Amarillo- Fayetteville

április 30.
Reggel fél 7-kor ébredtünk. Ez a sok időzóna, meg a vándorlás kelet és nyugat között, erősen kihat a napkeltére és a napnyugtára is, úgyhogy az ember soha nem tudhatja, hogy ha hajnalt látja derengeni, az hány órát jelent, illetve este meddig lehet még világosságra számítani egy hosszúra nyúlt túrán vagy vezetésnél.
Ma is még félhomály volt, amikor szedelőzködni kezdtünk. Mozgolódásunkra a háziasszony is felébredt, úgyhogy bőséges reggelit kaptunk, tükörtojást, sonkát, lekváros kalácsot, narancslevet, teát, még Juni banánjának egy részét is megehettük – mivel mindketten az „ételt nem dobunk ki” elvet valljuk, felváltva esszük meg Juni maradékait; ami minden esetben önfeláldozás, vagy azért mert bevállaljuk mondjuk a müzlis, joghurtos gezemicét, vagy azért mert lemondunk egymás javára a fagyiról. Igaz, tegnap este Juni a vacsoránál részrehajlás nélkül osztogatta nekünk a tányérjából kimarkolt tejszínhabos epret – egyet nekem, egyet Zsuzsának, amíg el nem fogyott. Az eper alatti süteményrészt hajlandó volt egyedül is elfogyasztani.
Reggel ismét meglepődtem a nagy hőmérséklet különbségeken. Tegnap majdnem hőgutát kaptam, még este 10-kor is nagyon meleg szél fújt, ma reggelre viszont kifejezetten lehűlt a levegő, még szerencse, hogy az alapból tábori pizsamának szánt, később párnatöltelékké előlépett flanelingem kéznél volt.
Még ebédnél is majdnem elfújt bennünket a szél a nyitott piknikasztal mellől. Szerencsére kevesebb volt a kamion, mint tegnap. Az erős oldalszélben így is izgalmas kaland, amikor megelőzünk egyet-egyet, esetleg ők előznek meg minket.
Amikor az ember már szeretne nagyon hazaérni, akkor általában sokkal hosszabbnak tűnik az út. Délután már mi is trükköztünk a GPS-szel, nézegettük, melyik beállítással kínálja a legjobb megoldást. Kb. 30-40 mérföldre Fayetteville-től beállítottuk, hogy a legrövidebb úton vigyen minket. El is vitt mindenféle egyre kisebb, egyre kanyargósabb mellékutakon, a végén már egy kavicsozott földúthoz értünk, amikor feladtuk, megfordultunk és megmondtuk neki, hogy mégis inkább a leggyorsabb utat kérjük. Az utolsó mérföldeken még így is úgy éreztük, hogy semmit nem haladunk. Juni kedvenc énekei közé (kb. 20-szori ismétléssel) bekerült az „Ébred már a hajnaltündér” és a „Hejhó, hejhó, hej, énekelni jó”, mire végre sikerült rábeszélnem, hogy mást is hajlandó legyen meghallgatni, Zs. a volánnál 100 yardonként megkérdezte, mennyire vagyunk még, míg végre ismerős terepre, aztán meg végleg hazaértünk. Fél 6 volt, reggel még 5 órára lőttük be az érkezést.
Zsuzsa, Gábor meg Berta elrohantak az uszodába, Vilma teljes lelkesedéssel pesztrálja, babusgatja Junit, (aki rám sem néz azóta). (Berta és Vilma Zsuzsa 8 és 10 éves lánya, akik ez alatt a három hét alatt, apjuk védőhálója alatt, a teljes önállóság útjára léptek.) Én túl vagyok egy jó zuhanyon, egy finom krumplifőzeléken, a legfrissebb blogbejegyzésen.
Még két és fél napom van itt Fayetteville-ben, meg egy hosszú listánk, amit ez alatt teljesíteni szeretnénk.