Hangzhou - leépülés

Reggel fél 6-kor kezdődött az élet. Akkor szólt az első ébresztőóra. A tapintat nem tűnik a kínaiak alaptulajdonságának, a készülődő leányzó hosszan zörgött a zacskóival, és nyitogatta a nyikorgó szekrényajtókat. Amikor végre elkészült, és elment, óramű pontossággal megszólalt a következő mobilos ébresztő, és kezdődött újból a műsor. Addigra már én is annyira éber lettem, hogy harmadiknak én is lekepesztettem az emeletes ágy tetejéről, és – érzésem szerint – halkan és tapintatosan (a nyikorgó szekrényajtóról igazán nem tehetek!) én is elhagytam a szobát. 

Fél 8-kor, a tó körül már akkora élet volt, mintha az esti korzón jártam volna. Turisták tömegével (jobbára kínai turisták, köztük rengeteg idős(nek látszó) ember), nagyszülők babakocsit tologatva, tajcsizó, táncoló, kínai aerobikozó csoportok és egyéni tornázók is. Tetszettek a kard- és főleg a legyezőgyakorlatokat végző nők, kecses mozdulatokkal forogtak, hajladoztak, és időnként hangos csattanással nyitották ki a legyezőiket.

Reggeli tornagyakorlat, legyezővel

Az összes pad is tele volt, így hol a kőhíd szélére, hol egy kerítésre telepedtem, hogy rajzoljak egy kicsit. Közben figyeltem a korzón zajló életet, például a takarítókat. Az egyik egy erős vízsugárral sorban lemosta a szemeteseket, meg a járdába épített öntött beton motívumokat, egy másik, kevésbé modern takarítóeszközzel, konkrétan bambuszseprűvel, felszerelt nő pedig a kerítésre felállva a lámpabúrákat és a lámpa vázát sepregette le.

Amúgy is rengeteg az utcaseprő, és szorgalmasan dolgoznak is. Valamiért rengeteg a hulló falevél, és folyamatosan takarítják össze és el, hatalmas bambuszsöprűkkel.

Szerény járdadísz

Jópofa megoldást találtak a korzó díszkivilágítására is. Liánnak álcázva vezetik fel a vezetékeket a fákra, a fészeknek álcázott reflektorokhoz. Ha az ember nem tudatosan nézi, csak odapillant, teljesen olyan, mintha egy vastag vadszőlő ág csavarodna a fatörzs körül.

Furcsa módon itt, Hangzhouban, ahol azért szép számmal vannak külföldi turisták is, ismét komoly látványosságnak számítottunk, és nem csak a Belső-Kínából érkező turisták, de a helybéli gyerekek számára is, akik időnként tátott szájjal bámultak ránk. A legaranyosabb az a kisfiú volt, aki a nagypapája mögött utazott egy motoron, és úgy meglepődött a láttunkra, hogy hangos „Vauuu!” kiáltással mutogatott ránk.

Persze a fényképezés sem maradhatott el. Volt, aki udvariasan megkért rá, de az egyik fickó épp csak felmutatta a mobilját, aztán már be is állt a fiúk közé, és úgy karolta őket, mint a legjobb barátait. Dani először nagyon mogorva képet vágott, de aztán gyorsan átrendezte a vonásait, hadd legyen meg az örömük, és ő is nyájasan mosolygott (az nem látszott a képen, amit közben gondolt).

Előző nap a sétáló utcában viszont mind a hárman élveztük, amikor Gyuri bement egy porcelánboltba, amelyiknek a kirakatában egy srác éppen festette a porcelánt, hogy megkérdezze, lefényképezheti-e. Ugyan nem beszél, csak magyarul, de olyan széles mosollyal, közvetlenül megy oda emberekhez, hogy mindenki boldogan igent mond neki. Miután lefényképezte a művészt, a család többi tagja bíztatta, hogy fényképezze le a polcon kiállított tárgyakat is. Aztán a hátsó rész felé invitálták, mi, kintről, azt hittük, hogy most akarnak majd rásózni valamit, de nem, csak a festményrészlegbe is elvitték, hogy azt is lefotózhassa. Aztán megkérték, hogy hadd fényképezkedhessenek most ők Gyurival, sőt még minket is behívtak, hogy álljunk be a képbe. Erre Gyuri is mondta, hogy az ő gépével is készítsenek egy képed, de legyen rajta a kínai lány is, aki az előző fotót készítette. Az egyik kisgyerek jelentkezett, hogy majd ő fényképez, de nem engedték neki, erre viszont kitalálta, hogy akkor ő is rajta akar lenni a képen. Úgyhogy előkiabáltak a raktárból egy újabb embert, aki végül elkészítette a képet, aztán fülig érő szájjal, kölcsönösen boldogan és elégedetten búcsúztunk egymástól J

9-kor volt találkám a fiúkkal a szálló belső udvarában. Először még felmentem a csomagjaimért, és közben elbeszélgettem a szintén készülődő negyedik szobatársammal. Pekingből érkezett pár napra, és megaranyozta a napomat, mert majdnem hanyatt esett, amikor mondtam, hogy van egy harminc éves fiam (pláne, ha tudta volna, hogy már 31!), aztán közölte, hogy 20 évesnek nézett. Ezt azért már én is túlzásnak érzem – de azért jól esett J

A tegnapi francia cukrászdából szereztük be a reggelinket, amivel kiültünk a tó partjára. Reggeli után is itt folytattuk a sétát. A legjobban a galambetető és mókus bemutató "intézmény" tetszett. A sétányon, kis elkerített területeken, fák sorakoznak. Az egyiknek a tövébe odaszoktatták a galambokat, és most már lelkes kínai turisták etetik őket. Két másik ilyen „kertecskére” (három fa, körbe kerítve) meg ki volt írva, hogy Mókus itt! És tényleg ott volt! Aztán megfejtettük. Tartozott a két mókushoz egy fickó is, aki ide-oda járt a két hely között, és etette az állatkákat. Azok meg békésen szaladgáltak a fán, amire tette őket, vagy szedegették az elemózsiát a földről, a turisták és gyerekek nagy örömére.

Amikor elegünk lett a tóból, elmentünk az itteni „csodák palotájába”. Remek emlékeink voltak róla Danival, a három évvel ezelőtti utunkról, de sajnos a G20 résztvevőit nem tervezik idehozni, így semmi pénz nem jut a felújítására. Az interaktív játékok minimum 90 százaléka csak részben, vagy egyáltalán nem működött L Volt néhány ördöglakat, azzal viszont remekül elszórakoztunk. És végre kipróbáltuk a segway-t is! Igaz, csak egy hobby méretű volt, de 10 jüanért 5 percig grasszálhattunk vele a terem egy részében, úgyhogy remekül elszórakoztunk vele. Ezt már kipipálhatom a bakancslistámról.

És a vízipisztolyos medence is működött!

(Élményeim ugyanebben a múzeumba három évvel ezelőtt.)

Útban a vasútállomás felé becsaltam a fiúkat egy könyvesboltba. Amikor elindultam a mozgólépcsőn felfelé, láttam, hogy éppen egy térképet böngésznek. Én egy kínai festészeti „tankönyvet” kerestem, amit 1679 és 1701 között állítottak össze, a kínai festészet alapmotívumait tartalmazza; Manual of the Mustard Seed Garden).

Odadugtam a cédulámat, amellyel kézírással angolul és pinyin átirattal is szerepelt a cím, az egyik eladó orra elé, aki mindjárt hívott egy másikat is, és ketten aztán megfejtették a szöveget. És még a könyv is megvolt! Boldogan vittem a zsákmányomat a földszinti pénztárhoz, ahol kiderült, hogy ez egy négy kötetes könyv, és csak egyben kapható. Négy kötet? Annál jobb – négyszer annyi tartalom. Szerencsére a könyvek itt Kínában igazán olcsók. Az egyenként kb. 4 cm-es vastagságú, majdnem A4-es nagyságú könyvsorozat összesen 9000 forint. Otthon egy ilyen művészeti album darabja kerül ennyibe. Ez meg micsoda kincs! (Legalábbis nekem J )

Sajnos az is kiderült, hogy annak ellenére, hogy csak négyesével árulják, valamiért csak három kötet volt meg. De legalább lefényképeztem, és így egy másik könyvesboltban már majd könnyebben rákereshetek.

Közben az is kiderült, hogy mit nézegettek a fiúk. Találtak egy kínai nyelvű Magyarország térképet, és annak örültek. (Sophie-nak szánták ajándékba, de a leányzó hamar rájött, hogy ez inkább Dani szórakozását szolgálja, mint az övét. Dőltünk a nevetéstől, amikor felolvasta kínai jelekkel leírt városneveket, Sátoraljaújhelyt, Vásárosnaményt, Mosonmagyaróvárt.)

A metróhoz menet a kínai megalománia egyik újabb csodájába botlottunk. In77 plaza. Az utca mindkét oldalán ugyanaz az áruház, baloldalt 3, jobb oldalt „csak” 2 háztömbön keresztül. De ne keseredjen el senki, már folyik a jobb oldali 3. háztömb felépítése is! Bemenni nem volt időnk, mert már a vasútállomás felé masíroztunk, pedig szívesen megnéztem volna, milyen boltok vannak egy ekkor monstrumban.

A vonatjegyünk már megvolt, így egyenesen a várótermünkbe mehettünk. A hatalmas embertömeget eleve úgy irányítják, hogy a különböző vonatokhoz készülőket külön helyiségekben várakoztatják. 15 perccel a vonat indulása előtt már minden ülő- és állóhely ki volt töltve a váróteremben, és a levegő is kezdett eléggé elhasználódni (úgy látszik, a szellőzésre nem fordítottak annyi gondot, mint az utasforgalom szervezett lebonyolítására). A 7-800 főre saccolt tömeget 12 perccel a vonat indulása előtt kezdték el kiengedni a peronra, a jegyellenőrző áteresztő kapukon keresztül. Mire mi fentről leértünk, a beérkező utasok eggyel lejjebbi szint felé haladva nagyjából már mind elhagyták a peron területét, a takarítók végigmentek a vagonokon, összeszedték a szemetet, és megfordítottak minden üléssort, hogy ismét menetirányba nézzenek. 12 percen belül mindenki különösebb tolongás nélkül a helyén ült, és becsukódtak az ajtók. (Igaz, az indulásnál csúsztunk vagy 5 percet, de Shanghai-ig behoztuk J)

Vonatra várva

Shanghaiban, a kijáratnál ismét ellenőrizték a jegyeket. Itt aztán tényleg odafigyelnek, hogy ne legyen lógás a vonaton. És állóhelyeket nagyon visszafogott számban osztogatnak. Ettől az egész utazásnak sokkal kulturáltabb kinézete van. És igen, megint utaztunk 308 km/óra sebességgel J

Az út Hangzhou és Shanghai között 65 percig tartott. Innen már csak újabb 60 percre volt szükségünk, hogy tömött metróban eljussunk a lakásunkhoz közeli metró megállóig. Ahonnan gyalog csekély 25 perc alatt már otthon is lehettünk volna, de taxival sem volt több az út 15 percnél J Hiába, a városi tömegközlekedés nem ugyanaz, mint a nagy sebességű vonatok.

A metró megálló közelében, egy hangulatos japán étteremben vacsoráztunk. Itt Kínában általános, hogy az emberek vendéglőben étkeznek, árban, stílusban igen széles a választék, mindenki találhat kedvére valót. Ez is csak egy talpalatnyi hely volt, barátságos, bő választékkal, és finom ételekkel. Dani sült rizse szétolvadt a számban (már az az egy falat, amit kaptam). Én spenótsalátát ettem, kukoricával volt dúsítva, a tetején hajszálvékony olajban sült metélttésztával (legalábbis kínaiból angolra fordítás után ez jött le, de semmi olajat nem észleltem. Viszont nagyon finom volt.) A történet érdekesége volt még, hogy a salátát valamilyen MELEG salátalével öntötték nyakon. Finom volt - miután az első meglepetésen túljutottam.