Tévelygések Shanghaiban

Tegnap, amikor elugrottunk Sophie lakására a fényképezőgép memóriakártyájáért, ami otthon maradt, láttam egy szép kis buddhista templomot a metró közelében. Gondoltam, megnézem, mielőtt bemennék a városba. El is indultam, de hiába mentem egy utca hosszat, meg utána még egy keresztutcában is, nem találtam meg. Az egész környék is kezdett nagyon nem hasonlítani már arra, amilyenre én emlékeztem, úgyhogy visszamentem inkább a megállóhoz.

Dani fejtette meg este a rejtvényt, hogy nem balra, hanem jobbra kellett volna kanyarodnom a sarkon. Úgy látszik, kissé megkevert, ahogy mindenfelé kanyarogtunk a kocsiva.

Elmentem begyűjteni a kiskabátot, amit tegnapra ígértek. Ehhez képest még ma délben sem volt ott a boltban. Szerencsére akadt egy szolgálatkész vevő, aki tolmácsolta a kiszolgáló mentegetőzését, és kérte, hogy jöjjek vissza 20 perc múlva. 40 percig sikerült bóklásznom a három emeleten, és közben még a alkudozást is volt módom gyakorolni. Meg azt, hogy ne zavartassam magam, ha valamit meg akarok nézni, és közben egyből odajön az eladó, és ajánlgatja a portékáját. Nagy kihívás ez nekem, úgyhogy most remek alkalom volt a fejlődésre.

Mivel két fordítási munkát is ígértek mára, elég szoros határidővel, ezért délután háromra már otthon voltam, hogy egyből nekikezdhessek, amint megérkezik (6 óra időeltolódás, tehát Európában ilyentájt kezdik a napot). A fordítások ugyan nem kapkodták el az érkezést, de legalább jól haladtam a blogommal.

Azért estére csak megérkezett az egyik, sőt éjfél tájban még egy másik is (előzetes bejelentés nélkül), úgyhogy reggel munkával kezdtem a napot, és délre el is készültem mindennel.

Írtam az Aeroflotnak a feltört bőröndöm ügyében, és azt válaszolták, hogy mindenféle papírokat, köztük a repülőtéren felvett jegyzőkönyvet, küldjem be a helyi irodájukba. Mivel jegyzőkönyvem nem volt, hiszen csak itthon vettem észre a lopást (ezt egyébként az e-mailben meg is írtam nekik), gondoltam, elmegyek személyesen az irodába, és rövidre zárom a dolgot.

Ahogy én azt képzeltem! Első feladat az volt, hogy megtaláljam a Nanjing Road 1376-ot. Ez, elméletileg, nem volt különösebben nehéz, de mint tudjuk, elméletben ugyan nincs különbség elmélet és gyakorlat között, gyakorlatban viszont annál inkább.

Shanghaiban szépen ki vannak táblázva az utcák, jól látható helyen, az utcasarkokon, oszlopon elhelyezett táblákkal, kínai és angol felirattal is ellátva, és most, hogy szükségem volt rá, még azt is észrevettem, hogy az adott utcaszakaszon található házszámok is szerepelnek a táblán. De azért ennyire mégsem szép a történet. Az utca egyik végén álló tábla szerint, mondjuk, 1660-tól 1588-ig írja a házszámokat, a másik végén álló táblán viszont már 1520-ig. Úgyhogy egyszercsak azt vettem észre, hogy túlfutottam a célon. Megpróbáltam visszafelé rátalálni az épületemre, és meg is leltem, egy hatalmas iroda- és boltkomplexum személyében. Az földszinti részen, ami tele volt kis éttermekkel, üzletekkel, utazási irodákkal és bankokkal, nem találtam az Aeroflot irodáját. Viszont találtam egy európai kinézetű, itt dolgozónak látszó egyént, aki megnyugtatott, hogy igen, a házszám stimmel, és megmutatta, hol a lift, ami az 5. emeletre visz. (Mert ő még azt is kisakkozta a nálam lévő címből, hogy oda kell mennem.) Az 5. emeleten azonban, a megadott számon valami egészségközpont irodáját találtam, és még az is zárva volt. Gondos kutatás után sikerült rábukkannom egy másik irodára, ahol legalább volt valami élet, sőt segítőkész emberek is, akik valahonnan kibogarászták nekem, hogy az Aeroflot iroda jóval lejjebb a 338-as házszám alatt található. Még a telefonszámot is felírta a segítőkész kínai kislány.

Öreg kínai horgász a modern irodaépületben, Shanghai

Úgyhogy megint házszám keresés következett. Megint ugyanazt a jelenetet játszottam le, mert ismét átvert a számozás, végül újból egy nagy irodaházba keveredtem. Gyanús volt, hogy az előtérben lévő nagy táblán nyoma sincs az Aeroflotnak, és mivel információs pultot sem találtam, fellifteztem néhány emelettel feljebb, de az ott lévő irodákban dolgozók szerint itt soha nem is volt ilyen kirendeltség. Közben rájöttem, hogy még a papír is kicsúszott a zsebemből, azaz elveszett a telefonszám is, úgyhogy mára feladtam.

Délben még az volt a terv, hogy gyorsan elintézem a reklamációt, aztán megyek a Jade templomba, de mivel már elment az idő, és ráadásul sokkal közelebb voltam a People’s Square-hez, úgy döntöttem, hogy inkább megnézem a Shanghai múzeumban a kihagyott festményeket.

Háromnegyed órán át bolyongtam a parkban, úgy, hogy mindig új üton, ösvényen jártam, és közben időről időre találtam olyan táblát, ami jelezte, hogy merre kell menni a múzeumhoz, mégsem találtam meg. Viszont rájöttem, hogy mitől olyan jók ezek a parkok. Hát pont ettől a sok kis ösvénytől, ami keresztül-kasul szabdalja őket, és sok dzsungelszerűen kialakított bokros, fás résztől, ami nem engedi, hogy a szem egyben végiglássa az egészet.

Végül, miután már nem maradt talpalatnyi felfedezetlen terület sem, találtam egy térképet, amiről kiderült, hogy a parkot kettészeli egy széles sugárút – és persze a múzeum a másik fél parkban van. Viszont addigra már úgy eltelt az idő, hogy igyekeznem kellett haza. Este randevúm volt Danival. De addig még várt rám egy izgalmas élmény. 

Pikkelyes, de patája van. Akkor ő most micsoda?

Ugyanis ma bicikliztem először Shanghaiban. Ráadásul egyből egyedül. Igaz, hogy egy védett kerékpáruton (ahol kerékpárok és motorok is közlekedtek), de volt benne másfél kereszteződés is (az egyik lámpás, a másik csak olyan szerényebb). Odafelé nem volt forgalom, úgyhogy csak a lámpás kereszteződéssel és a bicikli különleges labilitásával kellett megbirkóznom. Visszafelé viszont szembe mentem a forgalommal. Nem én voltam az egyetlen, úgyhogy ezzel nem is volt baj, csak azzal, hogy a szembeforgalom sokkal nagyobb volt, és ráadásul tudatában is volt az erejének. Balanszíroztam a biciklimen, és közben igyekeztem, hogy ne látszódjon rajtam a halálfélelem, amikor egy biciklist előzőt motorost még egy másik motoros is elkezd előzni – nekem meg már nincs hova félrehúzódni, mert ott a kőpárkány. Végül az volt, ami segített, mert azon tudtam megtámaszkodni, amíg azok hárman elhúztam mellettem.

Azért a legtöbb motoros ennél szolidabb volt, és amikor látták, hogy jövök, akkor szépen besoroltak. Mindenesetre örültem, amikor épségben hazaértem, és megveregettem a vállamat, hogy megint túlléptem egy blokkomon.

Este Dani ToastMaster összejövetelre ment. Az összes többit lemondta erre az időre, amíg itt vagyok, de ennek a klubnak (meg néhány másiknak) ő a területi mentora, így nem akarta cserben hagyni őket. Én meg szívesen elmentem vele, hogy meghallgassam.

A ToastMaster, ha valaki nem tudná,  egy olyan szervezet, ahol az emberek azt gyakorolják, hogy elő tudjanak adni, és jól tudjanak előadni mások előtt. Segít a lámpaláz leküzdésében, beszédtechnikák, testbeszédet, stílust tanít. Mivel a visszajelzés azonnali és bátorító stílusú, azért sokkal hatásosabb, mint ha az embernek csak úfy felkészületlenül kellene kiállni a tömegek elé, hogy megtartson egy előadást. Danin is látom, hogy milyen rengeteg fejlődési lehetőség van benne, és milyen széleskörűen képes alakítani azt, aki komolyan foglalkozik vele. Eddig három ilyen klubrendezvényen vettem részt vele, mint látogató, meg persze sokat mesél is róla – és ami a fő, a hétköznapi beszéd- és viselkedésstílusa látványosan átalakult (nem mintha eddig is nem lett volna maga a tökéletesség!). Szóval engem teljesen meggyőzött, és némiképp meg is fertőzött. Vidéki lévén ugyan nem vagyok klubtag (Budapesten, mint a világ számos más városában is, van TM-klub), de mióta Dani ezzel foglalkozik, rám is ragadt némi elméleti tudomány, amit időnként a gyakorlatba is sikerül átültetnem.

Most viszont élesben is kipróbáltam magam. Az est végén ugyanis felszólították azokat, akik először vannak itt, hogy menjenek ki előre, és mutatkozzanak be. A múltkor, szintén egy hasonló rendezvényen, itt Shanghaiban, én is megtettem, igaz, Dani előre felkészített a tényre. Most eszem ágában sem volt kimenni, de a mellettem ülő lelkes klubtag agitált, hogy ha vendég vagyok is, mégiscsak először vagyok a klubjukban, tessék kimenni. Így végül én is bemutatkoztam, és nagy sikerem volt, főleg, amikor közöltem, hogy Dani anyukája vagyok. Sőt, még a nap szavát is sikerült beleszőnöm a „beszédembe”. Ugyanis a ToastMaster mindenhol angol nyelvű (ez egyben remek nyelvgyakorlás is a nem-angol nyelvű országokban), és minden összejövetel elején valaki bemond egy szót, elmagyarázza a jelentését, alkalmazási módját, aztán a cél az, hogy aznap minél többen alkalmazzák is.