Nepál 5. nap / 2. túranap Bahundanda (1310 m) – Jagat (1300 m)

 Megtett táv/Daily distance:  16 km

A nap fénypontja

Zsuzsa: átmászás az ösvénybe beszorult traktoron

Orsi: 1. túl vagyunk az első függőhídon, nem is olyan vészes! 2. Gyerekek a „világ végéről”, a hegyen túlról járnak el az iskolába, nap mint nap, és örülnek, hogy van lehetőségük a tanulásra.

 The best part of the day

Susan: climbing over a tractor, blocking our path

Orsi: 1 we are over the first suspension-bridge, it was not as bad as I thought 2 Children coming into the school from „nowhere” (from the other side of the mountain), every day, and being happy to have the possibility to learn 

Szint: 1300 m

Vacsora: dal bhat – 400 NPR, sült rizs – 350 NPR

Szállás: 350 NPR/szoba/éj

Errefelé este 6 körül lemegy a nap, reggel 6 körül kezd világosodni. Mivel közvilágítás nincs, és a szobák világítása is minimális, ez nagyjából meghatározza a napirendünket is. Késő délután megérkezünk a szállásra, néha esetleg még van idő egy kis sétára a faluban, aztán már sötétedik is. Vacsora, egy kis szöszmötölés, és irány az ágy. Reggel ¾ 6-körül ébredünk, összeszedelőzködünk, és indulunk.

A reggeli készülődés az első napokban még több időt vett igénybe, később jobban belerázódtunk a hátizsák napi csomagolásába. Azzal viszont rengeteg időt nyertünk, hogy általában reggeli nélkül indultunk útra, és az első pihenőnél ettünk csak valamit a saját készleteinkből. Egyelőre még kitartottak az otthonról hozott szalámiskenyerek (nem, nem volt semmi bajuk), amit egy kis helyi forrásvízzel öblítettünk le.

Bízva kathmandui tanácsadónkban, a nemzeti part területére érve már mi is végig ugyanazt a vizet ittuk, mint a helyiek, mindenféle szűrés és fertőtlenítés nélkül. Annyit trükköztünk csak, hogy egy kis C-vitamin porral ízesítettük, így langyosan is jobb volt az íze, könnyebb volt megközelíteni a „kötelező” napi adagot. Zsuzsának kétszer volt kisebb, rövid lejáratú hasmenése, nekem egyszer, a hágónál. A víz teljesen OK. Persze a városba visszaérve mi is visszatértünk a palackozott ásványvízhez.

A körút kb. háromnegyedén autóval (dzsippel, kisbusszal) is járható, köves út is vezet. Ez néha megegyezik a turistaútvonallal, sok helyen viszont külön ösvényt alakítottak ki a gyalogosok számára. Ennek időnként a rövidítés, jóval többször a szebb természeti élmény volt az oka. Viszont mindkét esetben nehezített – meredek, erősen és hullámzóan szintes – utat jelentett. Az ember egy idő után megtanulja, hogy választhat a kényelem és az esztétikum között. Értelemszerűen reggel a kaland a nyerőbb, estére viszont már általában az ésszerűség dominál.

Egyelőre viszont még reggel volt, így a keskeny és mély bevágásban vezető ösvényt választottuk, amelyen félúton egy felborult traktorral találkoztunk. Nagyjából kitöltötte a rendelkezésére (nem) álló helyet – elképzelni sem tudtuk, mit kereshetett itt – így aztán nem maradt más hátra, mint átmászni rajta. Az ember nem is gondolná, mekkora nagy darab egy ilyen jószág.

Mit keres egy traktkor a bevágásban? / Where did this tractor come from?

Ismét összetalálkoztunk egy itteni ismerősünkkel. Amerikai, ő is teljesen egyedül túrázik, de nálunk jobb az erőnléte. Általában beiktat valami kitérőt, hosszabbítást is a napi menetbe. Így aztán nagy valószínűséggel akkor is összefutunk, ha mi lassabban haladunk.

A körút legnagyobb része folyómederben, de nem a folyó szintjén halad. A faluk is inkább a hegyoldalba települtek, gondolom a monszun idején a folyónak is egészen mások a méretei, mint most, az ösvények azonban általában még magasabban visznek, így folytonos hullámzásban vannak. Ha erősen lefelé megyünk, akkor már lehet tudni, hogy előbb-utóbb ismét függőhíd következik, és a völgy másik oldalán folytatódik az út. Bizony elfacsarodik az ember szíve, amikor a nagy fáradtsággal megnyert szinteket ilyen könnyedén elveszíti, hogy aztán ismét kapaszkodó következzen. A napi szállások közti szintek különbsége talán nem is olyan nagy, de összeadva a sok le-fel szintet, olykor tiszteletre méltó eredményeket kapunk.

Kora délután érkeztünk meg Jagatba, ahol a falu elején kerestünk szállást magunknak, mert innen vitt le az út a hőforráshoz, amit Zsuzsa feltétlenül ki akart próbálni. Neki is vetkőztünk, fürdőruha, szárong, lábbelinek szigorúan maradt a biztonságos bakancs, és elkezdtük a leereszkedést a folyóig. Kb. az út egyharmadánál volt egy függőhíd, amely a hegyen túli, láthatatlan faluba vitt. Én itt táboroztam le, innen figyeltem Zsuzsa ereszkedését, aztán a dicsőséges fürdését.

Közben megjelent két iskolásgyerek (az egyenruháról könnyen felismerhetőek), akik Jagatból jöttek, és a hídon át, a nagy semmibe tartottak. Sokáig figyeltem őket, ahogy vietnámi papucsban, élénken beszélgetve kapaszkodnak felfelé a szomszéd hegyen, hogy aztán eltűnjenek valahol a fák között. Később még számos ilyen gyerekkel találkoztunk, akik a szomszédos falukból jártak be az iskolába, napi 1-2 órát gyalogolva, vidáman, gondtalanul.

Útban hazafelé / On the way hom

Ugyanez nem mondható el Zsuzsáról, aki jóval szuszogósabban kapaszkodott felfelé (az emelkedő egyikünknek sem erőssége). Ráadásul a fürdővel sem volt megelégedve. Két medence, amibe csövön át vezetik a vasban és más ásványi sókban gazdag vizet. Mivel a kieresztés nem igazán megoldott, ezért a kicsapódott anyagtól a medence vize erősen pocsolya állagot vesz fel. Szép, vörös színű, iszapos pocsolyáét. De javára legyen írva, hogy hősiesen megmártózott benne J

Meleg vizes medence / Hot spring

Megjelennek az első megoldandó feladatok. Zsuzsa hátizsákjának elszakadt a pántja, meg kell varrni. Még jó, hogy van nálunk egy minimál varrókészlet. A nadrágja is elszakadt, pont az ülepénél, ennek leplezésére az út további részében a trikóját a nadrágon kívül, „szoknyaként” hordta. A hasadás, majd egy kis idő múlva a másik is, szerencsére csak széltébeN terjedt, így végig leplezhető volt. 

Nepál 4. nap / 1. túranap Besisahar (820 m) – Bahundanda (1310 m)

Megtett táv/Daily distance: 24 km

A nap fénypontja

Zsuzsa / Orsi: végre megérkeztünk Bahundandába!

The best part of the day

Susan / Orsi: finally we arrived to Bahundanda!

Szint: 1310 m

Reggeli: 170 rúpia (NPR)

Vacsora: dal bhat, 350 NPR/adag

Szállás: 100 NPR/szoba/éj

Előző nap megbeszéltük a tulajjal, hogy itt reggelizünk. Ezeken a szállásokon igazából az étel az, amin keresni tudnak. A szállás általában olcsó (kivéve a nagyon felkapott helyeken), volt, ahol egyenesen ingyen adták, ha ott vacsoráztunk. A vacsorával nem is volt gond. Egy-egy fáradt nap után már nem igen volt kedvünk más éttermet keresgélni, főleg, hogy az árak is kötöttek voltak, a legtöbb étterem étlapján ott szerepelt a felirat, hogy az árak a nepáli turista szövetség adott területre meghatározott árai.

Zöldséges sült tészta / Veg. fried noodle

A reggeli is egyenáron futott, de itt vastagabban fogott a kréta, ráadásul időben is eléggé elhúzódott miatta a reggeli indulás, így azt a későbbiekben inkább kihagytuk. Most azért még megreggeliztem, Zsuzsa viszont egy kis levesre vágyott, így útnak indulva a tegnapi bisztróban tartottuk az első pihenőnket. Korán volt még, nem igazán indult be a forgalom, és úgy látszik, az sem túl általános, hogy turisták itt kötnek ki, mert a tulaj az egyik vendégtől kért tanácsot, hogy mennyit is kérjen egy tál levesért.

Hosszú, elnyúlt települések. Amikor az ember azt képzeli, hogy útnak indul az adott városkából, előfordulhat, hogy még fél óra múlva is a szétszórt házai között gyalogol. Útközben sokszor elhatároztuk, hogy ezt elkerülendő inkább a falu távolabbi végében keresünk szállást, de soha nem tudtunk igazán rátalálni a falu végére. Így aztán a délutáni és a reggeli életet is megfigyelhettük.

A reggeli tevékenységek között fontos szerepe volt a tisztálkodásnak és takarításnak. A házakban általában nincs víz, viszont egész sok közkút van mindenfelé, ahonnan bárki vehet vizet, illetve a kiépített vályút használják mosásra, mosogatásra, mosakodásra is. Nyitás előtt pedig ágseprűvel gondosan összesöprögetik a szemetet a bolt, étterem előtt. Olykor csak átsöprik az utca túloldalára, ahol nincs épület, csak egy kerítés, de meglepően sok az utcai szemétgyűjtő is a falukban, néha két falu közt is a turistaösvényen. Kerítésre akasztott fonott kosarak, kivágott műanyag tartályok, megüresedett pléhdobozok szolgálnak erre a célra.

Ne szemetelj! Don't leave rubbish about!

Mindez csak részben van a turisták miatt. A sok plakát, ami ékes nepáli nyelven figyelmeztet a tisztaságra és higiéniára, biztosan nem a külföldieket akarja megcélozni. Rájuk inkább a Turisztikai Minisztérium angol nyelvű ismertető és figyelmeztető táblái vonatkoznak, amelyek a helyes magatartásformákat taglalják. Például azt, hogy ne adj alamizsnát a koldusoknak, mert ezzel nem segíted a nepáli népet, hanem hozzászoktatod ahhoz, hogy mástól várjon támogatást.

Megkezdődött hát a nagy út. A város szélén találkoztunk az első ellenőrző ponttal. Gondosan lepecsételték az engedélyünket, és egy nagy könyvbe beírták, hogy hová tartunk. Egy idő után rájöttünk, hogy ez a regisztrálás nem csak az ellenőrzést szolgálja, de akkor is hasznos lehet, ha elkallódik egy-egy turista, és így utólag be tudják azonosítani, hogy hol látták utoljára.

Ellenőrző pont / Check Point

átizsákok súlya egyenként kb. 15 kg lett, ami bőven meghaladta a tervezett 10-11 kg-ot. Ne feledjük, hogy ebben benne van 2-3 liter víz is. Mindenesetre az út során sokszor számba vettük, hogy mi is az, amit nem vagy más változatban kellett volna magunkkal hozni.

A városból kifelé haladva néhányan leszólítottak, hogy nem akarunk-e hordárt bérelni, de nem volt benne semmi nyomulás, épp csak mintha az időjárásról érdeklődtek volna. A szállásadókon kívül, akikről azért érződik, hogy főleg addig vagyunk érdekesek számukra, amíg be nem csalogattak magukhoz, a többi ember általában jó indulatú, segítőkész és elnéző magatartást tanúsít a „bolond” turisták iránt, akik nagy pénzeket fizetnek, és nem sajnálják a fárasztó gyaloglást azért, hogy megnézhessék azt, amit ők mindennap láthatnak.

Megcsodáljuk egymást / Admiring each other

Mindenesetre a turisták színesítik az életet, és tudván vagy tudatlanul, de folyamatos megfigyelés alatt állnak. Így aztán, ha valaki rossz útra téved, egyből akad egy jó szándékú helyi, aki figyelmezteti, hogy nem arra kell menni. Mivel minden turista ugyanoda tart, meg sem kérdik, hogy hová készülsz, csak rád szólnak, hogy nem az az út vezet „Budára”. És mindig igazuk van!

Sok odafigyelnivalójuk ugyan nincs, a legtöbb turista vezetővel megy, akár csoportosan, akár egyénileg teszi meg a távot. És persze a turisták zömén csak jelképes hátizsák van, a csomag nagy részét a sherpák cipelik. Csoportok esetén egy-egy sherpa általában két, max. 15 kg-os hátizsákot visz, praktikusan bezsákolva, annak a tetejére van még odacsapva az ő saját, pár kilós zsákja. Ők nem a csoporttal mennek, hanem saját tempójuk ütemében. Ami reggel még nagyjából a mi tempónknak felelt meg, csak éppen dupla súllyal – és hosszú távon azért általában megelőztek bennünket. Hiába, a gyakorlatot és edzést nem pótolja a lelkesedés.

Pihenőhely sherpáknak és turistáknak  / Resting place for the sherpas (and tourist)

30+ kg

Bhulbhulenél egy félkész vízierőműhöz értünk, ami kínai befektetésből épül. Mint a későbbiek során többször, most is felmerült a kérdés, a folyóvölgy melyik oldalán folytassuk az utunkat? Amíg mi a térképet nézegettük, odajött egy nepáli férfi, és bíztatott, hogy menjünk a túloldalon, simán csak át az alagúton, arra sokkal rövidebb az út, és a legközelebbi falu elején mindjárt be is térhetünk az ő vendéglőjébe.

A mondat második felét egy talánnal félretettük, de az alagutas megoldás jónak tűnt. A fickó is arra ment, és pillanatok alatt el is tűnt a szemünk elől. Gondolom, azok után a turisták után sietett, akiket előttünk invitált meg az éttermébe. Mi megfontoltabban haladtunk, főleg mert volt még némi fényképeznivalónk is.

Útban Bahundanda felé (Nepál) / On the way to Bahundanda (Nepal)

Aztán az alagútban elég hamar rájöttünk, hogy egyéb okunk is van a lassú tempóra. Konkrétan a teljes sötétség. Mint kiderült, az alagút még csak épülőben volt – illetve már készen volt, de még nem üzemelt hivatalosan, így világítás sem volt benne. Éppen a zseblámpa után kotorásztunk, amikor utolért bennünket egy munkásember, aki kobakkal és zseblámpával felfegyverkezve mentőangyalnak csatlakozott hozzánk, és átvezetett bennünket.

Gyönyörű, zöld hegyek, rizsföldek, vad folyó – szemet gyönyörködtető tájakon haladtunk. Egy egész raj ragadozómadarat láttunk, a méretük alapján sasra tippeltünk. Az útmenti növények között rengeteg lepke repkedett, igazi trópusi színekben tobzódhattunk – sárga, neonkék, narancsszínű!

Túlestünk az első igazi függőhidunkon is, és megállapítottam, hogy nem is olyan rémes. Amivel otthon előre bíztattam magam, az itt igaznak is bizonyult. Ez egy igen népszerű turista útvonal, így nem engedhetik meg maguknak, hogy veszélyes, himbálódzó gerendákból összetákolt hidakon vezessék át őket. Szépen megépített, ép, fémrácsos hidak voltak. Persze a függőhíd még így is függőhíd, de ha az ember lassan megy át rajta, és tartózkodik a felesleges mozdulatoktól, akkor elég stabil marad. És amikor valamiért muszáj lefelé nézni akkor be kell vetni a fókuszálás trükköt, közvetlenül a talpunk alattI rácsra kell élesíteni a látásunkat, és nem a rácson át, a mélyben lévő vízre. Egy idő után már egész jól működött ez a technika. Arról nem is beszélve, hogy kit érdekel egy hosszú, fárasztó nap végén egy vacak függőhíd, amikor sokkal nagyobb kérdés, hogy meddig bírja még cipelni a zsákját :-D

Az első nap végén én voltam az, aki egyben erőimnek is végére értem. Pontosabban, ott lett vége a napnak, ahol az én erőimnek. Már látszottak a falu házai, de muszáj volt még egy pihenőt tartanunk, így aztán amikor az első házból leszólított valaki, hogy nem szállást keresünk-e véletlenül, boldogan igent mondtunk.

Itt minden guesthouse-nak megvan a saját történet (ami sokszor nagyon hasonlít egymáshoz). Házigazdánk is elmesélte, hogy a 2015-ös nepáli földrengés összedöntötte a házukat, a segélyből pedig nem csak helyrehozták, hanem egy egyszerű kis épületet is felhúztak mellé, kiadásra. Valóban egyszerű épület, a szobák falai nem érnek fel a sátortetőig, így tökéletes lehet az áthallás, bár mi, szerencsére egyedül voltunk éppen. A jó szellőzést segíti az ablaküvegek hiánya is. Viszont gyönyörű a kilátás. 

Vendégházunk Bahundandában (Nepál) / Our guesthouse in Bahundanda (Nepal)

A meleg vizes zuhany, a guggolós WC-vel egybeépítve egy bádogfalu sufnikában volt kiépítve. A kimosott ruhákat pedig a veteményeskert felett kifeszített kötelekre akasztottuk ki száradni. Az éghajlat itt még kedvező a növénytermesztéshez, de a domborzati viszonyok miatt minden talpalatnyi földet ügyesen ki kell használni. A nagyobb összefüggő területeken rizsföldek vannak, így a vetemények a ház körül nőnek, időnként akár egy-egy épület tetején.

WC és zuhanyozó / Toilet and shower-bath

A rizstáblák mellett a banánfák mennyisége tűnt még fel a mi kontinentális éghajlathoz szokott szemünknek. Egyelőre nagy itt a hőség, és kevés az árnyék. Bár lenge ruházatban vagyunk, a kalap, vagy fejtetőt (is) védő kendő egész nap elengedhetetlen viselet. 

Nepál 3. nap - Kathmandu – Dhumre - Besisahar

A nap fénypontja

Zsuzsa: svédasztalos ebéd az országút menti étteremben, hot chili

Orsi: indiai filmremek J

The best part of the day

Susan: buffet lunch in a restaurant, next to the road, hot chili

Orsi: the fantastic Indian movie J

október 24.

Szint/Altitude: 820 m

Szállás: 200 rúpia/szoba/éj

Reggel 5-kor a szomszédos hindu templomból szóló kolompolás ébresztett bennünket. Többször is. Állítólag munkára szólítja, serkenti az embereket. Egy biztos, hatásosabb, mint a vekkeróra. Reggelire palacsintát kaptunk, és masala chait, fűszeres, tejes, fekete teát ittunk hozzá.

A sofőr kivitt minket a buszpályaudvarra, és segített keresni egy alkalmas buszt. Mivel ő vezette a tárgyalást, az első ajánlkozónál nem is mentünk tovább, itt viszont sikerült némi engedményt kapnunk, mert először egy középkategóriás buszra akartunk jegyet venni, de aztán kiderült, hogy az mégsem indul, így de luxe-szal mentünk helyette, de kaptunk rá 100 rúpia kedvezményt. (1 rúpia kb. 2,7 forint.)

A de luxe fokozatot leginkább a légkondicionálás adta volna, ami azonban csak hébe-hóba volt, ha valamelyik utas erősen reklamált, viszont néhány hastáncelemeket is tartalmazó videoklip után végig élvezhettem egy teljes indiai filmet.

Az időtartamából ítélve alighanem dupla film lehetett, és a csúcsjelenet az volt, amikor a roppant dekoratív és kigyúrt főhős félrehajolt a rálőtt töltény elől. Közben énekeltek és táncoltak is, és az izgalmasabb akciójeleneteket mindig lassítva láttuk, hogy teljes részletességében kiélvezhessük. Érdekes bepillantást nyújtott Bollywood világába.

Mivel ez nem turistabusz volt, így Kathmandun belül minden lehetséges megállóban megálltunk, vagy legalább lassítottunk, és az utaskísérő az ajtón kilógva agitálta a várakozókat, hogy szálljanak be. Közben valami útépítésbe is belekeveredtünk, úgyhogy jócskán elhúzódott, mire kiértünk a fővárosból. Ez azonban senkit sem zavart, mindenki békés nyugalommal élte meg, hogy 10-15 perceket állunk bármiféle magyarázat nélkül, és közben egy kecske nézeget be a nyitott ajtón (ez még mindig Kathmandu volt).

Az országút keskeny volt, és poros, mint egyelőre az ég világon minden itt Nepálban. Törtük a fejünket, hogy vajon mikor tűnik majd el a por a környezetből. Így utólag már elárulhatom, hogy szinte semmikor. Egyedül a hágó legtetején és Pokhara tópartján láttunk olyan zöld növényeket, amelyek tényleg pormentesek volt. Persze ez most a száraz időszak, a monszun idején biztosan nincs por – legfeljebb sár.

A kb. 6 órás út során kétszer álltunk meg egy-egy kiépített pihenőben, ahol WC-k és éttermek is kellették magukat, ki mire vágyott. A második alkalom egy hosszabb szünet volt, úgyhogy kényelmesen megebédeltünk egy nepáli svédasztalról. Aztán már dudált is a busz, hogy gyerünk, indulás tovább.

Svédasztal nepáli módra / Buffet lunch, like to Nepalese do

Dhumrében átszálltunk egy helyi buszra, és itt szembesültünk először a turistákra alkalmazott megkülönböztető bánásmóddal. Sajnos, nem pozitív értelemben. A hátsó ülésre ültünk le, Zsuzsa zsákja mellette volt, én az ölemben tartottam a magamét. A felszálló utasok nem igen akarták elfoglalni a maradék két helyet, vagy ha odaültek is, egyből átültek, ha akadt egy üres hely. De ahogy megtelt a busz, végül csak ott ragadt két bátor ember (nem tudom, egyébként, hogy miért féltek tőlünk ennyire).

Ezen a ponton jött a kalauz, aki kérdésünkre kb. háromszor akkora árat mondott, mint a helyiek jegyára. A társalgás kezdett szűrrealista elemeket felvenni, amikor azzal érvelt, hogy az öt személyes hátsó ülésen ülünk, azért kell ennyit fizetnünk. Az a tény, hogy két ülésen nepáliak ültek (akiktől szintén elvette a jegy árát), nem hatott rá. Végül, hosszas veszekedés után, és rossz szájízzel, kiegyeztünk egy köztes árban.

Mindenesetre innentől kezdve igyekeztünk résen lenni, és kitalálni, hogy tudunk kibújni a turista kategóriából. Bár amikor helyiekkel beszélgettünk (például vezetőkkel az esti szálláshelyeken), ők nem értették mi ebben a probléma. Miért ne fizethetne a (gazdag nyugati) turista sokkal többet, mint a helyiek?

Besisaharban egyből megtalált bennünket egy guesthouse tulajdonos, aki egész kedvező árat ajánlott, így nem is kerestünk mást.

Az út során egyébként megtapasztaltuk, hogy a hágó előtt, ahol még sok a külföldi turista, a szállásadók szaladnak a vendégek után. A hágó után azonban már inkább azt éreztették velünk, hogy vegyük megtiszteltetés számba, ha náluk aludhatunk. (Ezen a részen ugyan a gyalogtúrázók száma már erősen megcsappan, viszont ugrásszerűen megnövekszik a nepáli és indiai vallásturizmusban érdekeltek száma).

Itt, Besisaharban, még annyira tiszteletben voltunk tartva, hogy a szálloda tulajdonos a saját tetőteraszukra is felvitt, hogy megmutassa a város látképét. Állítólag egy 50.000 lakosú várost láttunk, de az elszórt házak alapján nem igazán tudtuk elképzelni, hol férne itt el ennyi ember. Valószínűleg igen nagy a vonzáskörzete, hiszen iskolából (6-18 éves korosztály) is legalább három van.

Besisahar

Ezeknek az utaknak az egyik szépségét az a rengeteg érdekes ember adja, akivel találkozunk. Mindenkinek megvan a saját élettörténete, és a saját elképzelése az utazásról, túrázásról, és mivel egy az utunk, így időről időre ismét összefutunk, és meg tudjuk beszélni a tapasztalatainkat is.

Besisaharban találkoztunk az első olyan fiatalokkal, egy argentin párral, akik hosszabb lélegzetvételű vagy életvitelszerű utazásra rendezkedtek be. Ők például már három éve utazgatnak szerte a világban. Ha elfogy a pénzük, munkát vállalnak valahol, rendszerint Új-Zélandon, aztán ismét útnak indulnak. Nincs pontos útitervük, nincs szigorú időbeosztásuk sem, a repülő- vagy vonatjegyet általában csak akkor veszik meg, amikor már tovább indulnának, így semmi sem köti őket, hogy gyorsan tovább álljanak egy-egy helyről, ami éppen megtetszett nekik. Kötetlen élet, kérdés, képes-e egy ponton leállni az ember, és visszatérni a „civilizációba”.

Estefelé még sétára indultunk a városkában. Ez elég kalandos vállalkozás errefelé, mert az utcák alig kövezettek, és utcai világítás se nagyon van, a fényt általában csak a boltok és éttermek kiszűrődő fénye adja.

Itt tapasztaltuk meg először az angol nyelvoktatás hatékonyságát. Az utcán lazán hozzánk csapódott egy 9-10 éves forma kisfiú, aki teljesen érthető angolsággal kérdezte, hogy honnan jövünk, hova megyünk, meddig maradunk. Még a válaszokat is megértette, kivéve a „Hungary”-t, ez a titokzatos országnév szinte mindenkinek ismeretlen volt, végig az egész úton.

Egy helyi büfében vacsoráztunk, „én is azt kérek” stílusban. Zöldséges volt, finom – és csípős. Legalábbis nekem. Zsuzsánál más a csípős definíciója, ő mindenhol kért még egy kis extra erőspaprikát. 

Megkezdtük a szerény szállások sorát. Az első szobában, amit a tulaj felkínált, még ablak sem volt, és látszott, hogy nem is igen érti, mit válogatunk. 6 órától már úgyis sötét van, reggel korán kelünk, minden másra meg ott van az étterem.

Az ágy általában nagyon egyszerű faváz, kemény matraccal (talán yakszőrrel kitömve?), lepedővel, és egy iszonyú nehéz paplannal – alighanem az is valami állati szőrből készülhet, mert megemelni is alig tudtuk. Később, ahogy csökkent a hőmérséklet, és extra takarókra áhítoztunk, kitanultuk, hogy lehet lobbizni puha, vastag plüss takaróért is, csak tudni kell, hogy olyan is van.

A szobák berendezése nagyon szerény. Két ágy, néha egy kisasztal, olykor fogas a falon. Konnektor vagy van, vagy nincs. Ha nincs, akkor általában az étteremben biztosítanak mobil töltési lehetőséget, gyakran töltőt is. A modern világnak ez az oldala ide is elért. A pár évvel ezelőtti útikönyv még azt írta, hogy internet a túra útvonalán csak egy-két helyen van, mi viszont azt tapasztaltuk, hogy inkább egy-két helyen nincs. Szinte minden szálloda az elsők között említette az ingyen wifi lehetőségét. Ja, és a meleg vizet, ami azonban vagy van, vagy nincs – többnyire nincs.

Nepál 2. nap – Kathmandu

A nap fénypontja

Zsuzsa: Családias hangulat a minibuszban

Orsi: Majomcsapat a templomhoz vezető lépcsőn

The best part of the day

Susan: familiar feeling on the minibus

Orsi: the monkeys on the stairs to the stupa

Reggel érkeztünk meg Kathmanduba. Már a gépből izgatottan lestük a város látképét. Érdekes volt a szerény kinézetű utak mentén elszórtan elhelyezkedő családi házak és sok emeletes panellakások sajátos keveredése. Autóforgalom szinte alig volt, és a nagyvárosias jelleg sem jelent meg, hiába közeledtünk egyre inkább a fővároshoz.

A kellemes kis repülőtéren gyorsan ment a vízum ügyintézés (40 USD), aztán mehettünk is a csomagokért. Zsuzsa hátizsákja egész hamar megjelent a szalagon, az enyém azonban nem akart felbukkanni. Helyette egy másik árva zsák keringett. Egyszer csak megjelent valaki, lazán letámasztotta a zsákomat a szállítószalag közelében, és elvette a másik zsákot. Kiderült, hogy tévedésből a barátnője zsákja helyett az enyémet kapta el. Még jó, hogy itt vették észre, és nem csak a szállodában.

Taxival mentünk a Servas-vendéglátóinkhoz. Az utasítás úgy szólt, hogy mutassuk meg neki a kapott címet, ami azonban csak a városrész egy ismertebb pontjának a címe, és ha már ott vagyunk, érdeklődjön a sofőr a papírüzem után. Szerencsénk volt, tényleg akadt olyan ember, aki tudta, hol van, és melyik út vezet oda.

A reptéren megállapodtunk a taxissal az árban, ennek ellenére nagyon csalódott volt, hogy nem adtunk neki többet. Próbált is meggyőzni bennünket, de addigra már megjelentek a vendéglátóink is, és „kimentettek” bennünket a helyzetből.

Házigazdánknak egy papírmerítő és merített papír feldolgozó üzeme van. Az üzem, nagyon praktikusan, a két tulajdonostárs háza közti telken helyezkedik el, így nem kell messzire menniük, ha dolgozni indulnak – vagy ha át akarnak menni egymáshoz egy kis beszélgetésre, ami szinte minden napos.

Remek dolog egy ilyen családi szállás. Beszélgetés közben annyi érdekességet megtudhat az ember a helyiek életéről. Házigazdánk elmesélte, hogy az egyik lánya Ausztráliában, a másik Indiában tanul ápolónőnek (utóbb tapasztaltuk, hogy ez elég jellemző életpálya az itteni lányok számára), a fia pedig még itthon van, itt jár főiskolára.

Mesélt a saját életükről is, elmondta, hogy feleségével mindketten faluról származnak, és annak idején a szüleik döntötték el, hogy ők összeházasodnak. Az esküvő előtt talán egyszer találkoztak csak, viszont itt az a szokás, hogy esküvő után a lány nem feltétlenül költözik össze azonnal a férjével, általában egy évük van arra, hogy megismerjék egymást, és összeszokjanak, mielőtt megkezdik a tényleges közös életüket.

A férfi talán 8 osztályt végzett, onnan jutott el a mostani életformájáig. A felesége szinte írni sem tud. Elvileg angolul sem beszél, de érteni azért mindent értett, jókat nevetett a férje viccein, vagy pergő hangon javította ki, nepáliul, ha nem értett egyet valamelyik állításával. Kedves, kiegyensúlyozott párnak tűntek.

Nyugati, tárgycentrikus szemmel érdekes volt a lakásuk is. Négy emeletes kis palota, szép tetőterasszal – ez a méret és stílus eléggé általánosnak tűnt, ahogy később a várost jártuk. Faragott fa ajtók, elegáns padlóburkolat – a helyiségekben pedig szinte semmi bútor. A konyha volt az egyetlen helyiség, ahol tényleg látszottak tárgyak – praktikus és díszítő jellegű használati tárgyak is. A nappaliban körben a fal mellett ülésre (és talán tárolásra) szolgáló szép kiállású padok, párnákkal borítva, a falon a nagyszülők képe, némi buddhista vallási jelképpel. A mi hálószobánkban két ágy, egy kisasztal és egy üres szekrény.

A fiúk szobájába éppen csak bepillantottam, de ott sem volt semmi „felesleges” holmi. Kb. 5-6 éve folyamatosan próbálom csökkenteni a körülöttem lévő tárgyakat, de ennek a szintnek még csak a közelébe sem sikerült eljutnom eddig.

Nepáli vendéglátóinkkal. A házba nem szabad cipőben belépni.
With our Nepalese housts. You are not allowed to enter into the house with shoes on.

Reggeli után kimentünk megnézni az üzemet. Az első, amit megpillantottunk, a veteményes- és díszkert volt, ahol hatalmas cserepekben virítottak az erőspaprikák. Meg is állapítottam egyből, hogy az ajándék pirospaprikánkkal tengerbe hoztuk a vizet. Kiderült, hogy itt Nepálban legalább annyira nemzeti zöldség, mint nálunk, és használják is szinte minden ételbe. Nekem még sok is volt az ételek csípősségéből, Zsuzsa viszont mindenhol kért még külön is hot green chilit.

Maga a papírgyártás a lehető legegyszerűbben zajlik. A keretre feszített hálókat reggel belemártják a papírzagyba, majd félig megdöntve felállítják a kertben, és hagyják száradni. Estére el is készül, lehet levenni a kész íveket. Kell ennél energiatakarékosabb munkafolyamat? Az üzem 80 embernek ad munkát, merített papír és késztermék gyártók, karbantartók, sofőrök, biztonsági őrök… A késztermékeket aztán világszerte exportálják. Egy időben az egyik budapesti kreatív bolttal is szerződésben álltak.

Mivel a város egyik külső kerületében volt a szállásunk, úri módon, sofőr vitt be bennünket a városba. A két legfontosabb feladat a pénzváltás és a nemzeti parkban való tartózkodáshoz szükséges engedély beszerzése volt. Sofőrünk a város központjában, a turistanegyed Thamelben tett ki bennünket, itt kaptuk az első igazi ízelítőt a fővárosból. A legfeltűnőbb a rengeteg por.

Valahol Kathmanduban /Somewhere in Kathmandu

Az utcák, ha burkolva vannak is valamivel, az nem látszik. Csak a por, amit folyamatosan felvernek az autók, motorosok, a rengeteg busz és kisbusz, és ami mindent vastagon bevon, a fákat, a kerítéseket, a boltok elé kirakott árukínálatot. A nyitás minden reggel porolással kezdődik, bár túl sok hatását nem láttam. Sziszifuszi küzdelemnek tűnik.

A helyiek közül nagyon sokan viselnek maszkot a por ellen (érdekes módon, kisgyerekeken alig láttam, még akkor sem, ha anyukája hordta). A külföldiek többnyire csak passzívan szörnyülködnek.

A nők zöme helyi viseletben jár. Szári, rövid felső résszel, vagy még gyakrabban tunika, bő nadrág, sál kombináció. Fantasztikus minta- és színkombinációk, néha nagyon jól passzolnak egymáshoz a darabok, máskor erősen ütik egymást, legalábbis a mi szemünkkel nézve. Az biztos, hogy a vidám és élénk színek kellemes kontrasztot teremtenek a poros környezettel.

Egy internetről letöltött térkép alapján próbáltunk tájékozódni a városban, ennek ellenére egész jól eltaláltunk az illetékes minisztériumba, ahol az engedélyeket osztogatják (kb. 20 USD-ért). Flottul megy minden, még a fényképet is ingyen elkészítik, ha valaki nem hozott (eleget) magával. Közben sikerült wifi jelszót is szereznünk – ez a programpont végig fontos részét képezte az utazásunknak.

A turistákra kihegyezett szolgáltatás ellenpontjaként a WC viszont meglepően lepusztult és rendetlen volt. Ez azért is elgondolkoztató, mert később láttuk, hogy ez egyáltalán nem jellemző. Érdekes, hogy pont egy minisztériumban nem figyelnek oda erre, ahol rengeteg turista megfordul.

Érdeklődtünk a Pokharaba induló turistabuszokról is. Minden reggel fél 7-kor indulnak. Több is megy, különböző társaságok szervezésében, de mindegyik ugyanakkor indul. Mi ebben a logika vajon?

Külön probléma, hogy hogyan tudnánk ilyen korán idekeveredni a „világ végéről”. Tudom, a taxi még mindig egy alternatív megoldás, de szerettük volna minél olcsóbban megúszni ezt az utat, nem akartuk korán keléssel zavarni a háziakat, és nem akartunk izgulni az időpontra érkezés miatt sem, így inkább a sűrűn járó, normál távolsági buszokra alapoztunk.

Azért egy kicsit Kathmanduban is körülnéztünk. Megnéztük az 1832-ben épült, 63 méter magas Dharahara torony maradványait. A torony világörökségi védelem alá esett, de sajnos a 2015-ös földrengésben szinte teljese leomlott.

Megebédeltünk egy helyiek által látogatott büfében (de szigorúan tisztított vizet ittunk!) Aztán felsétáltunk a Thamelből a Swayambhunath stupához. Keskeny utcácskák, mindenhol jelen lévő motorosok, folyamatosan mozgásban lévő emberek, és mindenfelé pihenő kutyák.

Kutyák mindenhol, és minden mennyiségben
Lot of dogs everywhere

Ez már az igazi nepáli élet első szeletkéje volt. Mindjárt megvolt az első függőhidas élményünk is, így aztán kiderült, hogy nem csak én, hanem Zsuzsa is ellenérzéssel viseltetik irántunk. De hát nincs mit tenni – vagy bevállalod, vagy ott maradsz a folyó innenső oldalán.

Swayambhunath stupa

Mint utóbb megtudtuk, a köznyelv majmos templomként is emlegeti, mert – ki hinné – rengeteg itt a majom. Szerencsére ezek nem olyan bátrak (vagy szemtelenek?), mint amilyenekkel Balin találkoztunk, így lopni nem akarnak, csak éppen rohangásznak a lépcsőn fel-le, és tisztes távolból figyelik a turistákat, hogy adnak-e nekik valamit.

Amíg a majmok lefelé szaladtak a lépcsőn, mi felfelé kapaszkodtunk. Összesen 350 fokot másztunk fel, mire megérkeztünk a domb tetejére, ahonnan remek kilátás nyílt a városra. Jól kigyönyörködtük magunkat, mielőtt belevágtunk volna a nap legkalandosabb részébe, tömegközlekedési eszközzel hazatalálni.

Annyi információnk volt, hogy a 27d minibuszt kell keresni. A városközpontban lévő elnyúlt part egyik oldalán voltak a buszmegállók, illetve itt volt az a hely, ahol a buszok megálltak – vagy, még gyakrabban, csak úgy futtában felvették az utasokat. Konkrét megálló nem volt jelölve, és a legtöbb buszon csak nepáli számok voltak, ami nem könnyítette meg a tájékozódást. A tömegre felügyelő lovasrendőr ugyan készséges volt, de segíteni ő sem tudott, csak úgy tippelte, hogy „valahol arrafelé” szokott megállni a mi buszunk.

Na, melyik is a mi buszunk?!? / Let's find our bus!

Mivel már kezdett sötétedni, én hajlottam volna rá, hogy üljünk mégis taxiba, de Zsuzsa kitartott, és végül sikerült megpillantani egy buszon a keresett számot. Igaz, olyan gyorsan elhúzott, hogy esélyünk sem volt felszállni, és így jártunk a következővel is, de aztán a harmadik buszra csak felugrottunk. Egy 14 személyes Toyota kisbusz volt, amely induláskor már megtelt, de minden újabb megállóban további felszállókat nyelt el. Tisztára, mint a Kisgömböc a mesében. A csúcsponton összesen 27-en ültünk, álltunk, szorongtunk benne – és a kalauz még mindig be tudta csukni az ajtót.

Érdekes volt a jegyrendszer is. A legtöbben leszálláskor adták oda a pénzt, aztán amikor a külvárosi részben, egy kicsit csökkent a népsűrűség, akkor a járművön maradók is oda-odanyújtották a viteldíjat. Úgy tűnik, teljesen becsületkassza alapon működött a dolog. Na, nem az ár, az fix volt, hanem az, hogy mindenki fizet is.

Közben mi is színesítettük az utazás légkörét, mert megkérdeztük a kalauzt, hogy hol is kell nekünk leszállni. De hiába volt velünk a pontos cím, se a sofőr, se a kalauz, se az utasok közül senki nem tudta, hol is van az. Egymásnak adogatták a cédulát, és vitatták meg a lehetőségeket, végül aztán egyikük felhívta a házigazdánkat, és tisztázta vele a kérdést (a végállomás volt a megoldás, csak ezt az információt mi nem kaptuk meg reggel az indulásnál), így aztán innentől már nyugodtan élvezhettük a helyi utazás sajátos légkörét.

Házigazdánk kijött elénk a buszhoz, és együtt sétáltunk haza, ami pár utcával odébb esett. Közben jött egy telefonhívása, a buszos „mentőangyalunk” érdeklődött, hogy szerencsésen hazaérkeztünk-e. Már éreztük, hogy ebben az országban jó kezekben vagyunk.

Ráadásul, mint megállapítottuk, szinte senki nem dohányzik az utcán vagy nyilvános helyen. Igaz, hogy a sok benzines és dízeles jármű helyettük is fújja a füstöt, itt még nem terjed az elektromos motorok kultusza, mint például Shanghaiban.

Vacsorára dal bhat volt. A dal a helyi lencseleves, amit a rizsre öntve fogyasztanak, és mindenféle szezonzöldség a körítés hozzá. Mi párolt sütőtököt és spenótot kaptunk.

A házigazdánk társáról kiderült, hogy gyártulajdonosi élete előtt hegyi vezető volt, így aztán este átjött, és rengeteg hasznos tanáccsal látott el bennünket. Megnyugtatott, hogy az út egyáltalán nem veszélyes (én, a tériszonyommal, ezt nagy örömmel hallottam), csak fárasztó. Hát igen, erre mi is gondoltunk. Bár akkor még nem tudtuk, hogy milyen egész nap cipelni a 15 kilós hátizsákokat.