Cedar City – Zoin Main Part – Page – Kayenta

április 27.
Még tegnap elbúcsúztunk a vendéglátóinktól, és reggel már viszonylag korán, fél 8 körül sikerült útnak indulnunk. Zion déli részén kezdtük a napot. Ebben a nemzeti parkban az év nagy részében nem lehet autóval közlekedni, csak az ingyenes buszokkal. Így aztán mi is leparkoltunk, és elkezdtük összeszedegetni a holmijainkat – úgy mint hátizsák, iratos táska, fényképezőgép, Juni ivópohara, cipője, sapkája, kabátja, a túrabotok. Zsuzsa éppen Junit halászta ki a kocsiból, amikor megláttuk, hogy közeledik a busz. Uccu neki, ajtók becsapva, kezünkben a mindenfélével rohanás a megállóhoz – a többi turista nagy derültségére. De legalább a busz megvárt bennünket, és az út is leég hosszan tartott a kanyon végéig, hogy Junit megfelelően felöltöztessük.
A Zion igazi nagy érdekessége a Narrow és az Angels Landing. Az első egy nagyon keskeny kanyon, ahol csak a patakban gázolva lehet haladni, illetve egyes részein – ha odáig is eljut az ember, - úszni is kell. Erről az élményről, megfelelő felszerelés hiányában, alapból lemondtunk, de odaérve kiderült, hogy a magas vízállás miatt amúgy is le van zárva. Így csak a túra kezdőpontjáig sétáltunk el, hogy egy kicsit bekukkantsunk a kanyonba. Egész addig betonozott járda vezetett, amelyet éppen felújítottak. Három hernyótalpas kiskocsi folyamatosan hozta a betont. A mi tempónkkal haladva kbk. ötször találkoztunk velünk oda-vissza, ilyenkor felváltva udvariasan kitértünk egymás elől, és kedvesen mosolyogtak ránk. Hiába, egy nemzeti parkban még az útépítő munkástól is elvárják, hogy jól bánjon a turistákkal. Bár Zsuzsa szerint, takarékossági szempontból, simán rangerek furikáztak a betonnal,.
Az Angels Landing, amelyik három buszmegállóval odébb volt, magas és meredek helynek van említve, ahol külön kiemelik, hogy tériszonyosok és kisgyerekek számára nem ajánlott. A fényképek meg a helyi szemrevételezés alapján nem tűnt ANNYIRA veszélyesnek, legalábbis az a szakasz, amit beláttunk, de persze messziről minden más. És különben is savanyú a szőlő. Mert azért Zsuzsa bokája sem javult még meg teljesen, így aztán, ezzel a felállással, nem sok értelme lett volna nekivágni – főleg, hogy az időtényező is közrejátszott.
Inkább egy alagúton keresztül elmentünk egy oldalághoz, ahonnan felmásztunk egy remek kilátóhelyre.
A Big Water Visitor Centernél végre némi dinoszaurusz csontvázba is botlottunk. Ezeken a helyeken gyakran vannak kisebb kiállítások a környék nevezetességeiről, látnivalóiról. A rangertől azt is megtudtuk, hogy Arizonában, ahova mindjárt átérünk, egy órával kevesebb van, mert ők nem tértek át a nyári időszámításra. Így aztán nyertünk egy órát. Sajnos ez sem volt elég, hogy elérjük az utolsó Vízduzzasztó túrát a Page melletti gátnál, de azért kívülről megcsodáltuk a valóban monumentális építményt. Utána, mivel bőven volt még időnk,, leautóztunk/sétáltunk a tóhoz is, hátha ki tudjuk deríteni, hogy mennyiért lehetnek kenut bérelni. Ez ugyan nem sikerült, viszont találtunk egy banánt a tóparton, amit jó ízűen elfogyasztottunk.
Az informátorok, a térkép és emberi számítások szerint is Kayenta kb. 90 percre van Page-től. Ennek ellenére, fő úton, picivel a megengedett sebesség felett haladva, több mint két óránkba telt, míg megérkeztünk. Közben persze már teljesen ránk is sötétedett, így a feladat, hogy megtaláljuk a kórházat, ahonnan a vendéglátónkat fel kellene hívni, megint átment a kihívás kategóriába. A fényszórónk fényét ugyan sikerült valamennyire növelni, de a városi közvilágítás és a felfestések minősége továbbra sem változott, ezért aztán elég nehezen boldogultunk. Végül csak megtaláltuk a teljesen kihalt klinikát. Miközben Zs. bement érdeklődni, én a rokkant parkoló előtti úton álldogáltam, gondolván, hogy ezen a kései órán bizonyára nem zavarok senkit. Hát nem jól gondoltam. Az épület ellőtt megjelent egy biztonsági őr, és nagyon nézegetett. Mondani azonban nem mondott semmit – nekem. Viszont felhívta a járőröző biztonsági őrt, aki meg is érkezett, és közölte, hogy a tűzoltási útvonalon állok, és el kell hagynom ezt a területet. Mindenesetre engedékenyen hozzájárult, hogy a rokkant parkolót használjam
További várakozás után, miközben Zs nem került elő (mint kiderült a nővérrel beszélgetett), egyszer csak leparkolt mellénk egy autó, amiből kiugrott egy szimpatikus ázsiai fickó, akiről egyből gondoltam, hogy csakis a vendéglátónk lehet. Összeszedtük Zsuzsát, aztán követtük a fickót hazáig. Kiderült,hogy nem óvatosságból mondta, hogy a kórházon keresztül lépjünk vele kapcsolatba, hanem egyszerűen azért, mert egy olyan telepen lakik, ahol az utcáknak nincs nevük, így nem igazán tudott címet adni.
Ennél sokkal érdekesebb volt viszont, amikor az is kiderült, hogy a Navajo rezervátum területén, egész Arizonától eltérően, alkalmazzák a nyári időszámítást. Így aztán, miközben mi azt hittük, hogy nagyjából jól állunk az idővel (na jó, egy kicsit csúszásban vagyunk), már erősen az éjszakába nyúlt az érkezésünk. Aggódott is értünk Trunk, hogy esetleg valami baj ért bennünket.
Mindenesetre nekiállt főzni, és viszonylag rövid idő alatt össze is ütött egy finom , rizs, fetasajtos saláta vacsorát. Utána még beszélgettünk egy kicsit, úgyhogy végül is éjfél után keveredtünk csak ágyba. Illetve a nappaliban a padlószőnyegre. A padlószőnyeggel még nem is volt baj, izgalmasabb volt, hogy a nappaliban az állólámpa automata ki-bekapcsolgatásra volt programozva (mint az amerikai filmekből tudjuk, ez a rablók elriasztását szolgálja az élet jeleinek imitálásával). Este Zs. jött be utoljára a fürdőszobából, és meglepődött, hogy miért kapcsoltam le a lámpát. Én viszont, már a hálózsákban azon gondolkodtam, mikért kapcsolta le a lámpát, amikor 5 perc múlva itt kell keresztül botladoznia.