Nepál 2. nap – Kathmandu

A nap fénypontja

Zsuzsa: Családias hangulat a minibuszban

Orsi: Majomcsapat a templomhoz vezető lépcsőn

The best part of the day

Susan: familiar feeling on the minibus

Orsi: the monkeys on the stairs to the stupa

Reggel érkeztünk meg Kathmanduba. Már a gépből izgatottan lestük a város látképét. Érdekes volt a szerény kinézetű utak mentén elszórtan elhelyezkedő családi házak és sok emeletes panellakások sajátos keveredése. Autóforgalom szinte alig volt, és a nagyvárosias jelleg sem jelent meg, hiába közeledtünk egyre inkább a fővároshoz.

A kellemes kis repülőtéren gyorsan ment a vízum ügyintézés (40 USD), aztán mehettünk is a csomagokért. Zsuzsa hátizsákja egész hamar megjelent a szalagon, az enyém azonban nem akart felbukkanni. Helyette egy másik árva zsák keringett. Egyszer csak megjelent valaki, lazán letámasztotta a zsákomat a szállítószalag közelében, és elvette a másik zsákot. Kiderült, hogy tévedésből a barátnője zsákja helyett az enyémet kapta el. Még jó, hogy itt vették észre, és nem csak a szállodában.

Taxival mentünk a Servas-vendéglátóinkhoz. Az utasítás úgy szólt, hogy mutassuk meg neki a kapott címet, ami azonban csak a városrész egy ismertebb pontjának a címe, és ha már ott vagyunk, érdeklődjön a sofőr a papírüzem után. Szerencsénk volt, tényleg akadt olyan ember, aki tudta, hol van, és melyik út vezet oda.

A reptéren megállapodtunk a taxissal az árban, ennek ellenére nagyon csalódott volt, hogy nem adtunk neki többet. Próbált is meggyőzni bennünket, de addigra már megjelentek a vendéglátóink is, és „kimentettek” bennünket a helyzetből.

Házigazdánknak egy papírmerítő és merített papír feldolgozó üzeme van. Az üzem, nagyon praktikusan, a két tulajdonostárs háza közti telken helyezkedik el, így nem kell messzire menniük, ha dolgozni indulnak – vagy ha át akarnak menni egymáshoz egy kis beszélgetésre, ami szinte minden napos.

Remek dolog egy ilyen családi szállás. Beszélgetés közben annyi érdekességet megtudhat az ember a helyiek életéről. Házigazdánk elmesélte, hogy az egyik lánya Ausztráliában, a másik Indiában tanul ápolónőnek (utóbb tapasztaltuk, hogy ez elég jellemző életpálya az itteni lányok számára), a fia pedig még itthon van, itt jár főiskolára.

Mesélt a saját életükről is, elmondta, hogy feleségével mindketten faluról származnak, és annak idején a szüleik döntötték el, hogy ők összeházasodnak. Az esküvő előtt talán egyszer találkoztak csak, viszont itt az a szokás, hogy esküvő után a lány nem feltétlenül költözik össze azonnal a férjével, általában egy évük van arra, hogy megismerjék egymást, és összeszokjanak, mielőtt megkezdik a tényleges közös életüket.

A férfi talán 8 osztályt végzett, onnan jutott el a mostani életformájáig. A felesége szinte írni sem tud. Elvileg angolul sem beszél, de érteni azért mindent értett, jókat nevetett a férje viccein, vagy pergő hangon javította ki, nepáliul, ha nem értett egyet valamelyik állításával. Kedves, kiegyensúlyozott párnak tűntek.

Nyugati, tárgycentrikus szemmel érdekes volt a lakásuk is. Négy emeletes kis palota, szép tetőterasszal – ez a méret és stílus eléggé általánosnak tűnt, ahogy később a várost jártuk. Faragott fa ajtók, elegáns padlóburkolat – a helyiségekben pedig szinte semmi bútor. A konyha volt az egyetlen helyiség, ahol tényleg látszottak tárgyak – praktikus és díszítő jellegű használati tárgyak is. A nappaliban körben a fal mellett ülésre (és talán tárolásra) szolgáló szép kiállású padok, párnákkal borítva, a falon a nagyszülők képe, némi buddhista vallási jelképpel. A mi hálószobánkban két ágy, egy kisasztal és egy üres szekrény.

A fiúk szobájába éppen csak bepillantottam, de ott sem volt semmi „felesleges” holmi. Kb. 5-6 éve folyamatosan próbálom csökkenteni a körülöttem lévő tárgyakat, de ennek a szintnek még csak a közelébe sem sikerült eljutnom eddig.

Nepáli vendéglátóinkkal. A házba nem szabad cipőben belépni.
With our Nepalese housts. You are not allowed to enter into the house with shoes on.

Reggeli után kimentünk megnézni az üzemet. Az első, amit megpillantottunk, a veteményes- és díszkert volt, ahol hatalmas cserepekben virítottak az erőspaprikák. Meg is állapítottam egyből, hogy az ajándék pirospaprikánkkal tengerbe hoztuk a vizet. Kiderült, hogy itt Nepálban legalább annyira nemzeti zöldség, mint nálunk, és használják is szinte minden ételbe. Nekem még sok is volt az ételek csípősségéből, Zsuzsa viszont mindenhol kért még külön is hot green chilit.

Maga a papírgyártás a lehető legegyszerűbben zajlik. A keretre feszített hálókat reggel belemártják a papírzagyba, majd félig megdöntve felállítják a kertben, és hagyják száradni. Estére el is készül, lehet levenni a kész íveket. Kell ennél energiatakarékosabb munkafolyamat? Az üzem 80 embernek ad munkát, merített papír és késztermék gyártók, karbantartók, sofőrök, biztonsági őrök… A késztermékeket aztán világszerte exportálják. Egy időben az egyik budapesti kreatív bolttal is szerződésben álltak.

Mivel a város egyik külső kerületében volt a szállásunk, úri módon, sofőr vitt be bennünket a városba. A két legfontosabb feladat a pénzváltás és a nemzeti parkban való tartózkodáshoz szükséges engedély beszerzése volt. Sofőrünk a város központjában, a turistanegyed Thamelben tett ki bennünket, itt kaptuk az első igazi ízelítőt a fővárosból. A legfeltűnőbb a rengeteg por.

Valahol Kathmanduban /Somewhere in Kathmandu

Az utcák, ha burkolva vannak is valamivel, az nem látszik. Csak a por, amit folyamatosan felvernek az autók, motorosok, a rengeteg busz és kisbusz, és ami mindent vastagon bevon, a fákat, a kerítéseket, a boltok elé kirakott árukínálatot. A nyitás minden reggel porolással kezdődik, bár túl sok hatását nem láttam. Sziszifuszi küzdelemnek tűnik.

A helyiek közül nagyon sokan viselnek maszkot a por ellen (érdekes módon, kisgyerekeken alig láttam, még akkor sem, ha anyukája hordta). A külföldiek többnyire csak passzívan szörnyülködnek.

A nők zöme helyi viseletben jár. Szári, rövid felső résszel, vagy még gyakrabban tunika, bő nadrág, sál kombináció. Fantasztikus minta- és színkombinációk, néha nagyon jól passzolnak egymáshoz a darabok, máskor erősen ütik egymást, legalábbis a mi szemünkkel nézve. Az biztos, hogy a vidám és élénk színek kellemes kontrasztot teremtenek a poros környezettel.

Egy internetről letöltött térkép alapján próbáltunk tájékozódni a városban, ennek ellenére egész jól eltaláltunk az illetékes minisztériumba, ahol az engedélyeket osztogatják (kb. 20 USD-ért). Flottul megy minden, még a fényképet is ingyen elkészítik, ha valaki nem hozott (eleget) magával. Közben sikerült wifi jelszót is szereznünk – ez a programpont végig fontos részét képezte az utazásunknak.

A turistákra kihegyezett szolgáltatás ellenpontjaként a WC viszont meglepően lepusztult és rendetlen volt. Ez azért is elgondolkoztató, mert később láttuk, hogy ez egyáltalán nem jellemző. Érdekes, hogy pont egy minisztériumban nem figyelnek oda erre, ahol rengeteg turista megfordul.

Érdeklődtünk a Pokharaba induló turistabuszokról is. Minden reggel fél 7-kor indulnak. Több is megy, különböző társaságok szervezésében, de mindegyik ugyanakkor indul. Mi ebben a logika vajon?

Külön probléma, hogy hogyan tudnánk ilyen korán idekeveredni a „világ végéről”. Tudom, a taxi még mindig egy alternatív megoldás, de szerettük volna minél olcsóbban megúszni ezt az utat, nem akartuk korán keléssel zavarni a háziakat, és nem akartunk izgulni az időpontra érkezés miatt sem, így inkább a sűrűn járó, normál távolsági buszokra alapoztunk.

Azért egy kicsit Kathmanduban is körülnéztünk. Megnéztük az 1832-ben épült, 63 méter magas Dharahara torony maradványait. A torony világörökségi védelem alá esett, de sajnos a 2015-ös földrengésben szinte teljese leomlott.

Megebédeltünk egy helyiek által látogatott büfében (de szigorúan tisztított vizet ittunk!) Aztán felsétáltunk a Thamelből a Swayambhunath stupához. Keskeny utcácskák, mindenhol jelen lévő motorosok, folyamatosan mozgásban lévő emberek, és mindenfelé pihenő kutyák.

Kutyák mindenhol, és minden mennyiségben
Lot of dogs everywhere

Ez már az igazi nepáli élet első szeletkéje volt. Mindjárt megvolt az első függőhidas élményünk is, így aztán kiderült, hogy nem csak én, hanem Zsuzsa is ellenérzéssel viseltetik irántunk. De hát nincs mit tenni – vagy bevállalod, vagy ott maradsz a folyó innenső oldalán.

Swayambhunath stupa

Mint utóbb megtudtuk, a köznyelv majmos templomként is emlegeti, mert – ki hinné – rengeteg itt a majom. Szerencsére ezek nem olyan bátrak (vagy szemtelenek?), mint amilyenekkel Balin találkoztunk, így lopni nem akarnak, csak éppen rohangásznak a lépcsőn fel-le, és tisztes távolból figyelik a turistákat, hogy adnak-e nekik valamit.

Amíg a majmok lefelé szaladtak a lépcsőn, mi felfelé kapaszkodtunk. Összesen 350 fokot másztunk fel, mire megérkeztünk a domb tetejére, ahonnan remek kilátás nyílt a városra. Jól kigyönyörködtük magunkat, mielőtt belevágtunk volna a nap legkalandosabb részébe, tömegközlekedési eszközzel hazatalálni.

Annyi információnk volt, hogy a 27d minibuszt kell keresni. A városközpontban lévő elnyúlt part egyik oldalán voltak a buszmegállók, illetve itt volt az a hely, ahol a buszok megálltak – vagy, még gyakrabban, csak úgy futtában felvették az utasokat. Konkrét megálló nem volt jelölve, és a legtöbb buszon csak nepáli számok voltak, ami nem könnyítette meg a tájékozódást. A tömegre felügyelő lovasrendőr ugyan készséges volt, de segíteni ő sem tudott, csak úgy tippelte, hogy „valahol arrafelé” szokott megállni a mi buszunk.

Na, melyik is a mi buszunk?!? / Let's find our bus!

Mivel már kezdett sötétedni, én hajlottam volna rá, hogy üljünk mégis taxiba, de Zsuzsa kitartott, és végül sikerült megpillantani egy buszon a keresett számot. Igaz, olyan gyorsan elhúzott, hogy esélyünk sem volt felszállni, és így jártunk a következővel is, de aztán a harmadik buszra csak felugrottunk. Egy 14 személyes Toyota kisbusz volt, amely induláskor már megtelt, de minden újabb megállóban további felszállókat nyelt el. Tisztára, mint a Kisgömböc a mesében. A csúcsponton összesen 27-en ültünk, álltunk, szorongtunk benne – és a kalauz még mindig be tudta csukni az ajtót.

Érdekes volt a jegyrendszer is. A legtöbben leszálláskor adták oda a pénzt, aztán amikor a külvárosi részben, egy kicsit csökkent a népsűrűség, akkor a járművön maradók is oda-odanyújtották a viteldíjat. Úgy tűnik, teljesen becsületkassza alapon működött a dolog. Na, nem az ár, az fix volt, hanem az, hogy mindenki fizet is.

Közben mi is színesítettük az utazás légkörét, mert megkérdeztük a kalauzt, hogy hol is kell nekünk leszállni. De hiába volt velünk a pontos cím, se a sofőr, se a kalauz, se az utasok közül senki nem tudta, hol is van az. Egymásnak adogatták a cédulát, és vitatták meg a lehetőségeket, végül aztán egyikük felhívta a házigazdánkat, és tisztázta vele a kérdést (a végállomás volt a megoldás, csak ezt az információt mi nem kaptuk meg reggel az indulásnál), így aztán innentől már nyugodtan élvezhettük a helyi utazás sajátos légkörét.

Házigazdánk kijött elénk a buszhoz, és együtt sétáltunk haza, ami pár utcával odébb esett. Közben jött egy telefonhívása, a buszos „mentőangyalunk” érdeklődött, hogy szerencsésen hazaérkeztünk-e. Már éreztük, hogy ebben az országban jó kezekben vagyunk.

Ráadásul, mint megállapítottuk, szinte senki nem dohányzik az utcán vagy nyilvános helyen. Igaz, hogy a sok benzines és dízeles jármű helyettük is fújja a füstöt, itt még nem terjed az elektromos motorok kultusza, mint például Shanghaiban.

Vacsorára dal bhat volt. A dal a helyi lencseleves, amit a rizsre öntve fogyasztanak, és mindenféle szezonzöldség a körítés hozzá. Mi párolt sütőtököt és spenótot kaptunk.

A házigazdánk társáról kiderült, hogy gyártulajdonosi élete előtt hegyi vezető volt, így aztán este átjött, és rengeteg hasznos tanáccsal látott el bennünket. Megnyugtatott, hogy az út egyáltalán nem veszélyes (én, a tériszonyommal, ezt nagy örömmel hallottam), csak fárasztó. Hát igen, erre mi is gondoltunk. Bár akkor még nem tudtuk, hogy milyen egész nap cipelni a 15 kilós hátizsákokat.