Hangzhou - leépülés

Reggel fél 6-kor kezdődött az élet. Akkor szólt az első ébresztőóra. A tapintat nem tűnik a kínaiak alaptulajdonságának, a készülődő leányzó hosszan zörgött a zacskóival, és nyitogatta a nyikorgó szekrényajtókat. Amikor végre elkészült, és elment, óramű pontossággal megszólalt a következő mobilos ébresztő, és kezdődött újból a műsor. Addigra már én is annyira éber lettem, hogy harmadiknak én is lekepesztettem az emeletes ágy tetejéről, és – érzésem szerint – halkan és tapintatosan (a nyikorgó szekrényajtóról igazán nem tehetek!) én is elhagytam a szobát. 

Fél 8-kor, a tó körül már akkora élet volt, mintha az esti korzón jártam volna. Turisták tömegével (jobbára kínai turisták, köztük rengeteg idős(nek látszó) ember), nagyszülők babakocsit tologatva, tajcsizó, táncoló, kínai aerobikozó csoportok és egyéni tornázók is. Tetszettek a kard- és főleg a legyezőgyakorlatokat végző nők, kecses mozdulatokkal forogtak, hajladoztak, és időnként hangos csattanással nyitották ki a legyezőiket.

Reggeli tornagyakorlat, legyezővel

Az összes pad is tele volt, így hol a kőhíd szélére, hol egy kerítésre telepedtem, hogy rajzoljak egy kicsit. Közben figyeltem a korzón zajló életet, például a takarítókat. Az egyik egy erős vízsugárral sorban lemosta a szemeteseket, meg a járdába épített öntött beton motívumokat, egy másik, kevésbé modern takarítóeszközzel, konkrétan bambuszseprűvel, felszerelt nő pedig a kerítésre felállva a lámpabúrákat és a lámpa vázát sepregette le.

Amúgy is rengeteg az utcaseprő, és szorgalmasan dolgoznak is. Valamiért rengeteg a hulló falevél, és folyamatosan takarítják össze és el, hatalmas bambuszsöprűkkel.

Szerény járdadísz

Jópofa megoldást találtak a korzó díszkivilágítására is. Liánnak álcázva vezetik fel a vezetékeket a fákra, a fészeknek álcázott reflektorokhoz. Ha az ember nem tudatosan nézi, csak odapillant, teljesen olyan, mintha egy vastag vadszőlő ág csavarodna a fatörzs körül.

Furcsa módon itt, Hangzhouban, ahol azért szép számmal vannak külföldi turisták is, ismét komoly látványosságnak számítottunk, és nem csak a Belső-Kínából érkező turisták, de a helybéli gyerekek számára is, akik időnként tátott szájjal bámultak ránk. A legaranyosabb az a kisfiú volt, aki a nagypapája mögött utazott egy motoron, és úgy meglepődött a láttunkra, hogy hangos „Vauuu!” kiáltással mutogatott ránk.

Persze a fényképezés sem maradhatott el. Volt, aki udvariasan megkért rá, de az egyik fickó épp csak felmutatta a mobilját, aztán már be is állt a fiúk közé, és úgy karolta őket, mint a legjobb barátait. Dani először nagyon mogorva képet vágott, de aztán gyorsan átrendezte a vonásait, hadd legyen meg az örömük, és ő is nyájasan mosolygott (az nem látszott a képen, amit közben gondolt).

Előző nap a sétáló utcában viszont mind a hárman élveztük, amikor Gyuri bement egy porcelánboltba, amelyiknek a kirakatában egy srác éppen festette a porcelánt, hogy megkérdezze, lefényképezheti-e. Ugyan nem beszél, csak magyarul, de olyan széles mosollyal, közvetlenül megy oda emberekhez, hogy mindenki boldogan igent mond neki. Miután lefényképezte a művészt, a család többi tagja bíztatta, hogy fényképezze le a polcon kiállított tárgyakat is. Aztán a hátsó rész felé invitálták, mi, kintről, azt hittük, hogy most akarnak majd rásózni valamit, de nem, csak a festményrészlegbe is elvitték, hogy azt is lefotózhassa. Aztán megkérték, hogy hadd fényképezkedhessenek most ők Gyurival, sőt még minket is behívtak, hogy álljunk be a képbe. Erre Gyuri is mondta, hogy az ő gépével is készítsenek egy képed, de legyen rajta a kínai lány is, aki az előző fotót készítette. Az egyik kisgyerek jelentkezett, hogy majd ő fényképez, de nem engedték neki, erre viszont kitalálta, hogy akkor ő is rajta akar lenni a képen. Úgyhogy előkiabáltak a raktárból egy újabb embert, aki végül elkészítette a képet, aztán fülig érő szájjal, kölcsönösen boldogan és elégedetten búcsúztunk egymástól J

9-kor volt találkám a fiúkkal a szálló belső udvarában. Először még felmentem a csomagjaimért, és közben elbeszélgettem a szintén készülődő negyedik szobatársammal. Pekingből érkezett pár napra, és megaranyozta a napomat, mert majdnem hanyatt esett, amikor mondtam, hogy van egy harminc éves fiam (pláne, ha tudta volna, hogy már 31!), aztán közölte, hogy 20 évesnek nézett. Ezt azért már én is túlzásnak érzem – de azért jól esett J

A tegnapi francia cukrászdából szereztük be a reggelinket, amivel kiültünk a tó partjára. Reggeli után is itt folytattuk a sétát. A legjobban a galambetető és mókus bemutató "intézmény" tetszett. A sétányon, kis elkerített területeken, fák sorakoznak. Az egyiknek a tövébe odaszoktatták a galambokat, és most már lelkes kínai turisták etetik őket. Két másik ilyen „kertecskére” (három fa, körbe kerítve) meg ki volt írva, hogy Mókus itt! És tényleg ott volt! Aztán megfejtettük. Tartozott a két mókushoz egy fickó is, aki ide-oda járt a két hely között, és etette az állatkákat. Azok meg békésen szaladgáltak a fán, amire tette őket, vagy szedegették az elemózsiát a földről, a turisták és gyerekek nagy örömére.

Amikor elegünk lett a tóból, elmentünk az itteni „csodák palotájába”. Remek emlékeink voltak róla Danival, a három évvel ezelőtti utunkról, de sajnos a G20 résztvevőit nem tervezik idehozni, így semmi pénz nem jut a felújítására. Az interaktív játékok minimum 90 százaléka csak részben, vagy egyáltalán nem működött L Volt néhány ördöglakat, azzal viszont remekül elszórakoztunk. És végre kipróbáltuk a segway-t is! Igaz, csak egy hobby méretű volt, de 10 jüanért 5 percig grasszálhattunk vele a terem egy részében, úgyhogy remekül elszórakoztunk vele. Ezt már kipipálhatom a bakancslistámról.

És a vízipisztolyos medence is működött!

(Élményeim ugyanebben a múzeumba három évvel ezelőtt.)

Útban a vasútállomás felé becsaltam a fiúkat egy könyvesboltba. Amikor elindultam a mozgólépcsőn felfelé, láttam, hogy éppen egy térképet böngésznek. Én egy kínai festészeti „tankönyvet” kerestem, amit 1679 és 1701 között állítottak össze, a kínai festészet alapmotívumait tartalmazza; Manual of the Mustard Seed Garden).

Odadugtam a cédulámat, amellyel kézírással angolul és pinyin átirattal is szerepelt a cím, az egyik eladó orra elé, aki mindjárt hívott egy másikat is, és ketten aztán megfejtették a szöveget. És még a könyv is megvolt! Boldogan vittem a zsákmányomat a földszinti pénztárhoz, ahol kiderült, hogy ez egy négy kötetes könyv, és csak egyben kapható. Négy kötet? Annál jobb – négyszer annyi tartalom. Szerencsére a könyvek itt Kínában igazán olcsók. Az egyenként kb. 4 cm-es vastagságú, majdnem A4-es nagyságú könyvsorozat összesen 9000 forint. Otthon egy ilyen művészeti album darabja kerül ennyibe. Ez meg micsoda kincs! (Legalábbis nekem J )

Sajnos az is kiderült, hogy annak ellenére, hogy csak négyesével árulják, valamiért csak három kötet volt meg. De legalább lefényképeztem, és így egy másik könyvesboltban már majd könnyebben rákereshetek.

Közben az is kiderült, hogy mit nézegettek a fiúk. Találtak egy kínai nyelvű Magyarország térképet, és annak örültek. (Sophie-nak szánták ajándékba, de a leányzó hamar rájött, hogy ez inkább Dani szórakozását szolgálja, mint az övét. Dőltünk a nevetéstől, amikor felolvasta kínai jelekkel leírt városneveket, Sátoraljaújhelyt, Vásárosnaményt, Mosonmagyaróvárt.)

A metróhoz menet a kínai megalománia egyik újabb csodájába botlottunk. In77 plaza. Az utca mindkét oldalán ugyanaz az áruház, baloldalt 3, jobb oldalt „csak” 2 háztömbön keresztül. De ne keseredjen el senki, már folyik a jobb oldali 3. háztömb felépítése is! Bemenni nem volt időnk, mert már a vasútállomás felé masíroztunk, pedig szívesen megnéztem volna, milyen boltok vannak egy ekkor monstrumban.

A vonatjegyünk már megvolt, így egyenesen a várótermünkbe mehettünk. A hatalmas embertömeget eleve úgy irányítják, hogy a különböző vonatokhoz készülőket külön helyiségekben várakoztatják. 15 perccel a vonat indulása előtt már minden ülő- és állóhely ki volt töltve a váróteremben, és a levegő is kezdett eléggé elhasználódni (úgy látszik, a szellőzésre nem fordítottak annyi gondot, mint az utasforgalom szervezett lebonyolítására). A 7-800 főre saccolt tömeget 12 perccel a vonat indulása előtt kezdték el kiengedni a peronra, a jegyellenőrző áteresztő kapukon keresztül. Mire mi fentről leértünk, a beérkező utasok eggyel lejjebbi szint felé haladva nagyjából már mind elhagyták a peron területét, a takarítók végigmentek a vagonokon, összeszedték a szemetet, és megfordítottak minden üléssort, hogy ismét menetirányba nézzenek. 12 percen belül mindenki különösebb tolongás nélkül a helyén ült, és becsukódtak az ajtók. (Igaz, az indulásnál csúsztunk vagy 5 percet, de Shanghai-ig behoztuk J)

Vonatra várva

Shanghaiban, a kijáratnál ismét ellenőrizték a jegyeket. Itt aztán tényleg odafigyelnek, hogy ne legyen lógás a vonaton. És állóhelyeket nagyon visszafogott számban osztogatnak. Ettől az egész utazásnak sokkal kulturáltabb kinézete van. És igen, megint utaztunk 308 km/óra sebességgel J

Az út Hangzhou és Shanghai között 65 percig tartott. Innen már csak újabb 60 percre volt szükségünk, hogy tömött metróban eljussunk a lakásunkhoz közeli metró megállóig. Ahonnan gyalog csekély 25 perc alatt már otthon is lehettünk volna, de taxival sem volt több az út 15 percnél J Hiába, a városi tömegközlekedés nem ugyanaz, mint a nagy sebességű vonatok.

A metró megálló közelében, egy hangulatos japán étteremben vacsoráztunk. Itt Kínában általános, hogy az emberek vendéglőben étkeznek, árban, stílusban igen széles a választék, mindenki találhat kedvére valót. Ez is csak egy talpalatnyi hely volt, barátságos, bő választékkal, és finom ételekkel. Dani sült rizse szétolvadt a számban (már az az egy falat, amit kaptam). Én spenótsalátát ettem, kukoricával volt dúsítva, a tetején hajszálvékony olajban sült metélttésztával (legalábbis kínaiból angolra fordítás után ez jött le, de semmi olajat nem észleltem. Viszont nagyon finom volt.) A történet érdekesége volt még, hogy a salátát valamilyen MELEG salátalével öntötték nyakon. Finom volt - miután az első meglepetésen túljutottam.

Hangzhou – látványos fejlődés

Újra kiruccantuk a városból – egy másik városba. Hangzhou kb. 200 km-re van Shanghaitól. Persze elég nehéz itt távolságot meghatározni, mivel mindkét város hatalmas területen fekszik, azt sem tudja az ember, hol az eleje, meg a vége, szóval nem egyszerű eldönteni, melyik két pontot választjuk számítási alapnak. Mi a vasútállomások közti távolságot próbáltuk megsaccolni, mégpedig leginkább a vonat sebessége alapján. Ami, Gyuri nagy örömére, időnként elérte a 307 km/órát is. Érdekes élmény, a vonatban semmit nem érezni, de látjuk, ahogy simán lehagyjuk az autókat. És az ablakból kifelé fényképezve is igen csak résen kell lenni, hogy az legyen a képen, amit szeretnénk. Mire az ember elsüti a gépet, már régen tovaszaladt a látványosság.

Esőben indultunk el hazulról. Ilyenkor eltűnnek a taxik a város utcáiról. Illetve láthatóak, csak mindegyik foglalt, vagy éppen rendelésre tart valahova. Először a kereszteződésben próbáltunk vadászni, aztán beállítunk a buszmegállóba, mondván, hogy ha busz jön, azzal megyünk. Itt ugyanis nincs menetrendje a busznak, így ez elég kiszámíthatatlan közlekedési eszköz. Végül ¾ órás várakozás után, ami alatt se taxit nem sikerült fogni, se busz nem jött, nekiindultunk gyalog. Mindezzel persze jókora csúszásba kerültünk, úgyhogy pont elkaptuk a reggeli csúcsforgalmat a metróban. Végig is álltuk a kb. egy órás utat a Hongqiao vasútállomásig. Az ottani látvány viszont bőven kárpótolt. Suzhouba is innen indultunk, de akkor nem volt időnk nézelődni, most viszont majdnem egy óránk volt még a vonat indulásáig (sok vonat megy Hangzhouba, úgyhogy a pályaudvarra megérkezve egyszerűen csak jegyet vettünk a legközelebbire.) A hatalmas méretek itt is megmutatkoznak, Gyurit különösen lenyűgözte. Az épület egyik végén, a legfelső szinten állva remekül belátható a belső tér, a szorgalmasan araszoló kis utas-hangyák, az egész rendszer, amit beszálláskor aztán saját magunk is megtapasztalhatunk. Flottul meg van szervezve minden, a hatalmas embertömeg ellenére minden beszállás ripsz-ropsz lezajlik.

Hongqiao vasútállomás, Shanghai

Hangzhouban, a metróból feljőve, az első tapasztalatunk az volt, hogy mindenhol építkeznek. A rohamszerű fejlődést mutatta az is, hogy Danival többször is megállapítottuk, mi minden változott 2013 óta. Megépült két újabb metróvonal, és kibővült a régi, egy csomó útkereszteződésben alul- vagy felüljárók épültek, a legtöbb helyen mozgólépcsővel (a gyalogos aluljárók jóval mélyebben vezetnek, mint Budapesten, törtük is a fejünket, hogy erre mi szükség van). Nyüzsgő építés-szépítés zajlik mindenfelé. A turistaövezetben egy csomó helyén újra rakták éppen a járólapokat (nem is lehetett rendesen közlekedni, minden fel van ásva, el van kerítve), javítják az épületek homlokzatát, kicserélik az utcai lámpaoszlopokat, növényszobrokat készítenek, azaz egyesével dugdosnak be picike növénykéket egy hatalmas oszlop (vagy más forma) köré kifeszített hálóba, hogy valami szép mintát állítsanak elő.

Így készülnek a növénydekorációk

A két nap alatt aztán magyarázatot is találtunk minderre. Jönnek a G20-ak Hangzhouba, 2016-ban! Amikor már ráállt a szemünk, akkor egy egész csomó plakátot, feliratot, tacepaót láttunk, ami mind a lakosságot lelkesítette, illetve nevelte, hogy hogyan keltsék kulturált, vendégfogadó város látszatát.

Amúgy is sok a népnevelő plakát pl. az építkezéseket eltakaró kerítések falán. Ezeket nézegetve az ember képet kap a helyi szokásokról – mert hiszen minek tiltani valamit, amit amúgy sem tesznek az emberek.

A hostelünk egész közel volt a tóhoz, remek helyen. Látszik, hogy a városnak ezen a részén élénk a turizmus. A rengeteg gazdag szálloda mellett ott sorakoznak az ilyen egyszerűbb „tömegszállások” is. Csak a mienk mellett közvetlenül legalább még kettő hasonlót láttam. Egyszerű, de célszerű intézmények. Most nem sikerült három ágyas szobát kapnunk. A fiúk egy hat ágyas szobában laktak, én meg három kínai leánykával osztoztam. Amikor bementem a szobába, hogy letegyem a csomagjaimat, csak egyikük volt ott, de rögtön nekiálltunk beszélgetni egy kicsit. Közben a fiúk meg az indonéz lakótársukkal barátkoztak, aki nagyon közvetlen volt – viszont éjszaka aztán kiderült az is, hogy rettenetesen horkol!

Kerékpárt béreltünk, hogy felkarikázzunk a teaültetvényekhez, a hegyekbe, de végül menet közben módosítottuk a tervet, Gyuri szervezete fellázadt az általunk megszokott tempó ellen. Tény, hogy magyar szemmel nem túl kényelmesek az itteni biciklik. Szerintem max. ¾-esek, mivel egyszerűen nem lehet annyira felhúzni az ülést, hogy kényelmes legyen nekünk. Az érdekes az, hogy a kínaiak meg pont úgy szeretnek ülni rajta, hogy teljesen le van engedve a nyereg, és nem nyújtják ki a lábukat tekerés közben. Számunkra ez sokkal fárasztóbbnak tűnt, és azon tűnődtünk, hogy egy ilyen nép, amelyik végigkerekezte a történetét, hogy nem jött rá, hogy mennyivel kényelmesebb (és hatékonyabb?) lenne, ha felemelné a nyerget. Vagy lehet, hogy ők tudnak valamit, amit mi nem?

Teaültevény

Azért a legmélyebbre lenyúló teaföldig eljutottunk, lehet kipipálni, aztán irány a tó felé, az legalább szintben van. Szépen körbe is kerékpároztuk. Az egyik fele remek túra, kevés forgalom, remek látvány, jó út, legtöbbször elválasztott kerékpárút is – még a gyalogosok is elégedettek a saját járdájukkal. A város felé eső rész viszont ennek pontosan az ellenkezője. A gyalogosok folyton a kerékpárúton közlekednek – egyet majdnem el is gázolta, kb. egy centire tőle fékeztem le, amikor minden előzetes ráutaló magatartás nélkül bevágott elém, hogy mégiscsak fellépjen a járdára – a taxik és buszok is ott állnak meg, hogy kitegyék az utasaikat, az építkezések folyamatos útfelbontással és lezárt területekkel járnak, és ehhez jön még a rengeteg autó, motoros – és turista. Nagy kihívás egy egyszerű, vidéki (értsd Budapest faluból érkező) embernek végigkerekezni ezek között az akadályok között.

West Lake Area, Hangzhou

Shanghai tartózkodásunk első napján, séta közben több fát is láttunk, amelyikbe hatalmas fecskendőszerű valamik voltak szúrkálva. Na, itt most sikerült élőben látnunk az egész folyamatot. Úgy tűnik, valamiféle vitamininjekcióval táplálják a fákat. Ehhez egy fickó fúróval 5-8 lyukat fúr az öreg fák törzsébe, aztán jön egy ember, és kis ampullákat szúr a lyukakba. Nem sokkal utánuk pedig megint jönnek páran, ők meg kiszedegetik a kiürült ampullákat (elég mélyek a fúrt lyukak), és hanyagul odakennek egy kis sarat (vagy port) a sebekre.

Az Ajisen Ramenben ebédeltünk. Jó a választék, ázsiai ízek, de a gyanakvó európai számára is finom, bőséges, és még valami érdekes gyümölcslevet is kínáltak. A kép alapján és homoktövisnek néztem (remélem, az nem mérgező J  ).

Leifeng pagoda

Letettük a kerékpárokat, és gyalog mentünk tovább. A Leifeng pagodát akartam megnézni, ami a tavi látkép egyik nevezetessége. Gyuri leült egy padra, és amíg mi megnéztük a templomot, ő a fotómodell karrierjét építette. Mi megmásztuk a lépcsőket. Bár már ez a hely is teljesen a turistákért van. A dombra, amelyen a templom áll nem csak lépcsősor, de mozgólépcső is vezet!  Az épület belsejében pedig egy lift kínálja magát a kényelmesebb (és türelmesebb) turisták számára. Mi inkább a lépcsőt választottuk, hogy elérjünk a kb. 35 méter magas, 4 emeletes torony tetejére, ahonnan remek (bár kissé párás) kilátás nyílt a városra, a tóra és a hegyekre is. A pagoda eredetileg téglából épült (i.sz. 975-ben), fa teraszokkal és tetőkkel, de aztán japán kalózok a Ming dinasztia idején (1368-1644) felégették az egészet (nem tudom, a kalóz alatt mit értettek pontosan ennyivel beljebb a tengertől). A nép pedig, abban a hitben, hogy a tégláknak gyógyító erejük van, szép lassan (tényleg lassan) annyira megrongálta, hogy 1924-ben végül összeomlott. A 2000-es évek elején aztán feltárták a romokat, és némi állagmegőrzés után, az alapokat meghagyva, egy vastraverzet emeltek a romok fölé, és arra ismét felépítették az eredeti épület másolatát. A pagoda, a fehér kígyó legendája  miatt, a West Lake (Nyugati tó) tíz látványosságának egyike. Belülről ugyan üres, illetve ott a lift a közepén, meg a rengeteg turista mindenhol, de körben a falakon szép festmények és faragványok (vagy faragványnak álcázott műanyag öntvények) vannak a kígyóból lett hölgyről, a pagoda építéséről, meg Buddha életéről.

A fehér hölgy találkozik a vőlegényével

Természetesen a sétálóutcába is ellátogattunk (az én hős fiam mit meg nem tesz értem!) Rengeteg ember, nagy nyüzsgés, zaj, az egész utca végig csak boltokkal és látványosságokkal van tele, mindenki eladni akar. Érdekes módon itt is azt éreztük, hogy alig akad vásárló. A legtöbben be sem térnek a boltokba, csak az utcáról néznek be, vagy ha mégis bemennek, csak nézelődnek. Hogy tudnak mégis mind megélni? Amíg én egy selyemboltban turkáltam a sálak között, a fiúk felfedezték, hogy átellenben megint mintás cukorkát gyártanak, úgyhogy lecövekeltek a kirakat előtt. Én is csatlakoztam hozzájuk, és végignéztük a teljes folyamatot, ahogy a fehér cukormasszából végül apró, szőlőfürtmintás cukorkák készülnek.

Itt már látható a kész ábra

Közben még kóstolót is kaptunk, és végül megszavaztuk, hogy támogatjuk a boltot egy kis vásárlással is. Tényleg megérdemlik, amilyen kemény munkát végeznek. A srác karján csak úgy dagadtak az izmok, amikor a cukormasszát gyúrta! És mennyi pepecs munka van vele, míg elkészül egy-egy adag! Fantasztikus látvány, ahogy alakul a kezük alatt.

Jól elhúzódott az idő. Mire észbe kaptunk, hogy vacsorázhatnánk valamit, már csak italt lehetett kapni a szállásunk hangulatos éttermében. Szerencsére a közeli francia ízvilágú cukrászda még bőven nyitva volt (este 9 után!), úgyhogy Dani onnan hozott egy kis pizzát, meg profiterolt. Kirúgtunk a hámból, Dani banánshake-et ivott, Gyuri kék limonádét, én meg epres coranaritat – amiről kiderült, hogy kb. gyümölcssör, de igen mutatós tálalásban.

A három kínai lányka közül kettő már este 9-kor is ágyban volt, amikor felszaladtam egy pillanatra a szobába, hogy letegyem a táskámat, és gyorsan felhúzzam az ágyat, meg előkészítsem a cuccaimat, hogy ne késő éjjel zörögjek. Amikor viszont 11 körül felmentem, még mindig ébren mobiloztak.

A zuhanyzó itt is hasonló rendszerű volt, mint Suzhouban, csak sokkal szűkebb, és állt benne a víz. Én meg egy szerencsés mozdulattal leejtettem a pizsamafelsőmet, ami egyből ronggyá ázott, aztán féllábon egyensúlyozva még a pizsamanadrágom egyik szárát is megáztattam egy kicsit – szóval nem volt egy túl szerencsés zuhanyozás.

Az elázott pólót egyből kiakasztottam a lépcsőfeljáróba a többi ott száradó ruha közé, abban a hiú reményben, hogy reggelig megszárad (persze esze ágában sem volt), a nadrág szára meg rámmelegedett a paplan alatt J

Hangzhou

A szuper expresszek már nagyon előkelő vonatok. Minden jegyhez jár egy palack ingyen víz, amit az állomáson lehet begyűjteni. A vonaton utaskísérők vannak (kalauz nincs, mert csak beléptető kapun keresztül lehet a peronra jutni), akik időnként végigsétálnak a kupén, és nézik, hogy minden rendben van-e, illetve az út végefelé egy nagy szemeteszsákkal jönnek, hogy mindenki beledobálhassa a kiürült vizespalackját, miegymást. A kijelzőn futó szövegként látjuk a sebességet, külső hőmérsékletet, következő állomást, az ülések dönthetőek, kis asztalkák tartoznak hozzá, bőven van hely a lábnak, és ---- minden ülés a menetirányba néz. Ugyanis az ülések forgathatóak. Amikor megérkezünk a végállomásra, egy vasutas végigmegy a szerelvényen, és könnyed mozdulattal  minden ülést 180 fokkal átforgat. Szenzációs!

Ritka pillanat a metrón - sokkal jellemzőbb, hogy mindig tömve van

 Már előre láttuk, hogy szombaton esős idő lesz Hangzouban, míg vasárnapra már napsütést ígértek. Így első napra városi programot, múzeumozást terveztünk, másodikra kerékpár túrát a tó körül. Hála a szuper expressznek, 9-kor már Hangzouban voltunk. A szállást viszont csak 2-től foglalhattuk el. Mivel a hátizsákokban szinte semmi cucc nem volt (egy váltás ruha, vészhelyzeti fogkefe, fényképezőgép), így elindultunk az állomásról gyalog a hostelshez.

Útközben rábukkantunk a helyi turistapiacra, ahol ismét gyarapítottam a gyűjteményemet néhány „életkép” szoborral. Ez a szoborstílus nagyon jellemző errefelé, a legkülönbözőbb helyeken lehet a legváltozatosabb életképekkel találkozni. Az eddigi csúcs a City God Pavilion (Chenghuangmiao) földszintjén elhelyezett modern kínai családmodell szoborcsoportozat volt – két pár nagyszülő, két szülő, egy gyerek, az asztalon laptop, a férfiak az újságot olvassák, a mama a kislányt fésüli. Az egyetlen kérdés, hogy miért pont itt állították fel.

Hangzhou

Hangzhou

Pirított cukor nyalóka

City God Temple, Hangzhou - az Expo ugyan már három éve volt, de a figurák még mindenütt ott vannak.

City God Temple, Hangzhou

Sárkányhajó ráépített pavilonnal - a vitrinben

Maga az épület (is) nagyon szépen. Szépen rendben van tartva, 5 emeletes, körbefutó erkélyekkel, így minden irányban gyönyörködni lehet. És tiszta WC-vel! Egy újabb kettősség itt Kínában. Rengetegszer találkozik az ember az utcán krákogó, köpködő emberekkel, anyukákkal, akik a leghihetetlenebb helyeken képesek pisiltetni a gyereküket – először azt hittük, hogy a pálmát a közvetlenül a WC mellett a járda közepén pisilő gyerek viszi, de aztán láttam egy esetet, amikor az anyuka egyszerűen az áruház mozgólépcsőjén intézte el a gyerek szükségletét. És igen, még mindig vannak hátul teljesen felhasított nadrágú gyerekruhák (alatta semmit – kis bugyit sem – visel a gyerek), amelyek ezt a fajta tevékenységet nagyban elősegítik, orrukat a kezükkel kifújó emberek, szemetelők (na, ez világjelenség); a másik oldalon meg mindenütt ott vannak az utcaseprők, akik képesek kivárni a zöldet, és átmenni a zebrán, ha a négy sávos út túloldalán észrevesznek valami szemetet, és rengeteg az utcai (és közintézményekhez tartozó) WC, amelyek 99%-a tiszta és kulturált. Turista szemszögből nézve ez nagyon is fontos kérdése az életnek.

Sajnos az időjárás igazat mondott, esett is, fújt is, hideg is volt – még a kötött sapkám is előkerült, amit igaziból csak fehér mágiaként hoztam magammal (ha van az embernél sapka, biztosan nem lesz rá szükség). Sőt, még Dani is a fejére borította a kapucnit! Szóval tényleg hideg volt.  Viszont a hátizsákok melegítették a hátunkat. 

Egész addig, amíg le nem raktuk a szállásunkon. Igaz, egyenlőre csak az előtérben, megőrzésre, mert a szobánk még mindig nem volt kész. Szobánk? Lakosztályunk! Ugyanis finoman, tapogatózva megkérdezték, hogy nem sértődünk-e meg, ha eggyel komfortosabb, azaz de luxe szobát kapunk-e a lefoglalt helyett. Miután tisztáztuk, hogy felárat nem kell fizetni, nagy kegyesen beleegyeztünk a változásba. Nem is bántuk meg. Este, amikor a kopottas lépcsőházban felbandukoltunk a harmadik emeletre, és benyitottunk a lakosztályunkba, földbe gyökerezett a lábunk! Hatalmas sarokszoba, saját erkéllyel,  XIX. század végi angol felsőbb osztálybeli stílusban berendezve (na, jó, legyen középosztály, kicsit shabby chic-esre véve a figurát). Boros és pezsgős pohár a dohányzóasztalon, kürülötte két kényelmes fotel és egy kerevet, a falon képek, a fürdőszobában stílusos mosdó, lábakon álló piros kád, elegáns csapteleppel, kis kilépő zsámollyal. Egyből átváltottunk Lord Daniellé és Lady Orsolyává, és lejátszottunk egy rövid jelenetet, a szomszéd kastélyból érkező Lord Byronra és Lady Agathara várva... (Ahogy Misi szokta mondani, mi sem megyünk a szomszédba egy kis bolondságért).

De luxe lakosztályunk a hostelsben

A délután második fele már tényleg múzeumozással telt. A Science and Technology Museumot néztük ki magunknak, ez általában mindenhol a Csodák palotája valamilyen változata, s még sosem kellett csalódnunk benne.

Elsőre azonban melléfogtunk. Ugyanis nem vettük észre, két ajtó van közvetlenül egymás mellett, és az, amelyiken mi bementünk a Természettudományi Múzeumba vitt. Viszont ingyen volt, így ezt is megnéztük. A felső emeleten a föld keletkezésén vittek végig, ötletes és gazdag (ám, kissé poros) kiállítással. Még mozgó és bömbölő dinoszaurok is voltak, és akadt néhány interaktív bemutató is. Az állatvilág gazdagsága meg újból és újból meglep. Mindig kiderül, hogy vannak még olyan állatok, amelyekről életemben nem hallottam még. A természetnek hatalmas fantáziája van!

Bóbitás szarvas (Elaphodus cephalophus) - felhívom a figyelmét a csinos szemfogára

Miután kinézelődtük magunkat, sikeresen rátaláltunk a technikai múzeumra is. Ez már belépőjegyes volt, de megérte a 30 RMB-t (az újságíró igazolványomat egész Kínában eddig egyedül a Stone Forestben fogadták el.) Itt is volt vagy 4-5 emelet. Két dolog okozott csak csalódást, az egyik, hogy sajnos elég sok minden nem működött (rendesen), pedig az ilyen múzeumoknak pont ez a lényege, hogy kipróbálgatod a dolgokat, és megérted, megtanulod. A másik, hogy fél 5-kor bezárt.

Viszont volt sok jópofa dolog, amivel lehetett játszani. A múzeumőrök most is igen segítőkészek voltak – bár zömében nem beszéltek angolul, de közös erővel összehoztuk, hogy mit hogyan kell használni. És ötletes volt, hogy némi körítést is adtak néhány témának. Például volt egy lovagvár, ahol elvileg robot ajtónállók nyitották ki a kaput a mi utasításunkra (gyakorlatilag a kapu nem volt bezárva), a várba egy kínai útvesztőn át lehetett bejutni, minden teremből egy (kínai nyelvű) kérdés helyes megfejtésével nyílt az ajtó a továbbiba (de a három gombbal előbb-utóbb mi is mindig megtaláltuk a helyes választ a ki tudja milyen kérdésre). A gömb, amiben elektromos kisülések vannak, itt egy “tűzokádó” sárkány szájában volt, a “várárokban” pedig vízágyukkal lehetett lövöldözni a víz alól “búvárharangokban” felbukkanó gyerekekre (vagy Danikra – mert persze nem hagytuk ki mi sem a lehetőséget, és Dani vállalta, hogy kb. hasmánt bekússzon az alagúton a víz alá).

Na, ki az erősebb?

Szóval egészen fél 5-ig remekül mulattunk. Illetve én felhőtletnül, Dani némiképpen borúsan, mivel két kínai kislány ráragadt, és akármit elkezdett csinálni, tanulmányozni egyből odajöttek, és vagy megoldották helyette, vagy ők is belepiszkáltak, szóval nem igen hagyták kibontakozni.

Voltak húr nélküli hangszerek, meg feszített bőr nélküli dobok is, na ott is ugyanez játszódott le, azzal a súlyosbítással, hogy anyukák is tartoztak a gyerekekhez, akik olvatag mosollyal figyelték bűbájos csemetéjüket, aki tényleg mindig csak azért jött oda, hogy belepiszkáljon a dologba, és ne hagyja Danit játszani. Jó példa ez a ló túloldalára való átesésre, és az egyke rendszer erősen negatív hatásának a megfigyelésére. Egy nép, amely mindig is az öregek és szülők tiszteletére alapult, kinevelt egy teljesen önző és elkényeztetett nemzedéket, aki már senki mással nem foglalkozik, csakis saját magával. És nem csak a múzeumban, de a közlekedésben, a metrón, bármilyen sorállásos helyzetben sem. Reméljük, azért idővel megtalálják a helyes egyensúlyt.

A város teljesen új metróval büszkélkedhet. Szeptemberben, amikor Daniék itt voltak, még egyetlen állomás sem üzemelt, most viszont már (majdnem) mind. A csarnokokban tévéképernyőkről és prospektusokban mutogatják, hogy kell használni a mozgólépcsőt, a tájékoztató táblákat, hogy történik a jegyvétel, a ki- és beszállás. Mondom, teljesen új még, olyannyira, hogy néhány kijárat még el sem készült – de persze, szokás szerint, a tájékoztató táblákon már látványosan szerepel.

A jegyvásárlás hasonló mint Shanghaiban. Van egy feltölthető kártya, amiről az automata a megtett szakasz alapján von le mindig valamilyen összeget (be- és kilépésnél is le kell olvastatni), aki pedig nem akar ilyen kártyát venni, az minden út előtt megveszi az automatából a beütött útszakaszra vonatkozó értékű szakaszjegyet. Nem értettem, Shanghaiban miért vannak mindig annyian a jegyvásárló automatáknál. Hát ezért, mert nem lehet előre megváltani egy jegytömböt, hanem egyesével teszik, mindig az adott utazáshoz. Már aki ritkán utazik. Mert a zöme azért a feltöltő kártyás rendszert használja, gyors, kényelmes és nincs személyhez kötve sem, mint a fényképes bérletek.

A napot további kilométerek begyűjtésével zártuk. Elmentünk a vasútállomásra, megvenni a holnapi jegyünket, aztán kisétáltunk a tópartra – és ismét szerencsénk volt. Pont akkor kezdődött egy vizishow, ráadásul remek helyet is találtunk, sőt még egy oszlop is volt mellettünk, amire Dani le tudta tenni a fényképezőgépet, amíg a látványosságot videózta. Nagyon mutatós volt, nem csak a vízsugarak ereje (és ezzel magassága), hanem az irányuk is folyton változott. Tényleg szinte táncolni látszottak a zenére.

Városi bérbicikli - Hangzhou

Már első nap észrevettük, hogy mindenfele piros biciklik vannak a városban. Reggel aztán a recepciós felvilágosított, hogy ha kerékpárt akarunk bérelni, csak ezeket érdemes, mert ezeket a város üzemelteti, az első óra ingyenes, és az utána következő óra 1 RMB, aztán 2 RMB, de a városban kb. 500 m-enként van „dokkoló”, tehát ha egy kicsit figyelünk, és időben lecseréljük a kerékpárt egy másikra, akkor akár egész nap is ingyen biciklizhetünk. Csak egy kártyát kell váltani, amiért 3 RMB foglalót kell fizetni, de azt is visszakapjuk, ha visszaadjuk a kártyát. Ezen az „óriási” foglalón nagyon meglepődtünk, és nem értettük, hogyhogy nem lopják el a bicikliket. Aztán amikor a kártyákat kiváltottuk, kiderült, hogy nem 3, hanem 300 RMB a foglaló, csak Dani félrehallotta a szó végét. Mindenesetre nagyon jót mulattunk rajta. Aztán kiválasztottuk a két legmagasabbra állított nyergű biciklit, amik ugyan még mindig nem a mi méretünk voltak, de legalább már közelítettek hozzá. A belvárosban elég nagy volt a forgalom. Van ugyan felfestett kerékpárút, de egy festett vonal senkit nem tart távol, se autóst, se gyalogost, se a mindkét irányban több sávban haladó bicikliket, motorokat. Azért egész jól lehetett haladni, bár a szokásos közlekedési tényezőkön kívül itt még a turistákkal is számolni kellett, akik a legváratlanabb pillanatokban álltak meg, hogy lefényképezzenek valamit, és megállásnál ugyanúgy nem néztek körül, mint elindulásnál. (Én is fényképeztem, de mielőtt befékeztem, mindig körülnéztem, hogy ezzel kinek teszek keresztbe.)

Egy C-Store-ban vásároltunk reggelit, valami zöldséggel töltött, gőzölt batyut, meg ásványvizet. Banános tejes akartunk, mert Dani szerint nagyon finom, de nem volt nekik. Egy parkban fogyasztottuk el a reggelit – rosszabbat is el tudok képzelni, mint békésen üldögélni sok-sok zöld növény között, gyönyörködni egy tóban, és közben finomat eszegetni. (Előételnek meg megcsodáltuk az Aston Martin szalon kirakatát.)

Gyakorlatilag az egész tó a városhoz tartozik, de csak az egyik oldala nagyon forgalmas, a másik sokkal kellemesebb volt biciklizés szempontjából. Aztán elindultunk a teaültetvényekhez, amelyek a hegyek között vannak, tehát felfelé kellett tekerni. Amíg bírtuk. Után meg toltuk a bicikliket szorgalmasan.

Az ültetvényes terület, hegyoldalakban van, köztük a völgyben meg kanyargott a sétaösvény és egy patak. Nyáron kellemes lehet áttapicskolni rajta mezítláb, de most inkább a gondosan odahelyezett köveket választottuk. Olyan ergonomikusan volt elrendezve az egész, hogy a két végén direkt egyre alacsonyabb köveket tettek, hogy kényelmesen lehessen lelépni.

Nagy tálcákon szárítják a teát

Átkelés a patakon, a háttérben egy teaültetvény

Láttunk teaszüretet is. Egy gazda éppen hatalmas sövényvágóval nyeste a bokrokat kopaszra. Valószínűleg utána meg jönnek a többiek, és összeszedik, amit ő levagdosott.

Az egyik kőfalnál meg egy egész gyíkkolóniába ütköztünk. Egész sokáig nézegettük őket, egyáltalán nem voltak ijedősek, néha egyik-másik elbújt, de jöttek helyette újak. 4-5 darabot legalább mindig láttunk. Közben persze más arra sétálók is odajöttek nézelődni, mindenki megörült a gyíkoknak, aztán mentek is tovább.

Láttunk mókust is, sőt hallotuk is a hangját. Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna, hogyan „beszél” a mókus, de ez kétség kívül ő volt. Először ugyan valamilyen madárra gyanakodtunk, de a mókus mozdulatai és a hang annyira szinkronban voltak, hogy csak ő lehetett, aki a hangokat kiadta.

Amilyen energiaigényes volt feljutni a hegyre, ugyanolyan – bár más jellegű – energiát igényelt a legurulás is. A lejtő elég meredek volt, úgyhogy egyfolytában fékezni kellett, méghozzá elég intenzíven, úgyhogy egy idő után már kezdett görcsöt kapni a kezünk. Ilyenkor aztán gyorsan találtunk valami fényképezni valót, hogy kicsit megálljunk pihenni.

Aztán végre egy dokkolóra is rábukkantunk – itt a hegyen ugyanis nem voltak olyan sűrűn, mint a városban, ahol tényleg lépten-nyomon beléjük botlott az ember. Igaz, cserekerékpárok éppen nem voltak, de megoldottuk, elcseréltük a kártyáinkat, és úgy váltottuk ki a lezárt saját biciklijeinket. Persze mindketten maradtunk a magunkén, mert azt már kitanultuk.

Nagyon praktikus volt, hogy a kerékpár lakat (hosszú, műanyaggal bevont láncos fajta), hozzá volt erősítve a biciklihez. A másik fele is, amiben benne volt a kulcs, amikor a lakat nem volt lezárva, így csak akkor kellett eltenni, ha lezártuk valahol a kerékpárokat.

Ahogy a hegyről lejövet visszakanyarodtunk a tó parti útra, egyből megsűrűsödött a forgalom. Ráadásul milyen forgalom! Az autók, elvileg, sövénnyel elválasztott, kétszer két sávos úton haladhattak, a haladást jelző nyilak is többször, egyértelműen fel voltak festve, ennek ellenére a sövény mindkét oldalán szembe jöttek az autók – amelyek még akkor sem tisztelik a biciklist, ha egy irányban haladnak, nem ha még ráadásul szembe is jön. Elképzelni sem tudtuk, hogy mi lehet az oka (és hol mennek az autók a másik irányba), de angyon adrenalin termelő útszakasz volt. Örültünk amikor végre elkanyarodtunk róla. Igaz, az örömünk korai volt, mert beértünk a legvadabb turistás, csúcsforgalmas, autós, buszos, kerékpáros, motoros, riksás – és persze gyalogos – forgalomba. Még Dani hátán is kiütött a víz időnként, ahogy a közlekedés sok, egymásra egyáltalán nem figyelő résztvevője között próbált baleset mentesen előre haladni. Ugyan csengettünk is feszt, de teljesen fölöslegesen, az előttünk andalgó, keresztben átvágó, teljes sávszélességet elfoglaló (zömében) kínaiak, a fülök botját sem mozgatták. Igaz, volt olyan is, akiről még el is hittem, hogy nem hallja a csöngetést, ugyanis hangosan bömböltetett valami zajládát.

Az egyik lassű haladós szakaszon meg, ahol az autók is csak araszoltak, azt vettem észre, hogy az egyik autó ablakaiból leglább hárman fényképeznek – engem! – mobiltelefonnal. Még szóltak is, hogy ugyan nézzek már rájuk, hogy jobb legyen a kép.

Dani szerint majmok vagyunk a nagy kínai állatkertben. Én jobban szeretem a VIP megnevezést, de az eredmény mindegy. Megbámulnak, és furcsaságként kezelnek.

Az első üres dokkolónál (ugyanis itt már helyet találni sem volt olyan egyszerű) boldogan megszabadultunk a kerékpároktól, visszaszereztük a foglalónkat, fizettünk a két bicikli fél napi használatáért 6 (azaz hat) RMB-t, aztán a tóparton sétálva visszamentünk a vásározó utcába. Közben megint láttuk a vizishow egy részét, és megállapítottuk, hogy micsoda szerencsénk van, sötétben, kivilágítva sokkal mutatósabb volt.

Sárkányhajó pavilonnal a hátán -  a vízen

Érdeklődő kínaiak

... és az érdeklődés tárgya, egy szelidített mókus

A park persze itt is gyönyörű volt – és iszonyúan zsúfolt. Úgy látszott, mintha a fél világ idekirándult volna. Valóban igaz lehet, hogy a kínaiak a tavaszt tartják az utazásra legalkalmasabb időnek – az már más tészta, hogy az idén az  időjárás keresztül húzott minden tervet. Mi is végig nagykabátban voltunk, de legalább eső nem esett.

A főtéren sárkányt eregetők meg egyenesen hálásak voltak a szélért. Egy férfi nem is egy, hanem rengeteg apró sárkányt eresztett fel egy madzagon, Ritka látvány lehetett még itt Kínában is, mert a fél tér őt nézte, hogy sikerül-e neki az akció. Ügyes volt, sikeresen felrepült a sárkány, jó magasra, még egy órával később is láttuk a város egy másik részéből, az égen.

Sárkány fazonú sárkány

A vonaton kapta Dani a hírt, hogy Sophie ott van nála, éppen süteményt süt, és 10-kor tervez hazaindulni, úgyhogy igyekezzünk addig hazaérni. Na már most, a vasútállomástól 45 perc út csak a metró, aztán még onnan is haza kell jutni valahogy. Úgyhogy átmentünk China Rush-ba. Ez valami vetélkedő, ahol a versenyzők időre rohangálnak (utaznak) ide-oda Kínában, bármivel, ami a kezük ügyébe akad, és amit a leggyorsabbnak gondolnak.

A vonaton, érkezéskor, már rajtra készen álltunk az ajtónál, futottunk a metróig, ahonnan folyamatosan tudósítottuk Sophie-t, hogy éppen merre járunk. A mi metró megállónknál nagy trappban mentünk az útig, mert ilyenkor késő este csak a parkra néző kijárat van már nyitva, az, amit mi szoktunk használni, már nincs.

Dani egy bravúros mozdulattal leintett egy, az ellenkező irányba haladó taxist. Fantasztikus, hogy mennyire figyelnek ezek a taxisok. Sötétben, viszonylag gyorsan haladva is kiszúrta, hogy Dani a másik oldalon, három sávval odébb, fekete kabátban a nagy éjszakában, kinyújtotta neki a kezét (itt így fognak taxit). Bevágódtunk a taxiba, és egész a ház bejárati ajtajáig vitettük magunkat (általában az utca végén kiszállunk, hogy ne kelljen a taxisnak kerinbókálnia). Dani futtában fizetett, aztán már nyomtuk is a liftgombot.

Érdemes volt így rohanni, mert nem csak Sophie várt bennünket, de nagyon finom sütemények is – mindjárt kétféle. Úgyhogy alaposan be is laktunk.