Kayenta – Canyon de Chelly

április 28.
Reggel fél 7-kor a felkapcsolódó álló lámpa, és a frissen felserkenő Juni ébresztett bennünket. Nem sokkal később a házigazdánk is előtámolygott a szobájából. Ő ugyan reggel 6-kor el akart menni edzeni, de a tegnapi éjszakázás neki is megártott. Úgy tűnik, nem vagyunk jó hatással a vendéglátóink edzési kedvére. Moabban Diane sem bírt felébredni, amikor ott voltunk nála.
Együtt reggeliztünk, aztán ki-ki ment a a maga útjára. Mi a Canyon de Chellybe, ahol Anasazi kultúrából való romok láthatók.
Ez a nemzeti park ugyan önmagában ingyenes (általában elég magas belépti díjat kérnek, viszont van éves bérlet is), viszont csak egyetlen olyan túraösvény van, amelyik szabadon járható. Mindenhova máshova csak fizetett vezetővel lehet eljutni.
A White House Ruin Trail egy platóról indul, és a sziklafal mentén, egy szerpentinen vezet le egészen a völgybe. Kellemes séta – lefelé. Ugyanez felfelé, immár a tűző napon, messze meghaladta Juni érdeklődési körét. A végén már a teljes süti tilalom sem használt, inkább a nyakban utazást választotta.
Annyira fáradt azonban mégsem lehetett, mert a következő három, autóval megközelíthető kilátót még nem aludta át. Lelkesen megnézte velünk együtt a mindenhol ott parkoló navajo művészek (és/vagy kereskedők) kínálatát – amiről igazán jó lenne tudni, hogy mekkora részben tükrözik a helyi tradíciókat, és mennyi belőlük a turistáknak szánt bóvli.
A White Hous Ruinnál viszonylag közelről lehetett látni a romokat – még így is kerítés mögül és kellő távolságra ahhoz, hogy esetleg meggondold magad, és mégis befizess egy vezetett túrára, amelyik közvetlenül is odavisz más romokhoz.
Messziről a kilátókból is látszottak romok. Az Anasazi nép még a navajok előtt élt itt, és kőből épített falvaik, épületeik voltak, jobbára a sziklafalak, barlangok falaival kombinálva. Mire a navajok ideértek, ez a nép, a sivatagosodás miatt, már eltűnt innen, a romok egy része viszont egész jól megmaradt ahhoz, hogy mutassa, milyen összetett házakat építettek.
A Canyon de Chelly után megnéztük az északi ágon, a Canyon de Muertoban lévő kilátó pontokat is. Ezzel már el is ment a napunk, a Navajo National Monumentre nem jutott idő. Legfeljebb azzal vigasztalódhattunk, hogy ott is hasonlóan kevés a szabadon látogatható ösvény.
Igyekeztünk 7-re hazaérni, mert a házigazdánk is akkorra ígérte magát, és szerettük volna megkörnyékezni, hogy főzzön nekünk valami finom vietnámi levest, vagy más ázsiai ételt. ő viszont másképp gondolta, és igazi amerikai hamburgerrel készült. Igaz, a grillezőt nem sikerült beüzemelni, ezért a húspogácsákat gázon sütötte ki, de az egyik haverja hozott hozzá sült krumplit, a másik pedig sajtos makarónit. Volt paradicsom, uborka, sajt, mustár, csípős szósz, szóval mindenki úgy állította össze a hamburgerét, ahogy akarta.
Juni ugyan a krumplit semmilyen formájában nem eszi, de mivel ez rácsosra volt vágva, és tésztának gondolta, úgy ette, hogy öröm volt nézni.
Utána még elszórakoztatta egy darabig a fiúkat azzal, hogy milyen érdekesen beszélnek az állatok Magyarországon (ez minden külföldivel hálás téma, jót lehet mulatni rajta, hogy más országokban egész mást mondanak az állatok).
Este tízkor aztán mindenki pánikszerűen ágynak dőlt – úgy látszik, nem csak mi voltunk fáradtak, hanem a házigazdánk is.
Juni úgy döntött, hogy ma ő alszik a padlón az anyukájával, így én felköltöztem a diványra. Éjszaka azonban mégis meggondolta magát, úgyhogy a hosszabb társalgás elkerülése végett gyorsan cseréltem vele. Onnantól kezdve aztán éber álomban azt figyeltem, hogy nem akar-e leveszekedni. Sikerült is rám hoznia a frászt, amikor a nagy párnája a fejemre esett, de ennél nagyobb kaland nem történt.