, mi kell az utazóknak, a konyhában palackos víz, tea, kávé meg ilyesmik mind elő voltak készítve, jól kezelhető információ mindenről, ami csak egy turista számára fontos lehet ...
És külön a lelkünkre kötötte, hogy ki ne hagyjuk 14-én Elbasant, ahol az albánok hagyományos tavaszünnepe alkalmából az ország legnagyobb fesztiválja lesz. Persze, gondoltuk, ha fesztivál, ott a helyünk.

Úgy döntöttünk, hogy a fesztivállal kezdünk, mert ki tudja, mennyi időt vesz igénybe, ne kelljen szomorkodni, hogy miért nem jöttünk előbb. A városba menő, aztán a fő utcára vezető útvonal "ígéretes" volt, mert rendőrök irányították a forgalmat, és mindenkit eltereltek a belváros közeléből. Gondoltuk, akkora a tömeg, hogy amiatt nem engedik az autósokat behajtani, micsoda remek kis fesztivál lesz!

Hát, nagyot csalódtunk. Ezért nem szabad előre elképzelni, hogy mit is várunk :-D

Az első látnivaló egy BNV-szerű kiállítás volt, amelyet egyetlen sportcsarnokban tartottok. Emberből ugyan volt benne rengeteg, de a kiállítói standok tartalma elég szóbéli volt. Még leginkább külföldi cuccokkal próbálták elkápráztatni a nagyérdeműt, és vásárlókat találni maguknak. Az ilyen helyek mindig érdekes keresztmetszetét adnak egy ország gazdasági helyzetéről.

Szervezési érdekesség volt, hogy a rendezvényhez, hivatalosan, nem tartozott mosdóhelyiség. Minden tapasztalt utazó tudja, hogy az ilyen helyek remek lehetőséget kínálnak a folyó ügyek elintézésére, és nem is szabad kihagyni ezeket a lehetőségeket. Hát itt nem volt semmi ilyesmi. Azért persze nem hagytuk magunkat, és végül elárulták, hogy a női öltözőben, ami egy jelöletlen ajtó mögötti újabb ajtóból nyílott, megtaláljuk az áhitott kis helyiséget. Az biztos, hogy tömeg nem volt benne - rajtunk kívül, úgy tűnik, senki sem tudott róla :-D

Ezután kimentünk a fő utcára a "standok" közé, ahol továbbra is azt vártuk, hogy valami érdekesre bukkanunk. Hát, nem bukkantunk. Volt 1 darab qofte (ez az itteniek csevapcsicsája) sütő fickó (apukám örült volna, mert erre a fesztiválra igazán nem lehetett azt mondani, hogy csak az evésről szól), egy csomó bazáros (műanyag, kínai gagyik), valamint mindenfelé ballakume és "barátság" karkötő árusok.

A tavaszünnep elmaradhatatlan süteménye

A ballakume egy kissé a darálós kekszre emlékeztető, kukoricalisztból készült, kb. tenyérnyi, kör alakú sütemény, és ennek az ünnepnek elengedhetetlen tartozéka, ilyenkor mindenki "kötelezően " ezt (v)eszi. A piros-fehér vékony sodrott vagy csomózott karkötők nem tudom mit jelképeznek, de mindenhol pontosan ugyanolyanokat lehetett kapni, úgyhogy biztosan az is valami hagyomány.

"Dita e Verës", azaz a Nyár napja,  mára már hivatalos államünnep. Ilyenkor üdvözlik a tavasz beköszöntét, virágba borítják az utcákat, hosszú és boldog életet kívánnak egymásnak. Mivel az egész rendezvény a tavasz ünnepléséről szól, ezért még virágkoszorúkat is árulnak (persze művirágból), amit a 3 - 16 éves lányok lelkesen hordanak is.

Tömeg az tényleg volt, mindenki fel-alá grasszált az utcán, de az általunk fesztiválinak gondolt "kellékek", mondjuk egy zenekar vagy tánccsoport - és leginkább egy izgalmas kirakodóvásár - teljességgel hiányzott. Helyette volt férfi erőfitogtató program: két helyen karikát lehetett dobálni üvegekre, egy izgatott férficsoport közepén meg egy inas fiatalember tartotta magát éppen húzódzkodva a rúdon, és mindenki azt leste, meddig bírja.

Érdekes, hogy mindkét helyen csak férfiak tömörültek az attrakció körül, egyetlen nő sem volt a nézők között.

Erőfitogtatás

Kicsit betértünk a várfallal körülvett régiesebb negyedbe. Itt csend volt, és béke, úgy tűnik, az egész műsor csak a főutcán zajlott.

Szerencsére aztán a néprajzi múzeum is az utunkba akadt, ráadásul még ingyenes is volt - bár itt amúgy sem vágja földhöz az embert egy-egy múzeumi belépő. Ide, hétköznap, kb. 200 forintért mehetünk volna be.

Elbasan. Néprajzi múzeum egy korabeli épületben

Társaságunk hangulata mindenesetre közelített a nullponthoz. Nem ilyen fesztivált vártunk, és erre csekély vígasz volt, hogy helyette bepillanthattunk a valós életükbe, és képet kaptunk arról, mit neveznek errefelé a „leglátványosabb” rendezvénynek. Közben az eső is szemerkélni kezdett, így a hangulatunk tovább romlott, de azért megszavaztuk, hogy elmegyünk az Ohridi tóhoz, amit még reggel kinéztünk magunknak - hátha közben kiderül az ég.

Hát, nem derült ki. Viszont az útról kiderült, hogy kb. egy órán át tele van hajtűkanyarokkal. A minősége egész jó volt, azzal nem volt baj, de akinek, Petőfivel szólva "lenn az Alföld tengersík vidékén" van a hona és világa, az bizony nehezen barátkozik meg egy olyan helyzettel, ahol kanyar kanyart ér, és a szalagkorlátok minősége is hagy némi kívánni valót maga után. 

Újrahasznosítás - lépcső gumiabroncsokból a hegyoldalban

Az ég teljesen beborult, minden szürke volt, közeledett az alkonyat. Igy aztán, végül nem mentünk el addig a - nagyobb - városkáig, amit kinéztünk magunknak, hanem az első alkalommal, ahol módunk nyílt rá, letértünk egyenesen a tóhoz. Az utazók angyala velünk volt, és egy csodás kis halászfaluban, Linben, bukkantunk ki. Meredek sziklafal és a tópart közé beszorult egyetlen (szűk) utcás zsákfalu volt. Ez persze már csak akkor derült ki, amikor kezdtünk beszorulni az utcába - ami persze (elvben) két irányú volt. Nem is kétséges, hogy egyszer csak elérkezett az a pillanat, amikor már nem tudtunk elmenni a szemben álló furgon mellett - amelyik mögött még egy autó várakozott!

Emlékeztek arra a játékra, hogy két vonat vagonjai hogy tudnak helyet cserélni egy olyan sínen, ahol egyetlen vagonnyi kitérő van? Na, pontosan ezt játszottuk mi is. (Szerencsére pont ott történt ez a találkozó, ahol volt egy ici-pici kitérő rész.)

Mi hátra tolattunk, a furgon előre jött a kitérőbe, mi előre mentünk a helyére, ő továbbgurult a mi helyünkre. Aztán mi tolattunk hátra a kitérőbe, hogy a 2. autó is el tudjon menni mellettünk (na, jó, nem elmenni, csak kigurulni az utcából, majd mi begurultunk végre a tervezett utcánkba. A 2. visszatolatott a mi helyünkre, elengedte a furgont, amelyik visszatolatott az eredeti helyére, és már a kék autó is továbbmehetett. Ilyen egyszerű volt :-D

Albánia, Ohridi-tó

Eközben mi elértünk a falu végére, amelyet nem egy falu vége tábla, hanem egy zárt udvar jelzett. De legalább volt egy talpalatnyi hely, ahol le tudtuk állítani a kocsit, és az (immár) szakadó esőben kiszálltunk fényképezni, és nézelődni egy kicsit - a helyi kecskét, birkát hazaterelgető nénik és bácsik nagy gyönyörűségére. Látszott rajtuk a büszkeség, hogy mennyivel több eszük van, mint nekünk, még a kecskéik is tudják, hogy eső elől eresz alá kell állni, csak ezek a kelekótya turisták áztatják magukat ronggyá :-)

Végül aztán megelégeltük a falusi romantikát, és betértünk a falu főterén lévő étterembe, ahol fejedelmi vacsorát és barátságos kiszolgálást kaptunk. Amikor már kezdtünk belekeveredni a saláták és köretek rendelésébe, a tulaj intett, hogy hagyjuk csak, majd ő tudja, hogy mit és mennyit hozzon nekünk. Mindjárt azzal kezdte, hogy a ház ajándékaként előételnek feltálalt egy nagyon ízletes lecsóféleséget, amit túróval készítenek (a fergese az albánok egyik hagyomásos étele) és mellé apró sült halakat. Mellé a salátákat, meg köreteket. Kicsit olyan volt mint Kínában, nem egészen tudtuk, mit, mikor és mivel kell enni, de mire nagyjából tele lettünk, megjelentek a főételek is, halkedvelőknek egyenesen a tóból kifogott helyi specialitások, beluschke és koran (mindkettő csak ebben a tóban élő lazacféle), és még ingyen tortát is kaptunk a végén, desszertnek. Bár addigra, elvileg, már egy falat sem ment le a torkunkon, de azért becsülettel betermeltük azt is.

Előételek

Közben megcsodáltuk a helyi (albán) mozaikok megvásárolható rekonstrukcióit, és a meleg kályha mellett szépen megszáradtak az ázott kabátjaink is. Aztán a sötét éjszakában irány haza. És láss csodát, még a parkolóhelyünk is "megvárt" bennünket Tiranában :-)