Fayetteville – Othello előadás

május 1.
Reggel, a meleg hálózsákból (saját szobában!) kipislogva rájöttem, hogy este teljesen nyitva hagytam az ablakot – ami meg is érződött a szoba hőmérsékletén. Úgyhogy az utolsó adag fénykép válogatását is még betakarózva végeztem.
Még Kayentában ért bennünket a hír – mivel teljesen kizártuk az életünkből a hírközlő forrásokat, hát szeretteink aggódó e-mailjein keresztül – hogy Alabamában, ami tőlünk néhány állammal odébb volt, tornádó pusztít. Mi semmit nem észleltünk belőle, de itt, Arkansasban azért elég jól hatott az időjárásra. Már két hete naponta esik, volt egy időszak, amikor 5 napig egyfolytában trópusi zivatar volt, villámlással, mennydörgéssel és akkora esővel, hogy bezárták az egyetemet, mert a parkolók helyén tó keletkezett, és az áram is kiment egy-két épületben. Gábor főnöke mesélte, hogy az utcájuk végében megáradt a patak, és néhány házba is befolyt a víz (5 embert el is sodort az áradás, nem itt a városban, de valahol ebben az államban). Szóval izgalmas világ volt.
A dolgok utószele (?) még mindig érződik a városban. Reggel óta szemerkélt az eső. A zabkása reggeli után (mikor is volt, amikor utoljára ettem ilyet?) kiteregettünk, összegeztük az utazás költségeit és egyéb adatait, aztán bevásárló körútra indultunk. Aldi, Wallmart, Target (mert míg távol voltunk, a család nyert ide 100 levásárolható dollárt a könyvtárban, mivel olyan sokat olvastak), végül még a PackRat-be is beugrottunk vízálló, mégis szellőző szélkabátot venni. A (módosított) tervben az is szerepelt, hogy én ezalatt inkább a HobbyLobbyba megyek, de az vasárnap nem volt nyitva. Amúgy is mindent rohamtempóban intéztünk, mert ebéd után az Egyetemi színházba volt jegyünk egy Othello előadásra.
Fayetteville arról híres, hogy itt alakult az első Wallmart, amely mára a világ legnagyobb profitot hozó áruházlánccá fejlődött (és jó néhány más országban is megtalálható), és máig itt van a központ, és minden külföldi Wallmartnak is kell hogy legyen ebben a városban kirendeltsége.
Jó amerikai szokás szerint pedig nem csak gyűjtögetnek, hanem adakoznak is.
Az egyetem számos épületének építésében oroszlánrészt vállaltak, 3000 férőhelyes színházat építenek egy nem egészen 35.000 fős városban, novemberben lesz az átadása egy olyan gazdag képzőművészeti múzeumnak, amelyik a Guggenheimmel vetekszik, korábbi szponzorálások mellé most márciusban még 200.000 dollárt adományoztak, hogy két év után újból legyen szimfonikus zenekara a városnak. Többek között ezért is van az, hogy Fayetteville ma az USA 10 legélhetőbb városa közé tartozik.
Az egyetem összes tevékenységéhez adtak pénzt. Mivel a Wallmart Kínában is jelen van, ezért a városban a kínai kirendeltségnek is van irodája, ami erősen hat az egyetem kínai tanszékére is. És persze az egyetemi színház épületében is benne van jó néhány dollárjuk.
Ebéd után futólépésben mentünk a 15 perc gyaloglásra lévő színházba, amely Zs. nagy meglepetésére, és még nagyobb megelégedésére, teljesen tele volt. Egy Othello előadást láttunk, eredeti Shakespeare-i nyelvezettel, amit – állítólag – még az anyanyelvi angolok sem értenek tisztán. Ennek ellenére persze, a történet ismeretében teljesen jól követhető volt a cselekmény. Az egyetemen orvosin kívül minden más szak van, többek között színművészeti is, így az előadásokat a hallgatók adják elő.
Érdekes, modern rendezést láttunk, egyetlen (bambuszrudakból alkotott) díszlettel, amelyet két-három alkalommal egy muszlinfüggönnyel toldottak meg. Mai, de nem túlzott ruhákban, ötletes rendezési fordulatokkal, remekül megkoreografált mozdulatsorokkal – lendületes, jó előadás volt. A nézők lelkesen állva tapsoltak a végén – egyszer. Aztán a szereplők kimentek, a nézők varázsütésre abbahagyták a tapsot (csak egy-két magyar tenyér csattant még egy darabig), és véget ért a varázslat.
Az előtérben Gábor várt minket Bertával. Zs. és B. elindultak az uszodába, engem meg letettek a könyvtárban, hogy addig netezzek. Éppen kezdtem belemélyedni, amikor levelet kaptam Zsuzsától az uszodából, hogy az uszodát a vihar miatt fél órára bezárták, ha utána sem nyit ki, akkor korábban jönnek értem. S jöttek is. Mire kiértünk az egyetemről már egész jól esett az eső, s az út végére már szakadt. Úgyhogy az esőkabát (na jó szélkabát) és bakancs ellenére ronggyá áztunk. Még a zsebemben is folyt a víz! Még szerencse, hogy legalább a lábunk száraz maradt.
Az esőt hatalmas villámlás, dörgés kísérte, csak győztük behúzni a nyakunkat, amikor a becsapódásra egyből jött a dörrenés.
Kb. egy napi itt tartózkodás után Vilmának most jutott csak eszébe, hogy játsszak vele (mi úgy tippeltük, hogy ez lesz az első – vagy anyjuk ölelgetése után a második – mondatuk. Ehelyett ez a két programpont alapvetően törlődött az események láncolatából). Ő ugyan Monopolyzni akart, de végül sikerült megállapodnunk a Carcassone-ban, amit vacsora után a Kecskefogó kártyajáték követett. Ez részben szerencse, részben logikai játék, ütéseket kell (vagy nem kell elfogni), és az összeadott pontszámok számítanak. 8 körből áll egy teljes menet, és örömmel jelentem, hogy a nyolcból hétben nyertem, úgyhogy a teljes játékot is elsöprő pontszámmal fejeztem be. Zs. szerint, amióta ők játszanak, még senkinek nem volt 104 pontja. (Igaz, nem is igen szokták hárman játszani, inkább négyen vagy öten, és akkor eleve más a játék kimenete.) Én viszont hálásan gondoltam Anyura, Dédikére és a hatalmas lórum partikra, amelyek szintén adtak valami alapot ehhez a játékhoz.