Kinek a pap, kinek a papné

Lassan végére érünk az utunknak, és még nem utaztunk 400 km-es sebességgel! A Maglev ugyanis csak a nap egy bizonyos részében megy e fölé, egyébkén „csak” kb. 360 km/órára gyorsul. Úgy pedig nem hagyhatjuk el Kínát, hogy Gyuri ne pipálhassa ki ezt a pontot. Úgyhogy ezzel kezdtük a napot.

Ritka pillanat a shanghai metróban, amikor végiglátni az egész szerelvényen

A Maglev egy lebegő mágnesvasút, ami Pudong „belvárosa” és a shanghai Pudong repülőtér között szállítja az utasokat, köztes megállók nélkül. Ha jó formában van, akkor 7 perc alatt. Persze az ára is ennek megfelelően borsos, úgyhogy visszafelé már a sima metróval jöttünk, amivel ugyanez az út kereken egy óráig tartott. Ennyit a gyorsvasút előnyeiről. Ráadásul végig a föld felett megy, úgyhogy még nézelődni is lehet – ha az ember szeme nem éppen a sebességet mutató kijelzőre tapad J

Nem csalás, nem ámítás - megvan a 430 km/óra

A másik elmaradásunk az Oriental Pearl Tower és környéke volt, ahol a híres felhőkarcolók – a Jin Mao Tower, a Shanghai World Financial Center (népies nevén a Sörnyitó) és a frissen megépített Shanghai Tower (amely a világ 2. legmagasabb épülete (2016. április)) - magasodnak. A folyó túlpartjáról, a Bundról, már láttuk, és bolyongásunk közben is többször irányt adtak a kiemelkedő épületek – sőt, Daniék liftjéből, ami az épület külső falán mozog, is rá lehet látni a legmagasabb tornyokra a lakóházak között -, de azért mégiscsak más testközelből is megnézni az ilyesmit. A 2-es metró a reptérről pont oda vitt. Sajnos az időjárás továbbra sem kényeztetett bennünket, a borús, felhős ég, párás levegő, nem igazán sztárfotók készítésére alkalmas. A gyalogforgalom „elterelését” itt egy hatalmas körfelüljáróval oldották meg. Mindig tele van turistákkal, mert innen lehet a legjobb fotókat készíteni. 20 jüanért ügyes vállalkozók mindjárt kinyomtatott fényképet is készítenek az emberről. A láthatóság feltételein persze ők sem tudnak változtatni, de a csalogatónak kiállított képeken mindig ragyogóan süt a nap J

Én még mindig a könyvemet hajkurásztam, úgyhogy otthagytam Gyurit nézelődni a felüljárón, és bevetettem magam az elefántos plázába.  A Mammuthoz hasonlóan itt két elefánt ácsorog a bejáratnál. Igaz, a hasonlóság ezzel meg is szűnik. Egy 8 szintes, csupa luxuscikkeket kínáló, hatalmas plázáról beszélünk ugyanis. A tájékoztatás viszont nem az erősségük. Sehol egy információs pult, vagy interaktív információs képernyő. Egyedül a liftek mellett vannak felsorolva, hogy melyik emeleten milyen márkák találhatók (a külföldi márkák angolul, a többi kínaiul) – ha nem tudod a boltod fantázianevét, úgy kell neked.

Végül egy szórólapokat osztogató leányzótól sikerült megtudnom, hogy a könyvesbolt a 7. szinten van, most már csak meg kellett találnom. Van egy nagyon jó dolog ebben a plázában. Minden lépcső és mozgólépcső alsó és felső végén is a padlóba szépen belemozaikozták, hogy éppen hányadik szinten áll az ember. Ez nagyban megkönnyíti a tájékozódást.

Számozott emeletek segítik a tájékozódást

A könyvesboltban a pénztáros kisasszony ugyan nem beszélt angolul, de hangosbemondón keresztül azonnal hívott egy segítséget, aki … szintén nem beszélt angolul J Viszont elmutogatta, hogy írjam le a könyv címét, amit aztán beütögettek a számítógépbe, és közölték, hogy nincs meg nekik.

OK, jöhet a B terv, a két remek könyvesbolt a Fuzhou Road-on. Csak előtte még lesétáltunk a folyópartra. A térkép szerint van egy „városnéző” alagút a Huangpu alatt, ami átvisz a túloldalra. Jól elrejtették a bejáratát, de végül megtaláltuk. Ahogy számítottunk is rá, borsos árat kértek a belépésért, úgyhogy végül maradt a metró, de legalább megint megcsodálhattuk a folyón a hatalmas hajóforgalmat (és utólag megtudtuk Danitól, amit amúgy is sejtettünk, hogy az alagút messze nem éri meg az árát).

A következő könyvesboltban hasonlóan zajlottak az események. Az „angolul beszélő” alkalmazott egy szavamat sem értette, viszont az egyik vevő igen, így ő sietett a segítségünkre. Nézegette egy darabig a könyv címét, amit leírtam, aztán belekapaszkodott a mustármag szóba (Kalauz a Mustármag kerthez), és azt kezdte hadarni az eladónak. Mivel ismerős volt a szó a hangzhoui könyvkereső kalandomból, én is lelkesen bólogattam, aztán az alkalmazottaknak is felderült az arcuk, és már vezettek is a megfelelő polchoz. Puha kötésben (kisebb a súlya!), és kötetenként 19 yüannal olcsóbban kaptam meg. Éljen a kínai könyvkiadás!

Örömünkben, és mert amúgy is túl voltunk már az ebédidőn, betértünk egy áruházba az East Nanjing Road-on, és egy kínai gyorsbüfében finom zöldséges, földimogyoró szószos tésztát ettünk. Gyurinak, saját bevallása szerint, ez ízlett az összes eddigi kaja közül a legjobban.

Sophie egy külföldi kollégáját kalauzolta a városban délután, és azzal a hírrel jött haza, hogy talált egy fényképkiállítást a kommunista pártról, ráadásul ingyenes. Úgyhogy megvan a holnapi búcsúprogramunk is.

Sushi vacsora

Este még elugrottuk (előrehozott) búcsúvacsorára egy környékbeli sushi bárba. Ismét egy hangulatos kis vendéglő, egy talpalatnyi helyen.  Az egész, konyhástól, éttermestől nem lehetett nagyobb 25-30 m2-nél, de mégis remekül meg volt oldva. Látszott, hogy felkapott hely, egymásnak adták az asztalokat a vendégek. Vacsora után még sétáltunk egyet a környező utcákban. Újra megállapítottam, hogy a közvetlen környezet felderítését hagyom általában a legkésőbbre – és így aztán gyakran sor sem kerül rá. Itt van egy helyes kis park Daniék házától 10 percre, és még észre sem vettem!

Végig a Nanjing Roadon

A Jing’an templommal kezdtük a napot. (Korábbi élményeim itt olvashatók.) Illetve előtte egy fagylalttal, mert hiába néztem ki gondosan a metró aluljáróban, hogy melyik kijáraton kell felmenni, a végén mégis egy áruházban találtuk magunkat, ahonnan aztán csak hosszabb bolyongás után sikerült kikeveredni – viszont közben rátaláltunk a fagyira.

Jing'an temlom belső udvar, Shanghai

A társas utazásnak (nem keverendő össze a társasutazással) az a varázsa, hogy az ember nem csak a saját szemével látja a világot, hanem a másik emberével is. Gyuri egészen más dolgokra csodálkozik rá, és más részleteket vesz észre, mint én. Én a régi pagodákban az összképet csodálom, ő viszont viszonylag hamar rájött, hogy bizony itt szinte minden „hamisítvány”, utánzat. A kőkerítések kőburkolattal fedett vasbeton elemek, a fafaragások valójában festett öntvények… Az összkép továbbra is szép, de az eredetiség már erősen kérdéses. A renoválásra, restaurálásra vonatkozó információt nem igen közölnek, így mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mibe látja bele a valódit.

A kolostor hátsó fala, felújítás alatt

Harangtorony és dobtorony ebben a kolostorban is van, de sajnos mindkettő szigorúan elzárva a nagyközönség elől. Csak a rácsos ajtón keresztül kukucskálhattunk be, pedig a dob igazán büszke méretű példány volt!

Gyalog sétáltunk végig a Nanjing Road-on a Bund felé. Útközben megebédeltünk a People’s Parkban. Finom zöldséges, tésztás egytál ételt vettünk egy utcai árustól. A szükség nagy úr, Gyuri ugyan asztalnál ülve nem tud pálcikával enni, de itt a parkban, egy kőre telepedve, éhesen, pillanatok alatt bepálcikázta ő is a saját adagját!

Az East Nanjing Road az itteni Váci utca. Tele van drága boltokkal, turistákkal és hamisítványokat kínálgató árusokkal. Mi viszont a párhuzamos Fuzhou Rd-ot választottuk, amelyiken a könyvesboltok és művészkellék boltok kínálják a portékájukat. Érdekes módon jellemző, hogy egy-egy utca teljes hosszában azonos témájú boltok sorakoznak, mind nagyjából ugyanazt árulva, azonos árszinten. Biztosan van ennek az üzletpolitikának is alapja, de még nem tudtam rájönni, mi is lehet az. Mindenesetre gyönyörködtünk a kaligráfiai ecsetekben, festőkészletekben, rizspapír halmokban – és persze közben az utcai életben is.

A ködös, szürke idő továbbra is kitart. A Bund, ami a folyópart sétáló része, tele volt ugyan fényképezkedő turistákkal, akik mind a túlpart jellegzetes felhőkarcolóival a háttérben akarták lekapni magukat, de magukból a felhőkarcolókból nem sok látszott. Úgy hogy mi megelégedtünk az uszályforgalom megcsodálásával, aztán gyorsan vissza is vonultunk, mert ugyancsak fújt a szél!

Látkép a Bundról - ködben és szmogban

Hazafelé még beugrottunk a sarki kisboltba valami kaját venni, és megállapítottuk, hogy a tejtermékek áránál ugyancsak vastagon fog a ceruzájuk. A közönséges lapkasajt átszámítva 5000 forint körüli kilós árban van. Látszik, hogy nem igazán helyieknek szánt termék. A kínai étrendnek nem tartozékai a tejtermékek, ezt már csak a modernizálódás hozta magával.

8. Találkoztam Paganinivel

A mai felderítésre váró célpont a Postamúzeum volt. Egy csepp zökkenővel az elején, mert Pudongban olyan messze vannak egymástól a metró állomások, hogy olvasás közben már a 2. megállónál azt hittem, hogy a 3-nál vagyok. Csak amikor már leszálltam, kezdett gyanússá válni a dolog.

Az East Nanjing Roadon bukkantam felszínre, ami a Váci utca helyi megfelelője. Sétálóutca, drága üzletekkel, elegáns nagyáruházakkal, szuvenir boltokkal. Az utcán turisták hada áramlik fel-alá (főleg kínaiak), közöttük pedig turista felhajtók, hamis órát és ál-Gucci táskát kínáló árusok álldogálnak, és sarokgörkorin cikázó fiatalok próbálják mindenkire rósózni az árujukat. A folyó menti sétány, a Bund irányába indultam el. Ez a környék is a turistákra van kihegyezve, de már nem sétálóutca, így a gyalogosforgalom a járdákra szorul – vagy minden különösebb gondolkodás nélkül lesodródik az úttestre, és ott halad tovább. Nem mentem fel a sétányra, de az utcának ezen az oldalán is találkoztam az esküvői fotót készítő csapatokkal. Az egyik jól megszervezett fotós egyszerre két párt is fényképezett. Egy kisbusszal mentek helyszínről helyszínre, gyors fényképezés, menyasszonyok menyasszonyi ruhástól visszatuszkolva a buszba, jöhet a következő helyszín. Még az is felmerült bennem, hogy talán nem is esküvői fotók, hanem divatfényképezés zajlott, de annyira nem tűntek szépnek a lányok, hogy modellnek gondoltam volna őket.

Tegnap még azt mondtam, hogy szinte minden utcasarkon van utcatábla. Mostanra annyiban módosult a véleményem, hogy szinte minden utcasarkon, kivéve, ahol nekem nagyon szükségem lenne rá. Ahogy közeledtem a postamúzeum feltalálási helyéhez, egyre bizonytalanabb voltam, hogy a csak félig-meddig részletes térképemmel a megfelelő helyen járok. Az egyik sarkon ugyan megtaláltam a Filatéliai Szövetség klubját, ami némileg hitet öntött belém, hogy valószínűleg jó helyen járok, de a múzeumot nem találtam, így sétáltam tovább az utcán. Részben, mert szeretek sétálni, és nézelődni, részben, mert reméltem, hogy találok egy keresztutcát, amelynek alapján beazonosíthatom a helyzetemet.

Amikor ez sikerült, és elindultam visszafelé az utca másik oldalán, hirtelen megpillantottam a múzeum tábláját egy házon. Szép nagy tábla volt, kizárólag egy mellékutcából látható módon elhelyezve az épületen. Maga az épület ugyan nem volt múzeumszerű, de azért határozott léptekkel elindultam befelé az ott rakodó munkások között. Annyit még sikerült megpillantanom egy kis táblán, hogy a múzeum a 2. emeleten található, aztán elém pattant a helyi portás, és közölte, hogy hétfőn, kedden és pénteken (ez volt ma) zárva van. Úgyhogy ez is marad egy későbbi időpontra.

Helyette kínai sikátorokon és garantáltan nem turistákra kitalált utcákon keresztül visszatértem az Est Nanjing Roadra.

Kifőzde az utcán ...

... és a plázában

Útközben a helyi közlekedés egy újabb csodás példányával találkoztam. Egy férfi, aki ráadásul még utast is vitt magával, keresztbe tett lábbal ült a kismotorján. Azaz a jobb lábát a bal combján nyugtatta, mintha egy kényelmes karosszékben üldögélne. El nem tudom képzelni, mit csinál, ha hirtelen meg kell állnia.

A Nanjing Roaddal párhuzamos Fuzhou Road a kínai festést gyakorlók (és papír-írószert szeretők) paradicsoma. Szebbnél-szebb boltok, tele kínai ecsetekkel, ecsettartókkal, rizspapír tekercsekkel, festéktömbbel, festékdörzsölő tálkával. Maga volt a kánaán – persze csak nézelődtem, részben mert még nincs szükségem ilyesmire (bár rajta van a listámon, hogy beletanulok a kínai festéstechnikába is), részben, mert minden csak kínaiul volt kiírva, úgyhogy csak találgatni tudtam, hogy mit is látok.

A 7 emeletes könyvesboltban viszont az egész földszinten csak angol könyvek voltak. Az aktuális bestsellerek mellett tradicionális angol kiadásban egy csomó klasszikust is felfedeztem, a Copperfield Davidon és a Titkos kerten keresztül Shakespeare és Byron műveiig. Még Shanghai térképből is volt vagy négy féle, le is csaptam az egyikre. 

 Bár az angol nyelvű könyvek jó része elég borsos árú, a kínai kiadványok hihetetlenül olcsóak. És rengeteg jó könyv van, például különböző művészeti albumok, vagy festést, rajzolást tanító könyvek. Még ha csak felületesen nézelődik az ember, akkor is el lehet tölteni itt akár több órát is.

Old Shanghai a People's Square alatt

A zsákmányolt térkékpemmel  hazafelé indultam, de a People’s Square-en, ahol egy hatalmas park van, meggondoltam magam, és leültem még egy kicsit rajzolgatni.

Egyszer csak mellém telepedett egy kínai fickó, és elkezdett beszélgetni. Még pontosabban, beszélni, mivel a kérdéseire nem igen várta meg a választ, csak mesélte a saját életét. Angol tanár ÉS zenetanár ÉS hegedűs (éppen nála is volt a hegedűje) ÉS énekes. Mutogatott fényképeket, ahol valamilyen nemzetközi zenekarban játszik, meg az osztályteremben, ahol angol, ír és amerikai asszisztenseivel okítja a kínai diákokat angolra, a tévés énekes fellépéseiről. Ezen a ponton még dalra is fakadt, először angolul énekelte el egy népszerű kínai ének három versszakát (ő fordította angolra), aztán kínaiul is. Aztán még meghallgattam további két kínai dalt és a Jingle Bellt is, angol és kínai nyelven is. Nagyon lelkes fickó volt. Hallott már Lisztről és Bartókról, és amikor Kodály nevét említettem, őrá is azt mondta, hogy ismeri, de inkább nem ment részletekbe. A híres magyar borok helyett ugyan magyar sörökre emlékezett, de hajlandó volt nekem elhinni, hogy mégis inkább borokról lehet szó. Mesélt a mai kínai fiatalokról, akik egyáltalán nem sietnek megházasodni – ez a városi fiatalság -, és a vidéken még mindig általános életformáról, hogy a fiú értékesebb, mint a lány, ő örökli a nevet, a vagyont és a géneket (?!?), míg a lány csak beházasodik valahova, és ott házimunkát végez és gyereket nevel. A család eltartásának gondja pedig teljes mértékben a férfi vállán nyugszik. Ezt már általánosította városra és vidékre egyaránt, a saját példáját felhozva, hogy ő is mennyit dolgozik, sokszor este 9 után érnek véget az órái, vagy 10-kor még fellépése van. (Arra nem tért ki, hogy milyen jó, hogy közben a felesége biztosítja ehhez a hátországot, és vigyáz a gyerekre.)

Érdekes beszélgetés volt, ami eltarthatott volna akár még néhány órán át, ahogy a lendületét láttam, de végül indultam már hazafelé. Búcsúzásnál még gyorsan bemutatkozott, és elárulta, hogy a felvett nemzetközi neve Nikolaj Paganini.

Sophie-val beszélgettem az egyik nap ezekről a felvett nevekről. Ez egyáltalán nem hivatalos, inkább csak szokás – azzal indokolják, hogy így a külföldieknek könnyebb megjegyezni, de szerintem erősen benne van a nyugathoz való hasonlítás iránti vágy is. Sophie a saját nevét az angol tanárnőjétől kapta, még az általános iskolában, és azóta is azt használja. Egyik barátnője viszont valahányszor állást változtat, mindig új nevet is választ hozzá. A parkbeli ismerősöm meg a hegedűtudásához választotta a nevét, de általánban csak Mr P-ként szólitják a tanítványai. Az ő neve azonban még így sem túl kirívó. Van, aki egyszerűen csak egy számára kedves vagy érdekes tárgyról nevezi el magát, például Lemonnak, Dragonnak vagy akár Unicornnak.