Kína 2017 - Ha Kínában vagy, élj úgy, mint a kínaiak

Digitális félnomádként gyakran előfordul, hogy éppen utazás közben talál meg egy-egy fordítói munka. Ilyenkor nincs mese, a munka élvez elsőbbséget. Ülök a szobában, szorgosan járnak az ujjaim a billentyűzeten, de azért a külvilágról, a környezetemből így is érkeznek a jelek, néhány érdekes dolgot meg tudok figyelni akkor is, ha csak a teraszra megyek ki egy kicsit, kiszellőztetni a fejemet.

Itt Shanghaiban a házak lakóparkokba csoportosulnak. Vannak szerényebb kivitelűek, szűk sikátorokkal, ablakból kilógó ruhaszárító rudakkal, alkalmanként közös udvari csappal, de vannak olyan lakóparkok is, ahol milliókat érő villák rejtőznek nagy területen, egymástól elszórva, dús zöld növényzet között megbújva. És persze vannak a kettő között is bőven, az elmúlt évtizedekben épült 20-25 emeletes blokkokból álló lakóparkok, különböző minőségi és árkategóriában.

Minden lakópark körül van kerítve, és a kapuban őr áll (vagy ül a bódéjában). Az elegánsabb lakóparkok általában arról (is) ismerszenek meg, hogy a bejáratot védő sorompó le van eresztve, és ha be akarsz menni, és az őr nem ismer, udvariasan eltanácsol, ha semmi dolgod ott, csak nézelődnél.

A mi lakóparkunk az úriasabbak közé tartozik, sok itt a külföldi, főleg a japánok. A lakóparkon belül saját edzőterem, teniszpálya, sőt még óvoda is van. Most is idehallatszik a reggeli torna energikus zenéje J

Természetesen játszótér is tartozik hozzá, ez, valamilyen vízfelülettel, mesterséges tavacskával, vagy csatornával, minden kicsit is jobb lakópark szerves része. Reggel fél 7-kor, amikor kimegyek a teraszra, beszedni a száradó ruhát, néhány nagyszülő már ott sétál az egy-két-három éves unokákkal. Az egyik sétaúton pedig egy japán apuka rúgja a bőrt 6-8 éves fiaival. Minden reggel ilyen tájt látom őket, a papa munkába menet előtt még gyorsan játszik egy kicsit a gyerekeivel, és tanítja nekik az általa ismert fogásokat.

Visszagondolva azokra az évekre, amikor még én neveltem kisgyereket, nagyon más itt az időbeosztás. Már korán reggel, az utcán sétálva, találkozik az ember babakocsival, vagy apróságokkal sétáló nagyszülőkkel, másrészt viszont este 9-10 körül még vígan ricsajoznak a gyerekek az utcán és a tereken. Természetesen szigorúan szülői felügyelet mellett. Itt nem divat a gyerekek önállóságának támogatása, ahogy látom.

Azt gondoltam, ez a korai kelés és késői fekvés a mediterrán övezetben élők életformájához hasonló okokból alakult ki, de Sophie, a kínai menyem, szerint azért van, mert a szülőknek, akik egész nap dolgoznak, és gyakran még 1-1,5 órát utaznak is a munkahelyig, csak ilyenkor van idejük együtt lenni a gyerekekkel. Kora reggel, munkába indulás előtt, jönnek a nagyszülők, hogy átvegyék a napi felügyeletet, késő este meg a szülők élvezik a kicsit társaságát. Ha „időben” lefeküdnének, ahogy nálunk szokás, mikor találkoznának egymással?

A szorgalmas, és munkaidőn túl is tartó munkát támogatja az étkezések megoldása is. Ahogy tapasztalom, errefelé nem igen főznek otthon az emberek. Rengeteg az étterem, a gyorsétterem, büfé, kifőzde, de a legtöbb élelmiszerboltban is lehet kapni salátákat vagy készételeket, amit már csak fel kell melegíteni (vagy ezt is megteszik helyettünk az üzletben). Napközben, sőt gyakran reggel is már, ilyen helyeken étkezik a legtöbb ember, hazafelé tartva pedig megveszi a vacsorára valót. A tömött metrón szinte mindenki ételdobozokkal teli zacskót visz.

Nekem is át kellett állítanom az agyamat erre a gondolatmenetre, mert pont az előzőekből kifolyólag a hűtő itthon szinte teljesen üres. Ráadásul a bevásárlás sem olyan egyszerű. A közelben csak egy Family Mart van, ahol leginkább édességeket, italokat, készételeket és tejet, joghurtot lehet kapni. Az olyan boltok, ahol alapélelmiszerek is kaphatók, jóval ritkábbak. Minek is, ha olyan ritkán van szükség rájuk. Arról nem is beszélve, hogy az interneten minden megrendelhető. Nem csak a rizs vagy a zabpehely, de még a dobozos fagylalt is. (Sőt, még a WC-papír is rendelésre érkezik. Éppen most vettem át egy 16 darabos csomagot! Meg kell kérdeznem, mennyi a kiszállítási költség, hogy megéri egyes tételeket rendelni.)

Mindenesetre, amikor a városban járok, igyekszem előre kitalálni, hogy mit is vacsorázzak, mert ha Daniék már a munkahelyen lerendezik a dolgot, akkor bizony hoppon maradnék J

Külön említést érdemel a kínaiak viszonya az esernyőhöz. Ha felvillan előttem egy kínai festmény, természetes része a napernyőt tartó úrihölgy. A fehér bőr mindig is fontos szépség szempontnak számított errefelé. Manapság csinos, apró méretű napernyők már nincsenek, helyette hatalmas esernyőkkel védik magukat a naptól a hagyomány tisztelők. Érdekes látvány a csupa tüll, csupa csipke, aranyszandálos leányka, aki nagy kockás esernyőt tart bőszen a feje fölé.

Együtt élni ezzel a rengeteg esernyővel már kevésbé egyszerű. Az embernek folyton résen kell lennie, hogy elkerülje, hogy valamelyik kiszúrja a szemét. Az állatkertben, az egyik anyuka még a zárt szafari buszon is felnyitott egy hatalmas ernyőt, hogy az ablaknál ülő kicsinyét megvédje a fénytől. Mi, két üléssel mögöttük, csak meghökkentünk, de az előttünk ülő anyuka, a mellette ülő gyereket védve, akinek pont szemmagasságába estek az ernyő hátraálló bordái, határozottan véleményt nyilvánított, míg végül a másik csak becsukta az ernyőt.

Érdekes, hogy sokan még borult időben sem tudnak szabadulni a lebarnulástól való félelmüktől. Vastagon felhős az ég, ráadásul a szél is fúj ezerrel, de azért nyitott ernyővel küszködve próbálnak beszélgetni a nénikék a ház előtt.

Két nap alatt befejeztem a fordítást, és elindultam egy kis sétára, hogy megmozgassam az izmaimat. A családunkban számos, szép eredményeket hozó tájfutó van, én azonban sosem tartoztam a jól tájékozódó emberek közé. Ha egy mód van rá, eltévedek, vagy legalábbis rossz irányba indulok. De eddig még mindig mindenhonnan hazataláltam, és így, szerintem, nem is olyan vészes a dolog. Pont az eltévedések segítenek hozzá, hogy olyan helyekre is eljussak, ahova eszem ágában sem volt menni.

Most például kinéztem magamnak egy szupermarketet a következő metrómegállónál. Gyalog mentem, semmi probléma, egyenesen előre, aztán balra, aztán az első nagyobb kereszteződésnél jobbra, és már ott is van, jobb kéz felől.

Természetesen az utolsó kanyarnál nem a megfelelő kereszteződést választottam – a Google Maps-en minden olyan egyértelmű, az életben viszont az egészen kicsinek jelölt utcák is jóval szélesebbek, mint egy budapesti mellékutca. De így legalább bekeveredtem egy helyi bevásárló utcába, ahol egymást érték az apró, egy helyiséges kis boltocskák, kifőzdék, szolgáltatók. Én az embereket nézegettem, ők meg engem. Nem barátságtalanul, de egyfajta értetlenséggel – látszott, hogy nem igazán a turista övezetben járok.

Azért persze a végén a boltot is megtaláltam. A szupermarketekben az a legizgalmasabb, hogy itt lehet zöldséget is venni. Ezen kívül csak az eldugott piacokon van erre mód. Az utcai árusok, vagy a specializált kis boltocskák kizárólag gyümölcsöt árusítanak. Itt ez a kettő nagyon határozottan elkülönül egymástól.

Ahol viszont van zöldség, ott csak állok és bámulok. A választék miatt is, de főleg azért, mert halvány gőzöm sincs, hogy mit látok, és eszik-e, vagy isszák. Mivel Sophie nemigen főz, nem is hiszem, hogy egyhamar kiderül, melyik mire szolgál. Ha étteremben esszük is valamelyiket, a feldolgozott alakjuk annyira más, hogy ember legyen a talpán, aki párosítani tudja az eredetivel. Lassan kezdek beletörődni, hogy tartósan itt kéne élnem, és saját konyhában kísérleteznem ahhoz, hogy kicsit több ismeretre tegyek szert. Hát, az sem mostanában lesz.