A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Manual of the Mustard Seed Garden. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Manual of the Mustard Seed Garden. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. április 29., péntek

Kinek a pap, kinek a papné

Lassan végére érünk az utunknak, és még nem utaztunk 400 km-es sebességgel! A Maglev ugyanis csak a nap egy bizonyos részében megy e fölé, egyébkén „csak” kb. 360 km/órára gyorsul. Úgy pedig nem hagyhatjuk el Kínát, hogy Gyuri ne pipálhassa ki ezt a pontot. Úgyhogy ezzel kezdtük a napot.

Ritka pillanat a shanghai metróban, amikor végiglátni az egész szerelvényen
A Maglev egy lebegő mágnesvasút, ami Pudong „belvárosa” és a shanghai Pudong repülőtér között szállítja az utasokat, köztes megállók nélkül. Ha jó formában van, akkor 7 perc alatt. Persze az ára is ennek megfelelően borsos, úgyhogy visszafelé már a sima metróval jöttünk, amivel ugyanez az út kereken egy óráig tartott. Ennyit a gyorsvasút előnyeiről. Ráadásul végig a föld felett megy, úgyhogy még nézelődni is lehet – ha az ember szeme nem éppen a sebességet mutató kijelzőre tapad J

Nem csalás, nem ámítás - megvan a 430 km/óra
A másik elmaradásunk az Oriental Pearl Tower és környéke volt, ahol a híres felhőkarcolók – a Jin Mao Tower, a Shanghai World Financial Center (népies nevén a Sörnyitó) és a frissen megépített Shanghai Tower (amely a világ 2. legmagasabb épülete (2016. április)) - magasodnak. A folyó túlpartjáról, a Bundról, már láttuk, és bolyongásunk közben is többször irányt adtak a kiemelkedő épületek – sőt, Daniék liftjéből, ami az épület külső falán mozog, is rá lehet látni a legmagasabb tornyokra a lakóházak között -, de azért mégiscsak más testközelből is megnézni az ilyesmit. A 2-es metró a reptérről pont oda vitt. Sajnos az időjárás továbbra sem kényeztetett bennünket, a borús, felhős ég, párás levegő, nem igazán sztárfotók készítésére alkalmas. A gyalogforgalom „elterelését” itt egy hatalmas körfelüljáróval oldották meg. Mindig tele van turistákkal, mert innen lehet a legjobb fotókat készíteni. 20 jüanért ügyes vállalkozók mindjárt kinyomtatott fényképet is készítenek az emberről. A láthatóság feltételein persze ők sem tudnak változtatni, de a csalogatónak kiállított képeken mindig ragyogóan süt a nap J

Én még mindig a könyvemet hajkurásztam, úgyhogy otthagytam Gyurit nézelődni a felüljárón, és bevetettem magam az elefántos plázába.  A Mammuthoz hasonlóan itt két elefánt ácsorog a bejáratnál. Igaz, a hasonlóság ezzel meg is szűnik. Egy 8 szintes, csupa luxuscikkeket kínáló, hatalmas plázáról beszélünk ugyanis. A tájékoztatás viszont nem az erősségük. Sehol egy információs pult, vagy interaktív információs képernyő. Egyedül a liftek mellett vannak felsorolva, hogy melyik emeleten milyen márkák találhatók (a külföldi márkák angolul, a többi kínaiul) – ha nem tudod a boltod fantázianevét, úgy kell neked.

Végül egy szórólapokat osztogató leányzótól sikerült megtudnom, hogy a könyvesbolt a 7. szinten van, most már csak meg kellett találnom. Van egy nagyon jó dolog ebben a plázában. Minden lépcső és mozgólépcső alsó és felső végén is a padlóba szépen belemozaikozták, hogy éppen hányadik szinten áll az ember. Ez nagyban megkönnyíti a tájékozódást.

Számozott emeletek segítik a tájékozódást
A könyvesboltban a pénztáros kisasszony ugyan nem beszélt angolul, de hangosbemondón keresztül azonnal hívott egy segítséget, aki … szintén nem beszélt angolul J Viszont elmutogatta, hogy írjam le a könyv címét, amit aztán beütögettek a számítógépbe, és közölték, hogy nincs meg nekik.

OK, jöhet a B terv, a két remek könyvesbolt a Fuzhou Road-on. Csak előtte még lesétáltunk a folyópartra. A térkép szerint van egy „városnéző” alagút a Huangpu alatt, ami átvisz a túloldalra. Jól elrejtették a bejáratát, de végül megtaláltuk. Ahogy számítottunk is rá, borsos árat kértek a belépésért, úgyhogy végül maradt a metró, de legalább megint megcsodálhattuk a folyón a hatalmas hajóforgalmat (és utólag megtudtuk Danitól, amit amúgy is sejtettünk, hogy az alagút messze nem éri meg az árát).

A következő könyvesboltban hasonlóan zajlottak az események. Az „angolul beszélő” alkalmazott egy szavamat sem értette, viszont az egyik vevő igen, így ő sietett a segítségünkre. Nézegette egy darabig a könyv címét, amit leírtam, aztán belekapaszkodott a mustármag szóba (Kalauz a Mustármag kerthez), és azt kezdte hadarni az eladónak. Mivel ismerős volt a szó a hangzhoui könyvkereső kalandomból, én is lelkesen bólogattam, aztán az alkalmazottaknak is felderült az arcuk, és már vezettek is a megfelelő polchoz. Puha kötésben (kisebb a súlya!), és kötetenként 19 yüannal olcsóbban kaptam meg. Éljen a kínai könyvkiadás!

Örömünkben, és mert amúgy is túl voltunk már az ebédidőn, betértünk egy áruházba az East Nanjing Road-on, és egy kínai gyorsbüfében finom zöldséges, földimogyoró szószos tésztát ettünk. Gyurinak, saját bevallása szerint, ez ízlett az összes eddigi kaja közül a legjobban.

Sophie egy külföldi kollégáját kalauzolta a városban délután, és azzal a hírrel jött haza, hogy talált egy fényképkiállítást a kommunista pártról, ráadásul ingyenes. Úgyhogy megvan a holnapi búcsúprogramunk is.

Sushi vacsora
Este még elugrottuk (előrehozott) búcsúvacsorára egy környékbeli sushi bárba. Ismét egy hangulatos kis vendéglő, egy talpalatnyi helyen.  Az egész, konyhástól, éttermestől nem lehetett nagyobb 25-30 m2-nél, de mégis remekül meg volt oldva. Látszott, hogy felkapott hely, egymásnak adták az asztalokat a vendégek. Vacsora után még sétáltunk egyet a környező utcákban. Újra megállapítottam, hogy a közvetlen környezet felderítését hagyom általában a legkésőbbre – és így aztán gyakran sor sem kerül rá. Itt van egy helyes kis park Daniék házától 10 percre, és még észre sem vettem!

2016. április 24., vasárnap

Hangzhou - leépülés

Reggel fél 6-kor kezdődött az élet. Akkor szólt az első ébresztőóra. A tapintat nem tűnik a kínaiak alaptulajdonságának, a készülődő leányzó hosszan zörgött a zacskóival, és nyitogatta a nyikorgó szekrényajtókat. Amikor végre elkészült, és elment, óramű pontossággal megszólalt a következő mobilos ébresztő, és kezdődött újból a műsor. Addigra már én is annyira éber lettem, hogy harmadiknak én is lekepesztettem az emeletes ágy tetejéről, és – érzésem szerint – halkan és tapintatosan (a nyikorgó szekrényajtóról igazán nem tehetek!) én is elhagytam a szobát. 

Fél 8-kor, a tó körül már akkora élet volt, mintha az esti korzón jártam volna. Turisták tömegével (jobbára kínai turisták, köztük rengeteg idős(nek látszó) ember), nagyszülők babakocsit tologatva, tajcsizó, táncoló, kínai aerobikozó csoportok és egyéni tornázók is. Tetszettek a kard- és főleg a legyezőgyakorlatokat végző nők, kecses mozdulatokkal forogtak, hajladoztak, és időnként hangos csattanással nyitották ki a legyezőiket.

Reggeli tornagyakorlat, legyezővel
Az összes pad is tele volt, így hol a kőhíd szélére, hol egy kerítésre telepedtem, hogy rajzoljak egy kicsit. Közben figyeltem a korzón zajló életet, például a takarítókat. Az egyik egy erős vízsugárral sorban lemosta a szemeteseket, meg a járdába épített öntött beton motívumokat, egy másik, kevésbé modern takarítóeszközzel, konkrétan bambuszseprűvel, felszerelt nő pedig a kerítésre felállva a lámpabúrákat és a lámpa vázát sepregette le.

Amúgy is rengeteg az utcaseprő, és szorgalmasan dolgoznak is. Valamiért rengeteg a hulló falevél, és folyamatosan takarítják össze és el, hatalmas bambuszsöprűkkel.

Szerény járdadísz
Jópofa megoldást találtak a korzó díszkivilágítására is. Liánnak álcázva vezetik fel a vezetékeket a fákra, a fészeknek álcázott reflektorokhoz. Ha az ember nem tudatosan nézi, csak odapillant, teljesen olyan, mintha egy vastag vadszőlő ág csavarodna a fatörzs körül.

Furcsa módon itt, Hangzhouban, ahol azért szép számmal vannak külföldi turisták is, ismét komoly látványosságnak számítottunk, és nem csak a Belső-Kínából érkező turisták, de a helybéli gyerekek számára is, akik időnként tátott szájjal bámultak ránk. A legaranyosabb az a kisfiú volt, aki a nagypapája mögött utazott egy motoron, és úgy meglepődött a láttunkra, hogy hangos „Vauuu!” kiáltással mutogatott ránk.

Persze a fényképezés sem maradhatott el. Volt, aki udvariasan megkért rá, de az egyik fickó épp csak felmutatta a mobilját, aztán már be is állt a fiúk közé, és úgy karolta őket, mint a legjobb barátait. Dani először nagyon mogorva képet vágott, de aztán gyorsan átrendezte a vonásait, hadd legyen meg az örömük, és ő is nyájasan mosolygott (az nem látszott a képen, amit közben gondolt).

Előző nap a sétáló utcában viszont mind a hárman élveztük, amikor Gyuri bement egy porcelánboltba, amelyiknek a kirakatában egy srác éppen festette a porcelánt, hogy megkérdezze, lefényképezheti-e. Ugyan nem beszél, csak magyarul, de olyan széles mosollyal, közvetlenül megy oda emberekhez, hogy mindenki boldogan igent mond neki. Miután lefényképezte a művészt, a család többi tagja bíztatta, hogy fényképezze le a polcon kiállított tárgyakat is. Aztán a hátsó rész felé invitálták, mi, kintről, azt hittük, hogy most akarnak majd rásózni valamit, de nem, csak a festményrészlegbe is elvitték, hogy azt is lefotózhassa. Aztán megkérték, hogy hadd fényképezkedhessenek most ők Gyurival, sőt még minket is behívtak, hogy álljunk be a képbe. Erre Gyuri is mondta, hogy az ő gépével is készítsenek egy képed, de legyen rajta a kínai lány is, aki az előző fotót készítette. Az egyik kisgyerek jelentkezett, hogy majd ő fényképez, de nem engedték neki, erre viszont kitalálta, hogy akkor ő is rajta akar lenni a képen. Úgyhogy előkiabáltak a raktárból egy újabb embert, aki végül elkészítette a képet, aztán fülig érő szájjal, kölcsönösen boldogan és elégedetten búcsúztunk egymástól J

9-kor volt találkám a fiúkkal a szálló belső udvarában. Először még felmentem a csomagjaimért, és közben elbeszélgettem a szintén készülődő negyedik szobatársammal. Pekingből érkezett pár napra, és megaranyozta a napomat, mert majdnem hanyatt esett, amikor mondtam, hogy van egy harminc éves fiam (pláne, ha tudta volna, hogy már 31!), aztán közölte, hogy 20 évesnek nézett. Ezt azért már én is túlzásnak érzem – de azért jól esett J

A tegnapi francia cukrászdából szereztük be a reggelinket, amivel kiültünk a tó partjára. Reggeli után is itt folytattuk a sétát. A legjobban a galambetető és mókus bemutató "intézmény" tetszett. A sétányon, kis elkerített területeken, fák sorakoznak. Az egyiknek a tövébe odaszoktatták a galambokat, és most már lelkes kínai turisták etetik őket. Két másik ilyen „kertecskére” (három fa, körbe kerítve) meg ki volt írva, hogy Mókus itt! És tényleg ott volt! Aztán megfejtettük. Tartozott a két mókushoz egy fickó is, aki ide-oda járt a két hely között, és etette az állatkákat. Azok meg békésen szaladgáltak a fán, amire tette őket, vagy szedegették az elemózsiát a földről, a turisták és gyerekek nagy örömére.

Amikor elegünk lett a tóból, elmentünk az itteni „csodák palotájába”. Remek emlékeink voltak róla Danival, a három évvel ezelőtti utunkról, de sajnos a G20 résztvevőit nem tervezik idehozni, így semmi pénz nem jut a felújítására. Az interaktív játékok minimum 90 százaléka csak részben, vagy egyáltalán nem működött L Volt néhány ördöglakat, azzal viszont remekül elszórakoztunk. És végre kipróbáltuk a segway-t is! Igaz, csak egy hobby méretű volt, de 10 jüanért 5 percig grasszálhattunk vele a terem egy részében, úgyhogy remekül elszórakoztunk vele. Ezt már kipipálhatom a bakancslistámról.

És a vízipisztolyos medence is működött!



Útban a vasútállomás felé becsaltam a fiúkat egy könyvesboltba. Amikor elindultam a mozgólépcsőn felfelé, láttam, hogy éppen egy térképet böngésznek. Én egy kínai festészeti „tankönyvet” kerestem, amit 1679 és 1701 között állítottak össze, a kínai festészet alapmotívumait tartalmazza; Manual of the Mustard Seed Garden).

Odadugtam a cédulámat, amellyel kézírással angolul és pinyin átirattal is szerepelt a cím, az egyik eladó orra elé, aki mindjárt hívott egy másikat is, és ketten aztán megfejtették a szöveget. És még a könyv is megvolt! Boldogan vittem a zsákmányomat a földszinti pénztárhoz, ahol kiderült, hogy ez egy négy kötetes könyv, és csak egyben kapható. Négy kötet? Annál jobb – négyszer annyi tartalom. Szerencsére a könyvek itt Kínában igazán olcsók. Az egyenként kb. 4 cm-es vastagságú, majdnem A4-es nagyságú könyvsorozat összesen 9000 forint. Otthon egy ilyen művészeti album darabja kerül ennyibe. Ez meg micsoda kincs! (Legalábbis nekem J )

Sajnos az is kiderült, hogy annak ellenére, hogy csak négyesével árulják, valamiért csak három kötet volt meg. De legalább lefényképeztem, és így egy másik könyvesboltban már majd könnyebben rákereshetek.

Közben az is kiderült, hogy mit nézegettek a fiúk. Találtak egy kínai nyelvű Magyarország térképet, és annak örültek. (Sophie-nak szánták ajándékba, de a leányzó hamar rájött, hogy ez inkább Dani szórakozását szolgálja, mint az övét. Dőltünk a nevetéstől, amikor felolvasta kínai jelekkel leírt városneveket, Sátoraljaújhelyt, Vásárosnaményt, Mosonmagyaróvárt.)

A metróhoz menet a kínai megalománia egyik újabb csodájába botlottunk. In77 plaza. Az utca mindkét oldalán ugyanaz az áruház, baloldalt 3, jobb oldalt „csak” 2 háztömbön keresztül. De ne keseredjen el senki, már folyik a jobb oldali 3. háztömb felépítése is! Bemenni nem volt időnk, mert már a vasútállomás felé masíroztunk, pedig szívesen megnéztem volna, milyen boltok vannak egy ekkor monstrumban.

A vonatjegyünk már megvolt, így egyenesen a várótermünkbe mehettünk. A hatalmas embertömeget eleve úgy irányítják, hogy a különböző vonatokhoz készülőket külön helyiségekben várakoztatják. 15 perccel a vonat indulása előtt már minden ülő- és állóhely ki volt töltve a váróteremben, és a levegő is kezdett eléggé elhasználódni (úgy látszik, a szellőzésre nem fordítottak annyi gondot, mint az utasforgalom szervezett lebonyolítására). A 7-800 főre saccolt tömeget 12 perccel a vonat indulása előtt kezdték el kiengedni a peronra, a jegyellenőrző áteresztő kapukon keresztül. Mire mi fentről leértünk, a beérkező utasok eggyel lejjebbi szint felé haladva nagyjából már mind elhagyták a peron területét, a takarítók végigmentek a vagonokon, összeszedték a szemetet, és megfordítottak minden üléssort, hogy ismét menetirányba nézzenek. 12 percen belül mindenki különösebb tolongás nélkül a helyén ült, és becsukódtak az ajtók. (Igaz, az indulásnál csúsztunk vagy 5 percet, de Shanghai-ig behoztuk J)

Vonatra várva
Shanghaiban, a kijáratnál ismét ellenőrizték a jegyeket. Itt aztán tényleg odafigyelnek, hogy ne legyen lógás a vonaton. És állóhelyeket nagyon visszafogott számban osztogatnak. Ettől az egész utazásnak sokkal kulturáltabb kinézete van. És igen, megint utaztunk 308 km/óra sebességgel J

Az út Hangzhou és Shanghai között 65 percig tartott. Innen már csak újabb 60 percre volt szükségünk, hogy tömött metróban eljussunk a lakásunkhoz közeli metró megállóig. Ahonnan gyalog csekély 25 perc alatt már otthon is lehettünk volna, de taxival sem volt több az út 15 percnél J Hiába, a városi tömegközlekedés nem ugyanaz, mint a nagy sebességű vonatok.


A metró megálló közelében, egy hangulatos japán étteremben vacsoráztunk. Itt Kínában általános, hogy az emberek vendéglőben étkeznek, árban, stílusban igen széles a választék, mindenki találhat kedvére valót. Ez is csak egy talpalatnyi hely volt, barátságos, bő választékkal, és finom ételekkel. Dani sült rizse szétolvadt a számban (már az az egy falat, amit kaptam). Én spenótsalátát ettem, kukoricával volt dúsítva, a tetején hajszálvékony olajban sült metélttésztával (legalábbis kínaiból angolra fordítás után ez jött le, de semmi olajat nem észleltem. Viszont nagyon finom volt.) A történet érdekesége volt még, hogy a salátát valamilyen MELEG salátalével öntötték nyakon. Finom volt - miután az első meglepetésen túljutottam.