Tájfutás és falmászás

Eddig még nem sikerült előre tájékozódnom a programokról, általában csak 10-15 perccel korábban derül ki, hogy mégis mit hajigáljak be a hátizsákomba. Ma reggel például tájékozódási futás volt a program. Errefelé rengeteg apróbb “versenyt” rendeznek, annyira háziversenyeket, hogy még eredményhirdetés sincs, éppen csak valaki kitűzi a pályát, megcsinálja a térképet, aztán a végén azért számítógépen regisztrálják az eredményeket. Persze ez is jóval több munka, mint ahogy az ember gondolná, de ezek mégiscsak egyszerű gyakorló rendezvények.

Mindenesetre nekem is a kezembe nyomtak egy térképet, meg egy iránytűt, hogy nosza, lássak neki, ha van kedvem. Úgy gondoltam, hogy inkább csak sétálok egy nagyot, de végül elkapott a harci láz, és szandálban, zokni nélkül nekivágtam a “vadonnak” is. Itt valahogy úgy állnak a fák, hogy még a viszonylag sűrű erdőben sincs árnyék, viszont szederhez hasonló tüskés vacak jócskán nő. Tájékozódási versenyen utoljára 21 éve voltam, ráadásul azt sem tudtam, mekkora a térkép méretaránya. Az eredményem nulla megtalált pont, 5 db golflabda (valami vikendtelep közelébe keveredtem, ahol tulajdonképpen már végleg semmi keresnivalóm nem volt), rengeteg véres karcolás a lábamon, egy enyhe napszúrás és egy másfél méteres gyík volt. Ha a megpillantott gyíkok mérete mindennap ilyen arányban növekszik, akkor hamarosan már komodói sárkányokról számolhatok be.

Mielőtt unottan továbbsétált volna

Otthon, egy kiadós szieszta után, kutyasétáltatás ürügyén, elsétáltunk a víztartályokhoz és a “halastóhoz”, ami egy “emelettel” lejjebb van a hegyoldalban. Lemehettünk volna egyszerűen is, a rövid kis ösvényen, de mi egy kis kerülőt tettünk, hogy mozogjanak a kutyák – bár ők csak addig jöttek velünk, amíg tartott a kutyafalatokból :-) Aztán lóhalálában rohantak haza.

A víztartályokra azért van szükség, mert itt nincs vezetékes víz, mosogatásra, főzésre, ivásra, mindenre esővizet használnak, amit gondosan gyűjtögetni kell, hogy száraz időben is kitartson. Különböző szisztémák vannak, amelyek felvezetik a vizet a házba, meg átvezetik egyik tartályból a másikba, ha szükséges. Ha túl sok a víz, a többlet az aranyhalak medencéjébe kerül. (Ha szárazság van, és magától nem pótlódna a víz, akkor meg slaggal kell utántölteni.)

A halastó, egy tönkrement tartályból kialakítva

Az esti program falmászás volt. Pár éve, Kínában, már jártam falmászóteremben, de ott főleg oldalazó utak volt, csak néhány profi út vezetett felfelé. Így, amíg Dani biztosítás mellett mászott, én is próbálgathattam magam a leesés szempontjából veszélytelen utakon. Itt, Strathpine-ban az összes út felfelé vezetett.

Miután részletes oktatást kaptam a karabinerek használatáról, és a biztosítás mikéntjéről, és bevezettek a három pontos biztonsági mászás rejtelmeibe, neki is állhattam a falnak. Persze a legegyszerűbb pályát ajánlották, ahol tényleg csak rakosgatni kellett a kezemet meg a lábamat. Kb. a felénél jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen tériszonyos vagyok, de akkor már úgyis mindegy volt, és amúgy sem néztem lefelé, hiszen általában fent kellett keresni az újabb kapaszkodó helyét. Ezután még megmásztam két másik legkönnyebb kategóriba eső, de mindig egy kicsit nehezebb utat, de végül a kéményben elvéreztem. Persze lehet, hogy csak a cipőm tette, amelyik nem kifejezetten mászócipő, és csúszott a talpa. (Viszont sok oldalúan használható. Ebben kenuztam, hogy bárhol partra szállhassak, akár iszapos, akár kavicsos, vagy bármilyen, ebben másztam, és ebben megyek majd Sue sportórájára is…)

Közben persze Sue és Laci is mászta a maga köreit, és mivel egymást biztosították, meg engem is, így volt időm pihegni két mászás között. Ami jó volt, mert összeszedhettem magam, de rossz is, mert ha már benne vagyok valamiben, akkor végkimerülésig szeretem csinálni, hátha egy-két óra alatt profi szintre tudom magam felhozni :-D

Aztán megjelent egy egész cserkészcsapat, úgyhogy hamarosan szedtük a sátorfánkat. Nem baj, szerintem jövünk a jövő héten is.