Hangzhou

A szuper expresszek már nagyon előkelő vonatok. Minden jegyhez jár egy palack ingyen víz, amit az állomáson lehet begyűjteni. A vonaton utaskísérők vannak (kalauz nincs, mert csak beléptető kapun keresztül lehet a peronra jutni), akik időnként végigsétálnak a kupén, és nézik, hogy minden rendben van-e, illetve az út végefelé egy nagy szemeteszsákkal jönnek, hogy mindenki beledobálhassa a kiürült vizespalackját, miegymást. A kijelzőn futó szövegként látjuk a sebességet, külső hőmérsékletet, következő állomást, az ülések dönthetőek, kis asztalkák tartoznak hozzá, bőven van hely a lábnak, és ---- minden ülés a menetirányba néz. Ugyanis az ülések forgathatóak. Amikor megérkezünk a végállomásra, egy vasutas végigmegy a szerelvényen, és könnyed mozdulattal  minden ülést 180 fokkal átforgat. Szenzációs!

Ritka pillanat a metrón - sokkal jellemzőbb, hogy mindig tömve van

 Már előre láttuk, hogy szombaton esős idő lesz Hangzouban, míg vasárnapra már napsütést ígértek. Így első napra városi programot, múzeumozást terveztünk, másodikra kerékpár túrát a tó körül. Hála a szuper expressznek, 9-kor már Hangzouban voltunk. A szállást viszont csak 2-től foglalhattuk el. Mivel a hátizsákokban szinte semmi cucc nem volt (egy váltás ruha, vészhelyzeti fogkefe, fényképezőgép), így elindultunk az állomásról gyalog a hostelshez.

Útközben rábukkantunk a helyi turistapiacra, ahol ismét gyarapítottam a gyűjteményemet néhány „életkép” szoborral. Ez a szoborstílus nagyon jellemző errefelé, a legkülönbözőbb helyeken lehet a legváltozatosabb életképekkel találkozni. Az eddigi csúcs a City God Pavilion (Chenghuangmiao) földszintjén elhelyezett modern kínai családmodell szoborcsoportozat volt – két pár nagyszülő, két szülő, egy gyerek, az asztalon laptop, a férfiak az újságot olvassák, a mama a kislányt fésüli. Az egyetlen kérdés, hogy miért pont itt állították fel.

Hangzhou

Hangzhou

Pirított cukor nyalóka

City God Temple, Hangzhou - az Expo ugyan már három éve volt, de a figurák még mindenütt ott vannak.

City God Temple, Hangzhou

Sárkányhajó ráépített pavilonnal - a vitrinben

Maga az épület (is) nagyon szépen. Szépen rendben van tartva, 5 emeletes, körbefutó erkélyekkel, így minden irányban gyönyörködni lehet. És tiszta WC-vel! Egy újabb kettősség itt Kínában. Rengetegszer találkozik az ember az utcán krákogó, köpködő emberekkel, anyukákkal, akik a leghihetetlenebb helyeken képesek pisiltetni a gyereküket – először azt hittük, hogy a pálmát a közvetlenül a WC mellett a járda közepén pisilő gyerek viszi, de aztán láttam egy esetet, amikor az anyuka egyszerűen az áruház mozgólépcsőjén intézte el a gyerek szükségletét. És igen, még mindig vannak hátul teljesen felhasított nadrágú gyerekruhák (alatta semmit – kis bugyit sem – visel a gyerek), amelyek ezt a fajta tevékenységet nagyban elősegítik, orrukat a kezükkel kifújó emberek, szemetelők (na, ez világjelenség); a másik oldalon meg mindenütt ott vannak az utcaseprők, akik képesek kivárni a zöldet, és átmenni a zebrán, ha a négy sávos út túloldalán észrevesznek valami szemetet, és rengeteg az utcai (és közintézményekhez tartozó) WC, amelyek 99%-a tiszta és kulturált. Turista szemszögből nézve ez nagyon is fontos kérdése az életnek.

Sajnos az időjárás igazat mondott, esett is, fújt is, hideg is volt – még a kötött sapkám is előkerült, amit igaziból csak fehér mágiaként hoztam magammal (ha van az embernél sapka, biztosan nem lesz rá szükség). Sőt, még Dani is a fejére borította a kapucnit! Szóval tényleg hideg volt.  Viszont a hátizsákok melegítették a hátunkat. 

Egész addig, amíg le nem raktuk a szállásunkon. Igaz, egyenlőre csak az előtérben, megőrzésre, mert a szobánk még mindig nem volt kész. Szobánk? Lakosztályunk! Ugyanis finoman, tapogatózva megkérdezték, hogy nem sértődünk-e meg, ha eggyel komfortosabb, azaz de luxe szobát kapunk-e a lefoglalt helyett. Miután tisztáztuk, hogy felárat nem kell fizetni, nagy kegyesen beleegyeztünk a változásba. Nem is bántuk meg. Este, amikor a kopottas lépcsőházban felbandukoltunk a harmadik emeletre, és benyitottunk a lakosztályunkba, földbe gyökerezett a lábunk! Hatalmas sarokszoba, saját erkéllyel,  XIX. század végi angol felsőbb osztálybeli stílusban berendezve (na, jó, legyen középosztály, kicsit shabby chic-esre véve a figurát). Boros és pezsgős pohár a dohányzóasztalon, kürülötte két kényelmes fotel és egy kerevet, a falon képek, a fürdőszobában stílusos mosdó, lábakon álló piros kád, elegáns csapteleppel, kis kilépő zsámollyal. Egyből átváltottunk Lord Daniellé és Lady Orsolyává, és lejátszottunk egy rövid jelenetet, a szomszéd kastélyból érkező Lord Byronra és Lady Agathara várva... (Ahogy Misi szokta mondani, mi sem megyünk a szomszédba egy kis bolondságért).

De luxe lakosztályunk a hostelsben

A délután második fele már tényleg múzeumozással telt. A Science and Technology Museumot néztük ki magunknak, ez általában mindenhol a Csodák palotája valamilyen változata, s még sosem kellett csalódnunk benne.

Elsőre azonban melléfogtunk. Ugyanis nem vettük észre, két ajtó van közvetlenül egymás mellett, és az, amelyiken mi bementünk a Természettudományi Múzeumba vitt. Viszont ingyen volt, így ezt is megnéztük. A felső emeleten a föld keletkezésén vittek végig, ötletes és gazdag (ám, kissé poros) kiállítással. Még mozgó és bömbölő dinoszaurok is voltak, és akadt néhány interaktív bemutató is. Az állatvilág gazdagsága meg újból és újból meglep. Mindig kiderül, hogy vannak még olyan állatok, amelyekről életemben nem hallottam még. A természetnek hatalmas fantáziája van!

Bóbitás szarvas (Elaphodus cephalophus) - felhívom a figyelmét a csinos szemfogára

Miután kinézelődtük magunkat, sikeresen rátaláltunk a technikai múzeumra is. Ez már belépőjegyes volt, de megérte a 30 RMB-t (az újságíró igazolványomat egész Kínában eddig egyedül a Stone Forestben fogadták el.) Itt is volt vagy 4-5 emelet. Két dolog okozott csak csalódást, az egyik, hogy sajnos elég sok minden nem működött (rendesen), pedig az ilyen múzeumoknak pont ez a lényege, hogy kipróbálgatod a dolgokat, és megérted, megtanulod. A másik, hogy fél 5-kor bezárt.

Viszont volt sok jópofa dolog, amivel lehetett játszani. A múzeumőrök most is igen segítőkészek voltak – bár zömében nem beszéltek angolul, de közös erővel összehoztuk, hogy mit hogyan kell használni. És ötletes volt, hogy némi körítést is adtak néhány témának. Például volt egy lovagvár, ahol elvileg robot ajtónállók nyitották ki a kaput a mi utasításunkra (gyakorlatilag a kapu nem volt bezárva), a várba egy kínai útvesztőn át lehetett bejutni, minden teremből egy (kínai nyelvű) kérdés helyes megfejtésével nyílt az ajtó a továbbiba (de a három gombbal előbb-utóbb mi is mindig megtaláltuk a helyes választ a ki tudja milyen kérdésre). A gömb, amiben elektromos kisülések vannak, itt egy “tűzokádó” sárkány szájában volt, a “várárokban” pedig vízágyukkal lehetett lövöldözni a víz alól “búvárharangokban” felbukkanó gyerekekre (vagy Danikra – mert persze nem hagytuk ki mi sem a lehetőséget, és Dani vállalta, hogy kb. hasmánt bekússzon az alagúton a víz alá).

Na, ki az erősebb?

Szóval egészen fél 5-ig remekül mulattunk. Illetve én felhőtletnül, Dani némiképpen borúsan, mivel két kínai kislány ráragadt, és akármit elkezdett csinálni, tanulmányozni egyből odajöttek, és vagy megoldották helyette, vagy ők is belepiszkáltak, szóval nem igen hagyták kibontakozni.

Voltak húr nélküli hangszerek, meg feszített bőr nélküli dobok is, na ott is ugyanez játszódott le, azzal a súlyosbítással, hogy anyukák is tartoztak a gyerekekhez, akik olvatag mosollyal figyelték bűbájos csemetéjüket, aki tényleg mindig csak azért jött oda, hogy belepiszkáljon a dologba, és ne hagyja Danit játszani. Jó példa ez a ló túloldalára való átesésre, és az egyke rendszer erősen negatív hatásának a megfigyelésére. Egy nép, amely mindig is az öregek és szülők tiszteletére alapult, kinevelt egy teljesen önző és elkényeztetett nemzedéket, aki már senki mással nem foglalkozik, csakis saját magával. És nem csak a múzeumban, de a közlekedésben, a metrón, bármilyen sorállásos helyzetben sem. Reméljük, azért idővel megtalálják a helyes egyensúlyt.

A város teljesen új metróval büszkélkedhet. Szeptemberben, amikor Daniék itt voltak, még egyetlen állomás sem üzemelt, most viszont már (majdnem) mind. A csarnokokban tévéképernyőkről és prospektusokban mutogatják, hogy kell használni a mozgólépcsőt, a tájékoztató táblákat, hogy történik a jegyvétel, a ki- és beszállás. Mondom, teljesen új még, olyannyira, hogy néhány kijárat még el sem készült – de persze, szokás szerint, a tájékoztató táblákon már látványosan szerepel.

A jegyvásárlás hasonló mint Shanghaiban. Van egy feltölthető kártya, amiről az automata a megtett szakasz alapján von le mindig valamilyen összeget (be- és kilépésnél is le kell olvastatni), aki pedig nem akar ilyen kártyát venni, az minden út előtt megveszi az automatából a beütött útszakaszra vonatkozó értékű szakaszjegyet. Nem értettem, Shanghaiban miért vannak mindig annyian a jegyvásárló automatáknál. Hát ezért, mert nem lehet előre megváltani egy jegytömböt, hanem egyesével teszik, mindig az adott utazáshoz. Már aki ritkán utazik. Mert a zöme azért a feltöltő kártyás rendszert használja, gyors, kényelmes és nincs személyhez kötve sem, mint a fényképes bérletek.

A napot további kilométerek begyűjtésével zártuk. Elmentünk a vasútállomásra, megvenni a holnapi jegyünket, aztán kisétáltunk a tópartra – és ismét szerencsénk volt. Pont akkor kezdődött egy vizishow, ráadásul remek helyet is találtunk, sőt még egy oszlop is volt mellettünk, amire Dani le tudta tenni a fényképezőgépet, amíg a látványosságot videózta. Nagyon mutatós volt, nem csak a vízsugarak ereje (és ezzel magassága), hanem az irányuk is folyton változott. Tényleg szinte táncolni látszottak a zenére.

Városi bérbicikli - Hangzhou

Már első nap észrevettük, hogy mindenfele piros biciklik vannak a városban. Reggel aztán a recepciós felvilágosított, hogy ha kerékpárt akarunk bérelni, csak ezeket érdemes, mert ezeket a város üzemelteti, az első óra ingyenes, és az utána következő óra 1 RMB, aztán 2 RMB, de a városban kb. 500 m-enként van „dokkoló”, tehát ha egy kicsit figyelünk, és időben lecseréljük a kerékpárt egy másikra, akkor akár egész nap is ingyen biciklizhetünk. Csak egy kártyát kell váltani, amiért 3 RMB foglalót kell fizetni, de azt is visszakapjuk, ha visszaadjuk a kártyát. Ezen az „óriási” foglalón nagyon meglepődtünk, és nem értettük, hogyhogy nem lopják el a bicikliket. Aztán amikor a kártyákat kiváltottuk, kiderült, hogy nem 3, hanem 300 RMB a foglaló, csak Dani félrehallotta a szó végét. Mindenesetre nagyon jót mulattunk rajta. Aztán kiválasztottuk a két legmagasabbra állított nyergű biciklit, amik ugyan még mindig nem a mi méretünk voltak, de legalább már közelítettek hozzá. A belvárosban elég nagy volt a forgalom. Van ugyan felfestett kerékpárút, de egy festett vonal senkit nem tart távol, se autóst, se gyalogost, se a mindkét irányban több sávban haladó bicikliket, motorokat. Azért egész jól lehetett haladni, bár a szokásos közlekedési tényezőkön kívül itt még a turistákkal is számolni kellett, akik a legváratlanabb pillanatokban álltak meg, hogy lefényképezzenek valamit, és megállásnál ugyanúgy nem néztek körül, mint elindulásnál. (Én is fényképeztem, de mielőtt befékeztem, mindig körülnéztem, hogy ezzel kinek teszek keresztbe.)

Egy C-Store-ban vásároltunk reggelit, valami zöldséggel töltött, gőzölt batyut, meg ásványvizet. Banános tejes akartunk, mert Dani szerint nagyon finom, de nem volt nekik. Egy parkban fogyasztottuk el a reggelit – rosszabbat is el tudok képzelni, mint békésen üldögélni sok-sok zöld növény között, gyönyörködni egy tóban, és közben finomat eszegetni. (Előételnek meg megcsodáltuk az Aston Martin szalon kirakatát.)

Gyakorlatilag az egész tó a városhoz tartozik, de csak az egyik oldala nagyon forgalmas, a másik sokkal kellemesebb volt biciklizés szempontjából. Aztán elindultunk a teaültetvényekhez, amelyek a hegyek között vannak, tehát felfelé kellett tekerni. Amíg bírtuk. Után meg toltuk a bicikliket szorgalmasan.

Az ültetvényes terület, hegyoldalakban van, köztük a völgyben meg kanyargott a sétaösvény és egy patak. Nyáron kellemes lehet áttapicskolni rajta mezítláb, de most inkább a gondosan odahelyezett köveket választottuk. Olyan ergonomikusan volt elrendezve az egész, hogy a két végén direkt egyre alacsonyabb köveket tettek, hogy kényelmesen lehessen lelépni.

Nagy tálcákon szárítják a teát

Átkelés a patakon, a háttérben egy teaültetvény

Láttunk teaszüretet is. Egy gazda éppen hatalmas sövényvágóval nyeste a bokrokat kopaszra. Valószínűleg utána meg jönnek a többiek, és összeszedik, amit ő levagdosott.

Az egyik kőfalnál meg egy egész gyíkkolóniába ütköztünk. Egész sokáig nézegettük őket, egyáltalán nem voltak ijedősek, néha egyik-másik elbújt, de jöttek helyette újak. 4-5 darabot legalább mindig láttunk. Közben persze más arra sétálók is odajöttek nézelődni, mindenki megörült a gyíkoknak, aztán mentek is tovább.

Láttunk mókust is, sőt hallotuk is a hangját. Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna, hogyan „beszél” a mókus, de ez kétség kívül ő volt. Először ugyan valamilyen madárra gyanakodtunk, de a mókus mozdulatai és a hang annyira szinkronban voltak, hogy csak ő lehetett, aki a hangokat kiadta.

Amilyen energiaigényes volt feljutni a hegyre, ugyanolyan – bár más jellegű – energiát igényelt a legurulás is. A lejtő elég meredek volt, úgyhogy egyfolytában fékezni kellett, méghozzá elég intenzíven, úgyhogy egy idő után már kezdett görcsöt kapni a kezünk. Ilyenkor aztán gyorsan találtunk valami fényképezni valót, hogy kicsit megálljunk pihenni.

Aztán végre egy dokkolóra is rábukkantunk – itt a hegyen ugyanis nem voltak olyan sűrűn, mint a városban, ahol tényleg lépten-nyomon beléjük botlott az ember. Igaz, cserekerékpárok éppen nem voltak, de megoldottuk, elcseréltük a kártyáinkat, és úgy váltottuk ki a lezárt saját biciklijeinket. Persze mindketten maradtunk a magunkén, mert azt már kitanultuk.

Nagyon praktikus volt, hogy a kerékpár lakat (hosszú, műanyaggal bevont láncos fajta), hozzá volt erősítve a biciklihez. A másik fele is, amiben benne volt a kulcs, amikor a lakat nem volt lezárva, így csak akkor kellett eltenni, ha lezártuk valahol a kerékpárokat.

Ahogy a hegyről lejövet visszakanyarodtunk a tó parti útra, egyből megsűrűsödött a forgalom. Ráadásul milyen forgalom! Az autók, elvileg, sövénnyel elválasztott, kétszer két sávos úton haladhattak, a haladást jelző nyilak is többször, egyértelműen fel voltak festve, ennek ellenére a sövény mindkét oldalán szembe jöttek az autók – amelyek még akkor sem tisztelik a biciklist, ha egy irányban haladnak, nem ha még ráadásul szembe is jön. Elképzelni sem tudtuk, hogy mi lehet az oka (és hol mennek az autók a másik irányba), de angyon adrenalin termelő útszakasz volt. Örültünk amikor végre elkanyarodtunk róla. Igaz, az örömünk korai volt, mert beértünk a legvadabb turistás, csúcsforgalmas, autós, buszos, kerékpáros, motoros, riksás – és persze gyalogos – forgalomba. Még Dani hátán is kiütött a víz időnként, ahogy a közlekedés sok, egymásra egyáltalán nem figyelő résztvevője között próbált baleset mentesen előre haladni. Ugyan csengettünk is feszt, de teljesen fölöslegesen, az előttünk andalgó, keresztben átvágó, teljes sávszélességet elfoglaló (zömében) kínaiak, a fülök botját sem mozgatták. Igaz, volt olyan is, akiről még el is hittem, hogy nem hallja a csöngetést, ugyanis hangosan bömböltetett valami zajládát.

Az egyik lassű haladós szakaszon meg, ahol az autók is csak araszoltak, azt vettem észre, hogy az egyik autó ablakaiból leglább hárman fényképeznek – engem! – mobiltelefonnal. Még szóltak is, hogy ugyan nézzek már rájuk, hogy jobb legyen a kép.

Dani szerint majmok vagyunk a nagy kínai állatkertben. Én jobban szeretem a VIP megnevezést, de az eredmény mindegy. Megbámulnak, és furcsaságként kezelnek.

Az első üres dokkolónál (ugyanis itt már helyet találni sem volt olyan egyszerű) boldogan megszabadultunk a kerékpároktól, visszaszereztük a foglalónkat, fizettünk a két bicikli fél napi használatáért 6 (azaz hat) RMB-t, aztán a tóparton sétálva visszamentünk a vásározó utcába. Közben megint láttuk a vizishow egy részét, és megállapítottuk, hogy micsoda szerencsénk van, sötétben, kivilágítva sokkal mutatósabb volt.

Sárkányhajó pavilonnal a hátán -  a vízen

Érdeklődő kínaiak

... és az érdeklődés tárgya, egy szelidített mókus

A park persze itt is gyönyörű volt – és iszonyúan zsúfolt. Úgy látszott, mintha a fél világ idekirándult volna. Valóban igaz lehet, hogy a kínaiak a tavaszt tartják az utazásra legalkalmasabb időnek – az már más tészta, hogy az idén az  időjárás keresztül húzott minden tervet. Mi is végig nagykabátban voltunk, de legalább eső nem esett.

A főtéren sárkányt eregetők meg egyenesen hálásak voltak a szélért. Egy férfi nem is egy, hanem rengeteg apró sárkányt eresztett fel egy madzagon, Ritka látvány lehetett még itt Kínában is, mert a fél tér őt nézte, hogy sikerül-e neki az akció. Ügyes volt, sikeresen felrepült a sárkány, jó magasra, még egy órával később is láttuk a város egy másik részéből, az égen.

Sárkány fazonú sárkány

A vonaton kapta Dani a hírt, hogy Sophie ott van nála, éppen süteményt süt, és 10-kor tervez hazaindulni, úgyhogy igyekezzünk addig hazaérni. Na már most, a vasútállomástól 45 perc út csak a metró, aztán még onnan is haza kell jutni valahogy. Úgyhogy átmentünk China Rush-ba. Ez valami vetélkedő, ahol a versenyzők időre rohangálnak (utaznak) ide-oda Kínában, bármivel, ami a kezük ügyébe akad, és amit a leggyorsabbnak gondolnak.

A vonaton, érkezéskor, már rajtra készen álltunk az ajtónál, futottunk a metróig, ahonnan folyamatosan tudósítottuk Sophie-t, hogy éppen merre járunk. A mi metró megállónknál nagy trappban mentünk az útig, mert ilyenkor késő este csak a parkra néző kijárat van már nyitva, az, amit mi szoktunk használni, már nincs.

Dani egy bravúros mozdulattal leintett egy, az ellenkező irányba haladó taxist. Fantasztikus, hogy mennyire figyelnek ezek a taxisok. Sötétben, viszonylag gyorsan haladva is kiszúrta, hogy Dani a másik oldalon, három sávval odébb, fekete kabátban a nagy éjszakában, kinyújtotta neki a kezét (itt így fognak taxit). Bevágódtunk a taxiba, és egész a ház bejárati ajtajáig vitettük magunkat (általában az utca végén kiszállunk, hogy ne kelljen a taxisnak kerinbókálnia). Dani futtában fizetett, aztán már nyomtuk is a liftgombot.

Érdemes volt így rohanni, mert nem csak Sophie várt bennünket, de nagyon finom sütemények is – mindjárt kétféle. Úgyhogy alaposan be is laktunk.