május 3. – 4.
Reggel negyed 8-kor ébredtem, úgyhogy megtapasztalhattam, hogy a gyerekek mindenütt egyformán durcásan készülnek az iskolába – Berta és Vilma teljesen önállóan, mert Gábor már elment dolgozni, Zsuzsa meg még aludt. De hát meg is szokták már az elmúlt hónapban.
Én rátaláltam Fekete István Kele című könyvére, azt olvasgattam, amíg Zs. és Juni is felébredt.
Végre kiderült az ég. És mindjárt nagyon meleg is lett. Nekiálltunk alaposan kitakarítani az autót. Ugyanis – nem tudom, mondtam-e már – miután kiderült, hogy azt az autót, amire az egész utat alapoztuk, mégsem kapjuk meg, bérlés helyett inkább a vásárlás mellett döntöttünk, abban a reményben, hogy nagyjából veszteség nélkül el is tudjuk adni. Azaz vettünk egy autót – szerencsés véletlen folytán Gábor egyik kollégájának éppen volt egy eladásra szánt Chryslere -, aztán most, hogy hazaértünk, már megy is a hirdetés, meg a szájról-szájra híresztelés, hogy eladó.
Aztán még beugrottunk az iskolai könyvtárba, mert Zs. ott is be akart mutatni valakiknek, de csak részben sikerült. Mindenesetre készült rólam egy fénykép, igazolandó, hogy tényleg létezem
És megint láttam egy jó kis ötletet. Nyilt ház napokat hirdettek éppen. Ami azt jelenti, hogy néhány ember felajánlja, hogy bárki jöhet, és megnézheti az otthonát ezekben a napokban, az iskola meg jegyeket árusít hozzá, és övé a teljes belépti díj. A könytárosnő ugyan mentegetőzött, hogy ő maga soha nem lenne kiváncsi arra, hogy mások hogy élnek, de mivel az iskola javára megy, hát segít a jegyárusítással is, meg majd a tényleges akcióban a vendégek fogadásával is. Szerintem viszont igenis érdekes lehet megnézni mások otthonát, a házak építeszeti megoldásait, a lakberendezést, a dekorációt - nálam is mindenki egy csomó látnivalóra rácsodálkozik, amikor először (másodszor, harmadszor) jár a lakásomban.
Amúgy is tetszenek az ilyen támogatási formák, amikor nem konkrétan pénzt adnak az emberek, hanem az idejüket, a magánéletüket, a képességeiket – kinek mije van.
Ezután végre elindultunk a városba. Sétáltunk egy kicsit a történelmi főtéren, megnéztük a pár piaci árust, akiknek semmi keresnivalójuk nem volt ott, mert szerdán és szombaton van a piacnap, ma meg kedd volt – de azért érdekes volt nézegetni, hogy mit kínálnak.
Zs. mesélte, hogy a szombati piacnap igazi társasági esemény, olyankor mindenki eljön, aki számít, és itt találkozik, beszélget az ismerőseivel, hallgatja meg a legújabb híreket – közben talán még vásárol is, bár erre nem mernék fogadni.
Bekukkantottunk a városi könyvtárba is, amelynek hatalmas állománya volt. Én persze egyből a barkácskönyvekhez indultam, és megállapítottam, hogy legalább egy hetet simán el tudtam volna töltögetni a nézegetésükkel. De nem volt, legfeljebb fél órám.
Aztán elsétáltunk a temetőhöz, amit én szerettem volna megnézni – illetve úgy általában egy temetőt szerettem volna látni már egész út alatt, csak egyetlen településen sem töltöttünk annyi időt, hogy ezt megvalósíthattam volna. Itt viszont végre tudtam egy kicsit sétálni, immár egyedül, mert Zsuzsáék hazamentek. Nagyon békés, nyugalmas hely volt, minden csupa zöld, csak táblácskák jelzik a sírokat, sírhantok nincsenek, így sokkal kevésbé tűnik zsúfoltnak, mint egy magyar temető.
Hazafelé még benéztem a használt könyvesboltba is, de akkora és könyvespolcokkal annyira zsúfolt volt, hogy esélyét sem láttam bármi nemű tényleges nézelődésnek. Amúgy is ideje volt már indulni hazafelé.
Otthon még gyorsan megkóstoltam Gábor koreai csirkelevesét, ami még tegnap este készült. Ezzel csak az volt a probléma, hogy rizs is főtt benne, ami mára teljesen megdagadt, úgyhogy az étel erősen veszített a leves jellegéből – viszont az ízét nem befolyásolta egy ilyen csekélység.
A maradék holmijaimat begyömöszöltem a bőröndbe, aztán ketten együtt addig ültünk-térdeltünk rajta, amíg sikerült összehúzni a cipzárat - és már készen is álltam az indulásra. Úgyhogy volt még időm lejátszani egy parti Carcassonet Vilmával, miközben a család megbeszélte, hogy Gábor a repülőtérre menet kit hova vigyen, hol tegyen ki. Ez ugyan némi hangzavarral és gyermeki tiltakozással járt, de végül csak beültünk az autóba, és még egy kis plusz városnézésre is sor került – megláthattam egy pillanatra a Clinton-házat és az egyetemi sportlétesítményeket is.
A reptéren a portás(!) megkérdezte, hogy melyik légitársaság járatával megyek. A bőröndöm 44,5 fontot nyomott (kb. 20 kg), és Budapestig búcsút vehettem tőle – ahogy Gábortól is, miután megnyugodott, hogy rendben megvan a becsekkolás, és nem maradok a nyakukon
Az kézipoggyászom átvilágításánál ugyan volt némi fennakadás, háromszor küldték vissza a hátizsákomat, aztán még kézzel is megkutatta egy vámos, aki végül nagy diadallal kiemelt egy csomag üvegkavicsot, hogy „ez volt, ami megzavart a készüléket’ - úgyhogy mindjárt le is szűrtem a következtetést, hogy a következő ilyen kapunál már eleve kiveszem a zsákból.
Az első utam Dallasba vezetett. Az idejövetelemmel ellentétben most teljesen tele volt a kisgép, viszont megint ablaknál ültem, és nem is repültünk túl magasan, úgyhogy remekül tudtam nézelődni.
Dallasban egy reptéri kisvonattal mentem át egyik terminálról a másikra, s némi hitetlenkeddéssel, majd megelégedéssel vettem tudomásul, hogy "kijátszottam" egy újabb átvilágítást. Ami azt jelenti, hogy megspóroltam egy hátizsák kipakolást és egy bakancs kifűzést (ugyanis helyhiány miatt bakancsban utaztam, és a szandált nyomorítottam a bőröndbe). Viszont a gépünk úgy sietett, hogy fél órával hamarabb érkezett, így jó két órányi várakozási időm volt.
Már az arkansasi reptéren írtam Daninak, hogy mikor érkezem - és konstatáltam, hogy ő már előbb írt, vagyis észben tartotta még korábbról a pontos időpontot; csak éppen munkahelyi teendői miatt némi késést jelzett a reptéri megjelenésében.
Dallasban folytattam vele a levelezést, és nyugtáztam a jelzését. Aztán már csak a várakozás maradt.
A repülőgépen kellemetlen meglepetésként ért, hogy az előttem lévő ülés (első sor beli) egyik lába olyan szélesen volt kiképezve, hogy a fél ülés alatti helyet elfoglalta. Így aztán nem állíthatom, hogy valami kellemesen tudtam utazni – fél éjszaka/nappal azzal telt, hogy próbáltam a maradék helyen, némileg kifacsart pózban kinyújtani a lábamat. Viszont minden üléshez volt saját kis monitor, úgyhogy amikor éppen nem aludtam, felváltva nézegettem az utazási információkat (éppen hol járunk, milyen magasságban, mekkora sebességgel halad a gép, mennyi idő van még hátra) és a Shrekket. Többnyire azért aludtam. Amúgy is teljesen le volt sötétítve az egész gép. Lámpák leoltva, ablakok redőnye lehúzva. Időnként felébredtem arra, hogy úgy ráz a gép, mintha valami nagyon gyenge minőségű földúton haladna, még a légikísérők is dülöngéltek néha, a biztonsági öv bekapcsolásra figyelmeztető jelzés meg végig érvényben volt, de mivel úgyis főleg aludtunk, ez nem bírt nagy jelentőséggel.
Londonban is két órányi időm volt, de itt ez éppen csak arra volt elég hogy elérjek egyik helyről a másikra. Előbb busszal tekeregtünk elég hosszan, amíg eljutottunk egyik terminálról a másikra, aztán még a terminálon belül több mint 15 percet gyalogoltam, amíg a megfelelő kapuhoz értem. Itt már magyar hangokkal is találkoztam, ha nem is sokkal.
Érkezésemkor az „elveszett" bőröndömet éjsz
aka hozták házhoz, s másnap vettük csak észre, hogy egy ronda szakadás éktelenkedik rajta. Akkor nem igazán volt időnk (s, gondolom, így utólagosan lehetőségünk sem), hogy reklamáljunk miatta, úgyhogy a budapesti érkezésemkor mentem oda ártatlan arccal a poggyászkezelő pulthoz, és közöltem, hogy van egy nagy szakadás a böröndömön. Különösebben nem izgatták fel magukat a bejelentéstől. Megkérdezték milyen járattal utaztam, és megadták a British Airways szerződött javítócégének a címét. Az senkit nem izgatott, hogy az utam túlnyomó részét az American Airlines-szal tettem meg. Gondolom, mindig az utolsó légitársaságra varrják rá a balhét, s hosszú távon kiegyenlítődnek a dolgok.
Mindezek után már csak annyi volt a dolgom, hogy kisétáljak az épület elé, és várjam a kicsi fiamat, aki olyan szerettel ölelt magához, amiben benne volt minden ki nem mondott várakozása és aggodalma – már csak ezért is érdemes volt elmenni, hogy erre érhessek haza!
Egy kis extraként az utolsó adag fénykép.
És ennek a kalandnak most itt a vége, fuss el véle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése