Cedar City – Zion Kolop Terrace – Cedar City

április 26.
Némi cereal és vajas piritós után elindultunk a mai kalandtúrára. A Zion nemzeti park középső részén vettük célba, ahol fent a hegyek között van egy víztározó, s ott terveztünk kirándulgatni. Haladtunk is szépen felfelé a szerpentinen – egyre keskenyebb és egyre gyengébb minőségű úton, és már egész jól megközelítettük a célt (ami ebben az esetben még mindig sok mérföldet jelent), amikor az addigi szeles, borús, esős idő mellé még hirtelen egy hóakadály bejött. Az út nagyobb részét elborította a jeges, összevissza taposott hókupac, amelyikről elég gyorsan megállapítottuk, hogy terepjárónak valószínűleg nem akadály (azért is volt annyi nyom beletaposva), de a mi alacsony felépítésű autónkkal elég kétséges az átjutás. És akkor még azt sem tudhatjuk, hány ilyennel találkoznánk még feljebb. Úgyhogy korábbi havas tapasztalataink alapján inkább módosítottunk az útiterven és visszafordultunk. Jóval lejjebb találtunk egy szimpatikus parkolót, ahonnan a Grapewine Trail indult. Még csak a készüllődésnél, sajtevésnél, és hasonló fontos tevékenységeknél jártunk, amikor mellénk penderült egy ranger, és megérdeklődte, mi járatban. Kicsit felhúzta a szemöldökét, amikor mondtuk, hogy ezt a túraútvonalat tervezzük éppen megjárni, de a „jobb informálni, mint tiltani (amit úgysem tudok ellenőrizni)”szellemében elég higgadtan előadta, hogy egy rövid séta után egy elég meredek ösvény következik, amint ugye nem csak le kell menni, de aztán fel is jönni, és végig fogni kell a gyerekek kezét, mert kaktusz szegélyezi az egész ösvényt. Viszont van itt a közelben egy remek másik ösvény, ami kifejezetten gyerekeknek (is) való kellemes, szintes séta. Mi viszont arról tájékoztattuk, hogy Juni sokkal jobban élvezi a kihívásokkal teli terepet, mint az unalmas sétát. Ebben maradtunk. Ő elrohant valahova, mi még ebédeltünk egy kicsit, s mire indulni készültünk, megint előkerült a ranger, két fiatalabb kollégájával, akikről kiderült, hogy abból a folyóvölgyből jöttek, ahova mi készülünk, és 20 percig tartott nekik, amíg felkapaszkodtak az ösvényen.
Azért persze elindultunk, de az ösvény tényleg elég meredeknek tűnt, és tényleg már az elején megjelentek a kaktuszok. Úgyhogy végül is elálltunk az ötlettől – főleg mert már elég tapasztalatot szereztünk arról, hogy a ranger és/vagy leírás által megadott időtartamokat mennyivel kell felszoroznunk, hogy a valós teljesítményünknek megfeleljenek.
Megint visszafordultunk, és ismét fölfelé mentünk egy jó darabot, amíg elértük a Wildcat Trailt.
Elvileg itt egy sima sétánk lett volna egy fenyőligetben – életemben ennyi tobozt nem láttam még egy helyen elszórva -, egy szép kilátópontig. Gyakorlatilag viszont a két patakátkelés után, amelyek a korábbi pataktúránk után már kismiskának tűntek, egy elágazáshoz értünk, és mi persze inkább a sziklás részt választottuk Mi által elég hamar egy MÁSIK gerincen találtuk magunkat. Azt nagyjából persze tudtuk, hogy kellett volna igaziból lennünk, de a két gerinc között (mint általában) volt egy völgy is. Úgyhogy meglett a mai napra kirendelt mászásunk is. Juni lefelé még lelkesen kepesztett, de a hegymenet, úgy tűnik, kimaradt belőle. Még sziklamászás formájában sem lelkesedett a dologért. Sőt, egy idő után már a sajt, keksz, ananászkonzerv és hasonló ígéretek sem nagyon segítettek. Végül persze csak visszajutottunk az eredeti ösvényünkhöz, és még a kilátópontig is elértünk, ahonnan szépen be lehetett látni a környező völgyekbe. Külön érdekesség volt, hogy a homokkő és márga sziklák között ez az egy kiszögelés bazaltból volt.
A visszaúton, a patakátkelések után Juni valahogy a nyakamban maradt már egész a parkolóig. Amiből egyrész az derült ki, hogy egész jó formában vagyok, mert nem éreztem magam fáradtnak (igaz, hogy szintes menet volt végig), másrészt az, hogy egy alvó gyermek sokkal súlyosabb (főleg, ha a fejemet használja párnának), harmadrészt meg az, igaz csak másnap, hogy jó, hogy azért csak nem kezdtem el előbb már hamarabb beszállni a cipelés projektbe, mert a térdem utólag erősen megérezte a többletterhelést.
A parkolóból épp akkor kanyarodott ki egy autó, amikor odaértünk, és a bent ülők még gyorsan kikiabáltak, hogy merre menjünk el egy nem jelölt ösvényen, ahonnan nagyon szép a kilátás. Tényleg szép volt!.
Sikerült emberi időben hazakeverednünk. A család éppen vacsoránál ült, és minket is meginvitáltak egy kis kínai vokos zöldséges csirkére rizzsel. A vacsora aztán átment beszélgetésbe, ami az előző két estén (és reggelen) nem igazán sikerült, hiába próbálkozott Zsuzsa teljes erőbedobással. Igaz, elég rosszkor érkeztünk ide, a feleségnek egy hete halt meg a mamája, a férj mamája pedig végstádiumban van, ami így együtt eléggé rányomhatta a bélyegét a pillanatnyi hangulatukra. Bár ettől függetlenül is megvoltak a problémáik. Eredetileg Kaliforniában laktak, ahol a férjnek, aki illusztrátor, két állása is volt, míg a feleség életét , háziasszonyként, teljesen kitöltötték a iskolai és közösségi önkéntes munkák. A hatalmas ingatlan adók elől költöztek át Utahba, itt viszont a férfi nem talált munkát, így egy idő után a nő ment el dolgozni, s azóta is ez a felállás. Nem tűnik túl boldognak. A férj nagyjából elvan a háztartással, és közben – eléggé lazán, ékszerkészítéssel foglalkozik. Micsoda szerencsés helyzetben vannak egyesek. Az ékszerekhez szükséges féldrágakövek egy jó részét a környező hegyekben gyűjtögeti be, sőt van egy ennél is egyszerűbb módszere: amikor valahol a környéken építkeznek, és az alapokat ássák, odasétál, és körülnéz, hogy mi kerül elő a földből. Mutatott egy három ökölnyi csodaszép színű kék achátot, amit a szemben lévő telekről gyűjtött.
Megmutogatta a műhelyét is, a kővágó, - csiszoló, -polírozó berendezéseket, amelyet java részt ő épített, a rengeteg nyersanyagot, amelyet gyűjtött meg összevásárolt. Csak éppen az időt nem találja rá, hogy rendszeresen foglalkozzon vele. Pedig szépeket készít, részben dróttal, részben gyönggyel befoglalva (ez utóbbi már a feleség munkája).
Játszottunk néhány partit a kártyával is, amelyet ő tervezett. Reméltem, hogy valami új játékot tanulok, de az Uno egy szinte változatlan típusa volt, csak más kártyalapokkal. Azért persze jól szórakoztunk, egész addig, amíg a kislányunknak el nem érkezett a lefekvés ideje. Akkor a kártyázás abbamaradt, helyette egy rövid eltűnés után ismét előkerült a kislány, és vad szaladgálásba kezdtek Junival a szobában, miközben mi békésen beszélgettünk. Többek között kiderült, hogy az a szakasz, amire nap közben rátévedtünk, egy eléggé izgalmas túraútvonal része, amelyiken időnként komoly sziklamászó szakaszok is vannak, engedélyköteles, ráadásul éppen aznap ketten el is tűntek rajta. Amikor bemondta a rádió, a házigazdánk persze egyből ránk gondolt. Pedig mi hárman voltunk, ráadásul be sem jelentettük, hogy az azon az ösvényen (is) megyünk.
Érdekes volt, amit a CouchSurfinges élményeikről meséltek. (Ez a Servashoz hasonló, de jóval lazább – tényleg főleg csak szállást kínáló – szervezet.) Főleg kerékpáros vendégeik vannak, mert van itt valami ismert kerékpáros útvonal, a Western Express, amelyik pont itt halad keresztül, s a kerékpárosok egymásnak adják az ő címüket. Így aztán van, hogy egyszerre 6-8 ember is alszik szanaszét a lakásban meg a verandán.