Az agyaghadsereg

Reggel – a fiúkhoz képest – korán ébredtünk. Sophie elment futni (a hétvégi félmaratonra készül), én meg odaálltam az ablakhoz festegetni, és életképeket vadászni. Sikerült is elkapnom egy olyan jelenetet, amitől égnek állt a hajam. Egy vak férfi, kis kézikocsit húzva maga után, határozottan átment a 2x3 sávos úton, ráadásul átlósan a forgalom kellős közepén, csupán a botjával tapogatózva maga körül. Félelmetes lehetett a hallása, mert tétovázás nélkül megállt és elindult, amikor a forgalom úgy kívánta!

Xi’an fő nevezetességéhez, az agyaghadsereghez, szintén busszal jutottunk el. Út közben ismét megtapasztalhattuk a közigazgatási területek felosztásának rejtelmeit. A 40 perces buszút kb. fele lakott településen kívül, egy autópályán vezetett, aztán amikor ismét beértünk egy városba, arról kiderült, hogy még ez is Xi’an.

A jegyünket még online megrendeltük – éljen a XXI. század! -, így a sorban állást itt is sikeresen elkerültük. A kiállító csarnokokban persze bőven „kárpótoltuk” magunkat, a főbb érdeklődési pontoknál olykor erősen igénybe kellett venni a könyököt az előbbre jutásért, vagy a megszerzett helyek megtartásáért.

Három nagy feltárást végeztek, illetve ezekben folyik a munka még most is – hetente egy napot, amikor a múzeum zárva van. A köztes időben valószínűleg a restaurátor műhelyekben dolgoznak a leleteken. Egy-egy darab összeállítása több hétig is eltart. Igazi puzzlejáték, hiszen az összegyűjtött töredékekről még azt sem lehet előre tudni, hogy melyik katonához tartoznak.

Agyaghadsereg Xi'anban

Micsoda részletes kidolgozással készültek ezek a szobrok! A térdelő íjászoknak még a cipőtalpmintázata is gondosan meg van rajzolva. 

Minden figura más és más, eltérő ruházat, hajviselet, mimika. A gyalogosok látszólag tökéletes összevisszaságban álltak, a különböző stílusú viseletek teljesen keveredtek egymással, nem voltak összetartozó, egy régióból származó kis egységek, ahogy mondjuk egy régi európai csatajelenetnél látni szoktuk (a jobb szárnyon a vizigótok, a balszárnyon a frankok, középen a hunok … vagy valami ilyesmi). Pedig a különböző leírások alapján úgy tűnik, hogy a valóságnak megfelelően igyekeztek elrendezni a szobrokat. A legnagyobb sírkamrában a gyaloghadsereg várt bevetésre, a 2. és 3. régészeti gödrökben, melyek területre és lélekszámra is jóval kisebbek voltak, a harci szekerek és a lovas katonák sorakoztak, illetve a császári tárgyalóterem előtti őrség álldogált feszes vigyázban. (Már amíg a fejükre nem szakadt a boltozat.)

Külön érdekesség volt számomra, hogy az élethű, méretarányos anyagszobrok mellől előkerült legalább két, kb. 1:4 arányban kicsinyített, tökéletesen kidolgozott bronz szekérmodell is. Hogy ezeket a feltárás melyik részén találták, és milyen célt szolgáltak volna, az nem derült ki. Más „dísztárgynak” minősülő leletet nem láttam.

Persze ilyen nevezetes helyen nem csak a múzeum él a turistákból, de a szuvenír árusok is. Minket is lépten-nyomon megkörnyékeztek, hogy vegyünk agyagszobor másolatokat, egy dobozban 5 figurával. Először reflexből nemet mondtunk, aztán rájöttünk, hogy darabra lebontva nevetséges áron adják. Úgyhogy megszavaztunk magunknak egy dobozt. Még a 60 jüant is lealkudtuk 40-re, és roppan büszkék voltunk magunkra, egészen addig, amíg meg nem jelent a következő árus, és 20 (!) jüanért kínálta a dobozát, mondván, hogy egészítsük ki a gyűjteményünket, mert az ő dobozában tábornokok is vannak, a mienkben meg nem. Persze tőle már nem vettünk, és a másik kiállítócsarnokban lévő árustól sem, aki eleve 10 jüanról indult! (később, a városban, láttuk, hogy a boltokban is ez az alapár). Ennyit az ügyes alkudozási képességeinkről J

Ez az egész tartomány a tésztaételeiről híres, úgyhogy a duplingot (vízben főtt, vagy gőzön készült gombóc, esetleg utána még pirítva is) és a különböző alakú metélteket számos formában és ízesítéssel kipróbálhattuk egy-egy étkezés alkalmából. A jobb éttermekben minden fogáshoz jár egy-egy történet is az étel eredetéről, vagy fogyasztási módjáról. Na, ez nem is baj. Ugyan honnan is tudná a gyüttment európai, hogyan szokás enni a 3 méter hosszú, levesben főtt széles metéltet, ráadásul pálcikával! Ja, és az első fogások egyike a tészta szinte teljesen sótlan főzőleve volt. Meghökkentő egy élmény, az már biztos!

Nem csalás, nem ámítás, valóban 3 méteres a tészta

Az est fénypontja egy nagyszabású és látványos szabadtéri színi előadás volt. Amíg az előadás kezdetére vártunk, a parkban sétáltunk, és a különböző tornászcsoportokat néztük. 4-5 ilyen is összeszámoltunk. Kiáll egy térre néhány lelkes előtornász, bekapcsolják a zenét, aztán már kezdődik is a torna. A résztvevők szépen szabályos sorokba rendeződve felsorakoznak, és lelkesen nyújtóznak, forgolódnak. Látszólag van egy kemény mag, de bárki csatlakozhat, és sokan csatlakoznak is hosszabb-rövidebb időre.

Ennek a szabadtéri tornának igen nagy errefelé a kultusza a középkorosztályúak körében. Főleg 40-es, 50-es nők űzik, de mindig látni néhány férfit is a csapatban. Annyira lelkesek és komolyan veszik, hogy már verekedés is volt abból, hogy két közelben tornázó csapat összeveszett, mert elnyomták egymás zenéjét. A végén a rendőrségnek kellett szétválasztania őket.

Szabadtéri torna - bárki beállhat

A belépést az előadásra persze itt is sorállás előzte meg. Békésen beszélgetve araszoltunk előre, amikor egyszer csak megjelent egy egyenruhás, és a botjával hadonászva, minden különösebb magyarázat nélkül, elkezdte különválasztani a férfiakat és a nőket. Éppen csak annyi időnk volt, hogy a fiúk kezébe nyomjuk a jegyeket, aztán már el is terelték a sort. Sophie végül hallgatózással kiderítette, hogy a biztonsági ellenőrzés milyensége különböző, ezért ez a szeparálás. Amikor odaértünk, láttuk is, a férfiakat gondosan végigtapogatták a fémkeresővel, a nőket meg simán átengedték a detektoros kapun. Mégis a fiúk győztek több hosszal, mert ha turistacsoport érkezett, akkor leállították a női sort, és őket engedték be először.

Az előadás lenyűgöző volt. A helyi szerelmi történetet dolgozták fel, amely a császárról és kedvenc ágyasáról szólt, akit nagyon elkényeztetett, ezért az egyik hadúr fellázadt és követelte, hogy ölje meg – de aztán haláluk után ismét egymásra találtak. Látványos, lenyűgöző, elképesztő technikai megoldásokkal tűzdelt előadás volt. Impression címmel minden turisztikailag magára valamit is adó városban van hasonló, érdemes megnézni, rendszerint beleadnak apait-anyait.

Hatalmas vízfüggönnyel indult az egész előadás, rajta kivetített képek, mögötte árnyjátékszerűen megjelenő táncosok. Időnként az egész színpadnak szolgáló térség mögötti részen is megjelent egy óriás (értsd kínai méretekkel mérve is óriás!) kivetítő. Hogy azt hogyan mozgatták fel-le, arról sejtelmem sincs, de időnként ott volt, aztán megint eltűnt. Az előadás nagy része egy medencében játszódott, amelyből időről-időre kiemeltek olyan díszletelemeket, amelynek a fizika törvényei szerint nem is szabadott volna benne elférniük! A színpad az előadás egy pontján lemerül a víz szintje alá, és a szereplők a vízben táncoltak. A lázadás során akkora tüzek égtek, hogy a nézőtéren is éreztük a hőt (cserébe, amikor vagy 5-6 percig vízsugaras jelenet volt, nemcsak a vízpermetet „élvezhettük” (a 9. sorban), de a levegő is egyből lehűlt néhány fokot (vagy legalábbis a hőérzetem ezt sugallta). Tűzijátékokat lőttek két oldalról a vízbe, görögtűz égett a vízen, az előadás egy pontján elengedtek egy csomó galambot, amelyek nagy része aztán szépen felszállt a tetőre, néhány azonban megzavarodva keringett összevissza, a nézők óriási örömére.

Mire az előadásnak vége lett, a rendszeres buszjárat már leállt, de erre is volt megoldás. A belépődíj része volt egy „színházbusz” is, amelyiknek a végállomása pont a mi szállodánk közelében volt. Úgyhogy lefekvés előtt megszavaztunk még magunknak egy kis sétát a nyüzsgő téren. Gyuri talált egy fickót, aki ördöglakatokat árult. Leálltunk nála nézelődni, játszani, és mire végül 8 vagy 9 türelemjáték boldog tulajdonosaként odébbálltunk, már hatalmas nézősereget generáltunk az árusnak.

Xi'anban még a csapból, bocsánat a csatornából is a híres szerelmespár története folyik

Irány Xi'an!

Ébresztő 4:30-kor!

5:00-kor a taxi már a ház előtt várt ránk. Itt ez nagyon általános közlekedési eszköz. Nem túl drága, nem akar átverni (max. előre bejelent egy magasabb árat, ha helyzeti előnyben van, például nagy kiállítások közelében, esőben, amikor tényleg mindenki taxival akar menni), ráadásul a feltölthető metrókártyával lehet fizetni itt is.

Ezen az úton én élvezhettem az ablak melletti ülés élményét – a többiek pedig az alvás örömét J

Felhőfoszlányokkal szabdalt levegőn keresztül is remek látványt nyújtottak a magas hegyek, kisebb-nagyobb folyók, hatalmas víztárolók, és nagy, elterülő települések, melyek gyakran inkább csak kisebb házcsoportok, lakóövezetek laza csoportosulásának hatották. Mindenhol hatalmasak az építkezések. A levegőből is látszott, hogy (látszólag) az összefüggőbb várostól elkülönülve, a semmi közepén bújnak ki a földből felhőkarcolók alkotta lakónegyedek.

Több érdekesség is volt a repülőúton. Mindjárt az első az volt, amikor a biztonsági előírásokat ismertették. Külön kitértek ugyanis arra, hogy mi a teendő, ha az ember éppen áll, illetve az ülések közti folyosón halad, amikor a gép hirtelen rázkódni kell. Ilyen esetben a csomagtartó alatt végigfutó párkányba kell kapaszkodni. Ezt még sosem hallottam említeni, itt viszont még az ábrás ismertetőn is szerepelt, a WC-n ülőkre vonatkozó helyes magatartással együtt (ha ráz a gép, kapaszkodni kell).

Amikor már közeledtünk a célunkhoz, egyszer csak megint beálltak a stewardessek a sorok közé, és megtudtuk, hogy most pedig itt torna következik. Úgy is lett, a többség lelkesen követte az útmutatásokat, forgattuk a kezünket, megfeszítettük, elernyesztettük az ujjainkat, ütögettük az izmainkat, pipáltunk a lábfejünkkel. Mire a gép a leszálláshoz közeledett, már teljesen felfrissültünk.

És itt jött a harmadik meglepetés, ugyanis kiderült, hogy ez még nem a végállomás. Akinek nem felel meg Xi’an, az a gépen maradhat, hogy majd a következő megállónál, Urumqiban szálljon ki – ami alig 2120 km csak ide.

Dohányzásra kijelölt hely a xi'ani repülőtéren 

Xi’anban még csak félúton jár a modernizálás. Van ugyan két metróvonala, amelyek teljesen merőlegesek egymásra, de a repülőtérig még egyik sem ér el, így taxival mentünk a városba. Közben bőven volt időnk nézelődni. Már a reptér és a város között is látszott, hogy hatalmas léptékű a városfejlesztés – legalábbis lakásfronton. Egymást érték az épülőfélben lévő, 10-15 felhőkarcolóból álló lakóparkok, miközben – látszólag – minden más infrastruktúra hiányzott. Iskolának, boltnak, munkahelyet adó épületnek kinéző kezdeményezéseknek nyomás sem láttuk. Viszont kiderült, hogy az építkezések az elővárosban is folytatódnak, minden forgalmat, mindkét irányban megakasztva. Így aztán volt időnk megnézni, hogy mi mindent képes egy átlagos kínai egyetlen kismotorral vagy három kerekű motoros járgánnyal szállítani, sőt még egy buszon ülő kisfiúval és a nagypapájával is összebarátkoztunk. Miközben kölcsönösen előzgettük egymást a két sávban, lelkesen integettünk egymásnak. Amikor meg elővettük a fényképezőgépet, a nagypapa büszkén felemelte az unokáját, hogy egész alakos képet készíthessünk.

A város központja az ősi várfallal körülvett terület, természetesen egy dobtoronnyal és egy harangtoronnyal – valamint rengeteg turistával, és pontosan a szállodánk előtt egy gépfegyveres katonával. Így látszik, itt is tartanak a terrorizmustól.

Meglepően sok telepített rendőrőrssel is találkoztunk. Egy konténer, vagy kisbusz, rajta a POLICE felirat, előtte egy asztal és egy pad, ott ül két-három rendőr, jegyzetfüzettel, tollal és az elmaradhatatlan forró vizes termoszokkal, hogy őrizzen és védjen, ha szükség van rá.

A négy csillagos Bell Tower Hotelben szálltunk meg, amely olyan patinás, hogy már az 50-es években is állt, amikor a tér többi részét még csak roskatag házikók keretezték (ahogy egy olasz fotós remek fényképein láthattuk). A szálló előcsarnokában két aranyhalas medence biztosította a fengshui alapján a szerencsét és gazdagságot, aminek számos jelét láthattuk is a szobákban. Még puha, meleg fürdőköpenyünk és vendégváró ásványvizünk is volt. Csak alkalmunk nem, hogy kiélvezhessük, mert már indultunk is várost nézni.

Elsőként egy muszlimok lakta utcába mentünk, ami nem csak a lakosság hovatartozásáról, sokkal inkább a remek utcai ételárusokról nevezetes. Az egész utca végig éttermekkel, kifőzdékkel, ételes standokkal, meg persze souvenir árusokkal van tele. Gyuri meg én hullámvonalban haladtunk egyik látnivalótól a másikig, randomszerű megállásokkal, Dani és Sophie pedig csak győzte rajtunk tartani a szemét, hogy a nagy tömegben egyikünk se vesszen el.

Hogy mi mindből lehet ízletes és/vagy mutatós ételt készíteni! Ráadásul itt Kínában amúgy is szokás a házon kívüli étkezés, dél tájban mindenki az utcán van, hogy valami étkezési lehetőség után nézzen. Mindez felturbózva az idelátogató turistákkal már komoly tömeget képez.

Olajos magvakból készül az édesség - és a lelkes turista, aki besegít a munkába

Tejberizs-szerű édesség

Az utca végén aztán metróra szálltunk, hogy most aztán már igazán minél gyorsabban eljussunk a shaanxi tartományi múzeumba, ahol akár egy egész napot is el lehet tölteni, de nekünk is volt rá még vagy három óránk.

A múzeumhoz közeledve kissé meghökkenve néztük a hatalmas sort, de aztán kiderült, hogy ez egy érdekes üzletpolitika eredménye. Minden nap kiosztanak 4000 ingyenjegyet, 2500-at 14:00 óra előtt, a maradékot pedig a délután hátralévő részében. Minden látogató csak egyetlen jegyet kap, személy azonosító igazolvány ellenében, ezért aztán hosszú sorban állnak az egyetlen pénztárnál, ahol hozzál lehet jutni. Viszont aki hajlandó fizetni 20 jüant, az ezt egy másik pénztárnál sorállás nélkül megteheti.

Valóban hatalmas történeti és régészeti anyagot gyűjtöttek össze a múzeumban. A kedvenceim a makettszerű szobrok, vagy használati tárgyak, amelyek rengeteget elárulnak az adott korról és az alkotókról.

A tájékoztató szerint ez egy egybe épített disznóól és illemhely modellje

Terrakotta úszómedene

Az alagsorban, a kávézó mellett, egy foglalkoztató terem is volt, gyerekeknek. Persze bementem körülnézni. Én voltam az egyetlen érdeklődő éppen, úgyhogy igazán semmi akadálya nem volt, hogy kipróbáljam a linónyomást. Igaziból nem is a technika érdekelt, csináltam már ilyet gyerekkoromban, csak a kínai szövegű nyomat izgatott. Amiről aztán Sophie pillanatok alatt megfejtette, hogy csupán random karakterek, még csak nem is egyforma irányban sorba rakva. Alighanem egy kínai nyomdajáték elemeiből összeállított sablonról készítettem a lenyomatomat.

Amikor már erőink végén jártunk, még felcsaltam a társaságot az emeletre, ahol egy remek dokumentumfotó kiállításra bukkantunk. Egy, az ötvenes, hatvanas években itt élt olasz fotós örökítette meg a város akkori arculatát és az embereket. Érdekes volt összehasonlítgatni a nem is olyan nagyon régi múltat a jelennel, és látni a hatalmas átalakult.

Sophie beígérte nekünk Kína legnagyobb színes szökőkútjátékát is, de sajnos a műsort lekéstük, az utolsó előadás idején mi még a múzeumban szívtuk magunkba a látnivalókat. Azért magát a szökőkutat persze megnéztük. A valóban hatalmas medencesor végén impozánsan emelkedett egy sokemeletes torony. A körülötte levő parkban nyüzsögtek az emberek. Itt aztán igazán nem lehet arra panaszkodni, hogy mindenki otthon ül, a tévét bámulva, és üresek a közterek!

Egy a számtalan köztéri szobor közül

Eredetileg gyalog terveztünk hazamenni, de aztán annyit kóvályogtunk a parkban, hogy a végén buszra szálltunk. Hajmeresztő élmény volt. Este 10-kor, a még teljesen telített úton, a busz (és mindenki más is) próbál utat törni magának, folyamatosan váltogatva a sorokat, hogy mindig a legelőnyösebb(nek vélt) pozícióban legyen, és gyorsabban jusson előre, mint a forgalom többi résztvevője. Akiknek pontosan ugyanez a céljuk, és (látszólag) fikarcnyit sem törődnek azzal, hogy mások is haladni szeretnének. Valójában ez csak félig-meddig igaz. Az tény, hogy mindenki furakszik, viszont mégsem láttunk (még) egyetlen koccanást sem, valahogy mindenki viszonylag gyorsan eljut a legbelső sávból is a jobbra leágazáshoz, amikor ki akar lépni a körforgalomból, és ha az ember elhatározza, hogy lefényképezi a káoszt, hiába várja az ideális pillanatot, kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is, megvan a dolgoknak a rendje. Viszont az is tény, hogy ha leállnak valamiért, akkor nem sokat foglalkoznak vele, hogy ezáltal esetleg egy egész sávot elfoglalnak, és a többieknek gondot okoznak. Pedig egy kis odafigyeléssel, és oldalra húzódó leállással sokat egyszerűsíthetnének embertársaik életén, mert a háromsávos úton remekül elfér négy sáv is egymás mellett, ahogy időről időre láthattuk is a forgalomban.

Kaland a könyvtárban

Dani, aki kijött értünk a reptérre, elsorolta a legfontosabb tudnivalókat, és beavatott bennünket az ajtózárás (és persze nyitás) rejtelmeibe, aztán már pattant is a kerékpárjára, és indult dolgozni.

Amíg én belaktam a szobámat, és újra felfedeztem a konyhát, Gyurin erőt vett a jet-lag. Persze az is lehet, hogy csak ki akarta próbálni, milyen lesz éjszaka aludni a díványon. Úgy tűnt, a főpróba remekül sikerült.

Kora délután azért útra keltünk, hogy egyetlen napunk se menjen kárba. Éppen az iskolaidő vége volt, szülők és nagyszülők szállították haza porontyaikat gyalog, biciklin vagy leginkább kismotoron. A gyerekek számára ez olyan természetes közlekedési mód, mint nálunk az autóbusz – annyira lazán is viselkedtek. Láttunk egy kislányt, aki buzgón kanalazta a dobozos fagylaltot; egy kisfiú hátrafelé ült fel a motorra, és a csomagtartódobozra könyökölve figyelte a környezetét. A legaranyosabb az a kislány volt, aki a nagypapa előtt áll a motoron, és két kézzel hadonászva, lelkesen karattyolt, látszott, hogy a nap izgalmas történéseiről számol be éppen.

A közelben van a kerületi könyvtár, oda igyekeztünk. Hat emeletes, hatalmas alapterületű épület. Igaz, itt szinte minden újonnan épített középület az. Mindenesetre kívül-belül nagyon impozáns. Még szabadtéri „függőkertek” is vannak benne az 5. emeleten.

Függőkert a könyvtárban

Az este fénypontja a csomagolás volt, mivel másnap hajnalban már indultunk is „vidékre”. 3 db tíz kilós bőröndbe, és fejenként egy, max. 5 kg-os kézipoggyászba kellett beleférni négy ember három napi holmijának. Olyan ügyesek voltunk, hogy még kétszer 10 kilót sem tett ki a holmi, amit összehordunk az útra. De Sophie azzal bíztatott bennünket, hogy nem baj, majd visszafelé kitöltjük a bőröndöket, mert jó turistához illően biztos vásárolunk mindenfélét.

Még be sem léptünk az épületbe, amikor váratlan segítségünk akadt. Ránk köszönt egy kínai leányzó, akiről hamarosan kiderült, hogy könyvtár szakos egyetemi hallgató, nemrég jött vissza ausztráliai ösztöndíjról, és még nagyon emlékszik rá, hogy milyen az, amikor az embernek nincs kihez fordulnia segítségért. Úgyhogy szárnyai alá vett bennünket, elvitt a gyerekkönyvtár részlegre, és két könyvtáros, Jessie (a kínai lány), meg én együtt próbáltuk értelmezni, hogy miről is beszélek. A fő adum a könyv címlapjának a képe volt. Akármilyen nyelven jelent meg ez a könyv, mindig az író saját illusztrációival, és ugyanazzal a címlappal adták ki, ezért abban bíztam, hogy ha valaki találkozott már vele életében, akkor a kép alapján felismeri. Sajnos, a két könyvtáros elég fiatal gyerek volt, ez a könyv meg inkább a 60-as, 70-es, 80-as években volt „gyereksláger” (bár a mai kisgyerekek érdekében remélem, hogy mostanában is kapható), így semmit nem mondott nekik a kép. Innentől aztán reménytelenné is vált a helyzet, mert az író kínai nevét kitalálni esélytelen volt. Jessie mindenesetre azzal búcsúzott tőlünk – miután kölcsönösen biztosítottuk egymás nagyrabecsülésünkről -, hogy fut még néhány kört az interneten, és ha talál valamit, szól. Megadta a telefonszámát is, ha bármi problémánk lenne, csak hívjuk fel nyugodtan.

Hazafelé a magasított járda és a csatornát védő kerítés közti talpalatnyi senki-földjén kerítésre aggatott, száradó ruha mellett két tipptop megművelt veteményes ágyásra lettünk figyelmesek, amelyekből már buzgón dugták ki a fejüket a saláták és retket (legalábbis én annak láttam). Alighanem valami építőmunkás a közeli építkezésről vagy utcaseprő kertészkedhet itt. Ez aztán a hatékony hely kihasználás!

Veteményeságyás a senki földjén

Az este fénypontja a csomagolás volt, mivel másnap hajnalban már indultunk is „vidékre”. 3 db tíz kilós bőröndbe, és fejenként egy, max. 5 kg-os kézipoggyászba kellett beleférni négy ember három napi holmijának. Olyan ügyesek voltunk, hogy még kétszer 10 kilót sem tett ki a holmi, amit összehordunk az útra. De Sophie azzal biztatott bennünket, hogy nem baj, majd visszafelé kitöltjük a bőröndöket, mert jó turistához illően biztos vásárolunk mindenfélét.

Útrakeltünk – és megérkeztünk

Irány az M0-áson Ferihegyre. A becsekkolásnál gyönyörű repülőjegyeket kaptunk! Most először találkoztam olyannal, hogy a nyomtatott jegyeken a légitársaság országára jellemző ábrázolások jelennek meg.

Dizájnos beszállókártyák a Finnair-nél

És milyen finom áfonyalevet osztogatnak a repülőgépen! A Budapest - Helsinki járaton mást nem is kaptunk, a Helsinki – Shanghai vonalon viszont annál inkább kitettek magukért. Főleg, ami az alkoholt illeti. Nem csak a normál italosztásnál kínálták a bort (és adták számolatlanul a fél decis konyakot annak, aki kérte), de menet közben is még többször körbejártak, borosüveggel a kezükben, hogy újratöltsenek azoknak, akik nagyon szomjaznak. Finn útitársunk egy óra alatt három konyakot és négy pohár bort ivott, aztán – mivel szűken voltunk – elvonult a gép végébe aludni. Sógorom is talált három üres széket egymás mellett, úgyhogy ő is áttelepedett, így én is kényelembe tudtam helyezkedni a felszabadult üléseken.

Az interkontinentális repülés olyan, mint az éjszakai állatok háza az állatkertben; mesterségesen alakítják a napszakokat és a fényviszonyokat. Miután az etetésnek vége, lekapcsolják a lámpákat az utastérben, hogy mindenki nyugovóra térjen, érkezés előtt másfél órával pedig derengő, majd erősebb fényt teremtenek, hogy szépen magunkhoz térjünk, és úgy érezzük, reggel van, kialudtuk magunkat. Ha a sivatagi rókáknál bevált, miért ne válna be az embereknél is?

Reggel megérkezni Shanghaiba újdonság volt számomra. Az orosz légitársaság gépe éjfél körül érkezik. A beléptetési pontnál hosszan kígyózik a bevándorlók sora. Metró sem jár már olyankor, a taxiállomáson 1-1,5 óra, mire sorra kerül az ember, pedig egymást érik a taxik, és szépen halad a sor. Az éjszakai városban autózunk hazafelé – viszont megérkezve egyből lehet menni aludni.

Most reggel 7-kor érkeztünk, az első gépek egyikével. Sorban állás alig, a bőröndök már így is ott keringtek a futószalagon, mire odaértünk. Taxi helyett a Maglev-vel utaztunk. Ez a helyi gyorsvasút, a reptérről a városba. Reggelente „csak” 300 km/óra sebességgel halad, napközben 400 fölé is felgyorsítják. Kb. 8 perc alatt teszi meg az utat, ami a normál metróval úgy egy óra. És persze az az élvezet is megvan benne, hogy utána elmondhatja az ember, hogy már ilyennel is utazott. A végállomáson aztán taxira váltottunk, és abból csodáltuk a reggeli zsúfolt forgalmat. Kilenc előtt csak az keljen útra, akinek muszáj. A turista inkább igyekezzen elkerülni ezt az időszakot.

301 km/óra - ezt már muszáj dokumentálni!

Meglepően tömöttek voltak a kerékpár utak is. Kiderült, hogy nem csak a reggeli csúcsforgalom miatt. Pár hete a városvezetés komoly erőfeszítéseket tesz a kerékpárosok és mopedesed megnevelésére, és a lámpás kereszteződésekben egyenruhás emberek igyekeznek betartatni a piros lámpa tiltó hatályát – több-kevesebb sikerrel. Szinte minden lámpánál láttunk vitatkozó, vagy az utasításoknak fittyet hányó biciklistákat. Hát igen, Róma sem egy nap alatt épült fel!

Hogy kezdődik egy utazás?

Egy utazás nem ott kezdődik, amikor az ember beszáll a repülőgépbe.

Sokkal korábban, talán amikor először merül fel az ötlet. Nálunk ez most decemberben történt, karácsony és újév között egy családi találkozó végén, az ajtóban búcsúzkodva. Akkor hívta meg ugyanis a fiam a sógoromat, hogy ha kedve van, látogassa meg őket egyszer Shanghaiban. Lehet, hogy én csak a „díszkíséret” vagyok ezen a z úton? J

És az információk tárháza. Így aztán elnyertem a jogot, hogy az összes szükséges előkészületet én végezzem el. Február elején lefoglaltam a repülőjegyeket – több év után idén a Finnair fejhosszal nyert az eddig mindig legolcsóbb Aeroflottal szemben -, márciusban elintéztem a vízumokat. Valahogy az az érzésem, hogy nem egyértelmű a kínai követség ide vonatkozó weboldal. Idén ismét kétszer kellett sorba állnom, mire sikerült minden mellékletet benyújtani. A repülőjegy foglalásokat már elsőre is vittem, de hiába írtam be az utazás céljának a turizmust, mégis kértek meghívó levelet. Úgyhogy gyors e-mail váltás után másodszor is visszatértem a követségre immár egy magyar és angol nyelvű meghívólevéllel is növelve a beadandó papírok számát. Az ügyintézés viszont példásan gyors. A március 15-i szabadnap ellenére is négy naptári napon belül elkészültek a vízumok.

A következő pont a valutaváltás, ami ilyen egzotikus pénznem esetében szintén nem túl egyszerű. A nagyját beszereztük a Kínából éppen visszatért unokaöcsémtől, viszont a maradék előteremtésére egy egész hetet kellett várnom, miután megrendeltem egy pénzváltó irodában. Éppen indulás előtt egy nappal telefonáltak, hogy megvan, mehetek érte.

Mivel Magyarországon is pénzből él az ember, és a szabadúszó fordító akkor dolgozik, amikor munkája van, az utolsó napjaimat gyakorlatilag csak fordítással töltöttem. Ugyanis az utolsó pillanatban esett be egy nagyobb munka, amit nem szerettem volna elpasszolni, viszont magammal vinni se akartam Kínába. Így aztán a csomagolásra nem sok időt fordítottam. Igaz, az utóbbi utazásaimnál egyébként sem. Ez is mennyit változott az idők folyamán! Régen, amikor még ritkább élvezet volt egy-egy hosszabb út, már hetekkel előtte tételesen listába szedtem, mit akarok majd elvinni, összekészítettem mindent, legalább két nappal korábban megkezdtem a csomagolást, nehogy az utolsó pillanatra maradjon.

Mostanában, ha eszembe jut valami jártamban-keltemben, azt csak összehajigálom egy kupacba, aztán indulás előtt pár órával még hozzácsapok egy alap ruhatárat, és már mehet is a bőröndbe.

Mióta egy alkalommal eltűnt a bőröndömből az ajándéknak szánt kolbász és Toffifee (két igen fontos „hazai”), azóta fóliázva adom fel a bőröndömet. Idén ebben is újítottam. Fogtam egy tekercs folpackot, és magam tekertem be vele a bőröndöt. Nem is kellett egy egész tekercs hozzá, megúsztam 150 Ft-ból (3000 helyett), és még a környezetet is kevésbé károsítom. Sajnos teljesen lemondani a fóliáról nem mertem, mert ismét „kincsekkel” volt tele a koffer.

A háziorvosom, akihez beugrottam, aggódva kérdezte: „Tényleg nem tudom lebeszélni arról, hogy Kínába utazzon?” Amikor megnyugtattam, hogy nem, a lelkemre kötötte, hogy akkor legalább igyak meg minden nap egy pohár pálinkát. Nagyon csodálkozott, amikor elmondtam, hogy már négyszer jártam kint, és még egyszer sem lett semmi bajom. Bár lehet, hogy ha minden nap innék pálinkát, akkor lenne :-D

Várséta mozaikok

A Dísz-térről sétáltam a Nemzeti Galériához. Útközben sikeresen kifogtam egy őrségváltást is a Sándor-palota előtt. A lelkes turisták - érdekes módon igen nagy számban voltak a kínaiak - izgatottan fényképezték a gondosan megkoreografált, és számomra kissé mulatságosnak tűnő, jelenetet. Már a különböző országok katonai díszlépése is megérne egy külön dolgozatot, de aztán a váltásra váró és váltani érkező kiskatona még egy külön bonyolult műsort is előadott a puskákkal, szinte már a mazsorett lányokat juttatva eszembe.

A Nemzeti Galériában A természet igézete című kiállítás megtekintése után még felsétáltam a kupolába is. Szép kilátást kínál a Dunára és a Gellérthegyre is. Érdemes érte megmászni a lépcsőket.

Geológus múltamat sem tudtam megtagadni, a vörös márvány padlót és falakat böngészve ammonitesz vadászatot is tartottam. Remek darabok kerültek a szemem elé, sajnos a fénykép gyűjteményembe jóval kevesebb. 

Ammonitesz a Nemzeti Galériából

Bár feltehetőleg vidám színfolt voltam a múzeumban, amint különböző pózokban a padlót fényképeztem, igyekezve kiküszöbölni a sok mennyezeti lámpa becsillanását a felcsiszolt márványfelületen, a megfelelő szöget nem igen sikerült eltalálnom, így végül szinte az összes kép a kukában végezte.

De az én kukám legalább nem látványosan tárolja a szemetet. Nem úgy, mint az alagút feletti teraszon elhelyezett szemétkosarak.

Nemrégiben egy maketten felfedeztem, hogy hol is üldögélt a Magyar Vándor zárójelenetében a hét vezér. Azóta tervezem, hogy megnézem magamnak azt a teraszt, de valahogy eddig nem került rá sor. Most viszont rátaláltam arra az ösvényre, ami pont odavezet. Hogy mennyi felderítetlen ösvény van még a Várhegy oldalában!

Gyönyörű szép kis helyet alakítottak ki. Virágok, kényelmes padok, csodaszép kilátás a Dunára és a Lánchídra.

Lánchíd az alagút felől

Kár, hogy az összképet teljesen lerontja a rengeteg szemét. Jó pár szemétkosár van elhelyezve, ami igen dicséretre méltó, de mindegyik tömve volt hulladékkal, és még a környékükre is bőven jutott. Kár, hogy azok, akik a terecskét rendbe rakták, arra már nem gondolnak, hogy legalább turista szezonban a szokásosnál gyakrabban kéne üríteni ezeket a szemeteseket. Néha az apró részletek válnak a legfontosabbá!

A természet igézete

Lendületes, laza ecsetvonások, minimalista, lényeget kiemelő megjelenítés, visszafogott színek – a kínai festmények mindig is közel álltak hozzám.

(Forrás: http://m.szepmuveszeti.hu/)

Tegnap a Nemzeti Galériában megnéztem a Qi Baishi képeiből A természet igézete címmel összeállított kiállítást.

A festményeire írt versek, pecsétnyomóinak szövege boldog, elégedett ember képét sugallja. 1863-ban született, 1957-ben halt meg, 14 éves korától gyakorlatilag művészettel, fafaragással, festéssel, pecsétfaragással, kalligráfiával és verseléssel foglalkozott. Népszerűsége töretlenül ívelt felfelé egész élete során, a hétköznapi emberek épp úgy értékelték festményeit és munkásságát, mint a kínai és külföldi művészkörök. Még a kínai politikusok is elismerték érdemeit, és Kína büszkeségei között tartották számon. (Talán abban is szerencséje volt, hogy még a kulturális forradalom megerősödése előtt meghalt.)

Tájképeket vártam, helyettük a természet apró részleteiről készült festményeket láthattam, virágokat, állatokat, elvétve egy-két emberalakot.

Qi Baishi munkássága előtt a festők csak „nemes” dolgokat örökítettek meg, ő kezdte el bevenni témái közé a hétköznapi növényeket, állatokat, rovarokat, rákokat is.

Ha beszélsz, használj olyan nyelvet, amelyet az emberek megértenek,

A festészetben ábrázolj olyan dolgokat, amiket az emberek ismernek.

Első pillantásra meghökkentőek a festményei, ahol egy nagy, üres vászon egyik sarkában csipeget csak három kiscsibe, vagy egy A4-es képen csak egy kb. életnagyságú légy vagy sáska üldögél. De ha hosszabban néztem, megéreztem a képből áradó nyugalmas. A háttér és a részletek kidolgozása nélküli képek teret adnak a fantáziának, meséket lehet szőni egy-egy kép köré.

Ne legyen köznapi se levél, se virág,

Tustáladból ragyogva nyílik a színes világ.

Szarvasbőgés másodszor

Évek óta készülök a rakamazi Almafesztiválra. Mivel nem igazán esik az utamba, általában csak akkor veszem észre a hirdető transzparensét, amikor már le is zajlott. De idén másképp volt. Időben hallottam róla, bekerült a naptáramba, és még útitársat is találtam magam mellé, Anna személyében.

Rakamazra Bodrogkeresztúron keresztül vezet az út. Így mindjárt egy másik magamnak tett ígéretet (értsd, „Egyszer már igazán megnézem ezt is!”) is beváltottam. A falun áthajtva megálltunk a központban, és betértünk a Motormúzeumba. Szembetűnő tábla hirdeti egy kapubejáró felett, és mindig birizgálta a kíváncsiságomat, hogy mit is takarhat a büszke felirat.

A nyitott kapun beóvakodva az udvaron jobbra egy talponállót találtunk, ahol mégis inkább ücsörögtek az italra (vagy társaságra) szomjas vendégek. Balra, egy hátrafelé elnyúló  régi parasztház első két szobájában kaptak helyet a kiállított tárgyak. Az ajtó felett itt is ott díszelgett a múzeum felirat, de odabent nem fogadott bennünket se pénztáros, se teremőr,  csak egy régi motor benzintartálya mellett elhelyezett kis tábla bíztatott arra, hogy támogassuk adományunkkal a múzeum fenntartását.

A fő profilt úgy 10-12 régi motorkerékpár képviselte – Danuvia, Pannónia, és más 1945 utáni Csepel gyártmányú gépek. Ki emlékszik még a Dongó motorra, amit kerékpárra lehetett felszerelni, és a csomagtartón elhelyezett benzintartályból egy kis műanyag csövön át folyt az üzemanyag a motorhoz? Ezen a kiállításon ilyen is láttunk, és még mi mindent! A különféle csónak- és egyéb motorok mellett a 60-as, 70-es évekből származó használati tárgyak, plakátok, úttörő- és KISZ-igazolvány, Sokol rádió és spirituszfőző kellette magát. Érdeklődő unokákkal rendelkező nagyszülők számára remek lehetőség egy kis nosztalgiázásra és „történelem órára”. Bónuszként a ház külső falán még különféle régi ács- és asztalos szerszámok is megtekinthetők.

Almafesztivál Rakamazon

Az Almafesztivál fő attrakciója a kóstolás volt, és persze a helyi művészeti csoportok fellépései. A templom előtti téren felállított standokon, kóstolójegy ellenében almás finomságokat kaphattunk – almás kelt palacsintát, bundás almát, almával töltött palacsintát, almalekvárt, lepcsánkát almamártogatóssal … még a sörsátorban is almás sört árultak. Egy nagy sátorban a környékbeli termesztők almaválasztékát mutatták be. Olyan neveket láttam itt, amelyekről még csak nem is hallottam soha. Meg is kóstoltunk egy pár fajtát a feldarabolt almákból. Sajnos, nem jegyeztem meg a nevét annak, amelyik a legjobban ízlett, és most , hogy az interneten keresem, ott sem találom (legalábbis a név alapján egyik sem tűnik ismerősnek). Úgy látszik, nem egy elterjedt fajtáról van szó. Talán majd idővel.

Kedves színfoltja volt a rendezvénynek a különböző gyermekcsoportok fellépése. A néptánc csoport lelkes tanárnője az első osztályos kis kezdőket is beválogatta a csoportba, ők pedig lelkes igyekezettel és sok csetlés-botlás közepette próbálták követni a nagyobbakat a koreográfiában. Lent a színpad előtt pedig a tanárnő járta a táncot, főleg a kezével és a felsőtestével mutogatva, sugallva, hogy mi is következik éppen. Igazi csapatmunka volt. 

Üveges tánc

A pomponos lányoknak is megvolt a maguk baja, mert összekeveredtek a zenék, vagy megmakacsolta magát a pendrive. Egymást váltogatták a csoportok a színpadon, hol műsorszám után, hol helyette – nem irigyeltem szegényeket, ahogy kezdésre készen, feszülten figyelve álltak ott fent, és a felhangzó zene ismét nem az volt, amire vártak. Azért a végére (szinte) minden műsorszám sikeresen lezajlott.  

A díjátadó szónoklatok helyett viszont inkább egy fotókiállítást választottunk a helyi művelődési házban. Olyan érdekes nézegetni a jó fényképeket, tanulmányozni a választott témát, szöget, megvilágítást. Apró ötletekkel is egészen fantasztikus eredményeket lehet elérni!

Hazafelé elkanyarodtunk Erdőhorváti felé, mert Anna információi szerint itt akár már nappal is hallani lehet a szarvasbőgést. A mondott magaslest ugyan nem találtuk meg, viszont helyette rábukkantunk egy út menti pihenőre. Két, erdővel borított hegyvonulat közti völgyben, elhagyatott országút mentén, ideális helynek látszott. Úgyhogy letelepedtünk, és sötétedésig igyekeztünk mindenfélével elütni az időt. Sétáltunk először az egyik hegyoldalon, aztán a másikon, köveket szedtünk a patakból (jó nagy kavicsokat, mert a kisebbeket, melyekkel Anna körülrakta a virágágyait, mind felrugdosták a rigók), rajzoltunk, részletesen megbeszéltünk mindent, amire eddig nem találtunk időt … végre bealkonyodott. És mindjárt el is bődült egy szarvas, tiszta, mély hangon! Erre persze rögtön még jobban kezdtünk figyelni, ami jó is volt, mert a következő néhány bőgés már a hegy túlsó oldaláról hallatszott csak, távolról, elhallóan. Aztán ahogy teljesen besötétedett, már ezek is elhallgattak. Nem tudom, igaziból van-e valami köze a szürkülethez, de nekünk teljesen úgy tűnt, mintha az lenne a határvonal.

Így aztán este 8-kor – már teljes sötétségben, hiába, itt az ősz! – felkerekedtünk, és hazaindultunk. Alig gurultunk 100 métert az úton, amikor az erdőből kiugrott egy szarvasünő, és átszaladt előttünk az úton. Innentől már lépésben mentem tovább, és sikerült megpillantanunk még egyet, amelyik szintén át akart futni, de inkább megfordult, és visszakanyarodott az erdőbe. Amikor kiértünk az erdőből, még megálltunk egy kis időre gyönyörködni a csillagokban. Tele volt velük az égbolt! Érdekes, hogy idelent szellő sem moccant, fent az égen pedig ismét egész délután rohangáltak a felhők, elborítva az eget, vagy világgá szaladva.

Nem csak szarvasokból áll az élet

Mézeskalács házikó - szerencsére a boszorkánnyal nem találkoztunk

Pókháló van már az ablakon ...

Ha ősz van, akkor szarvasbőgés...

... legalábbis minden évben ez a cél. Aztán valamiért mégsem kerül sor rá. 

Életem korábbi szakaszaiból azért van pár szép emlékem róla, úgyhogy idén ismét elkezdtem puhatolózni barátoknál és ismerősöknél, hogy kinek van kedve hozzá, ki tud valami jó helyet, és főleg - bőgnek-e már a szarvasok. Ez ugyanis - értelemszerűen - az egyik legkényesebb pontja a kalandnak!

És sikerütl!  Találtunk egy számunkra (és a szarvasok számára is) alkalmas időpontot, és Anna még a helyre is kapott egy tuti megbízható tippet - sőt, még egy munkatársnőjét is rávette, hogy csatlakozzon hozzánk.

Kiautóztunk Makkoshotykán túl, az erdészeti úton, amíg csak lehetett, aztán onnan még sétáltunk egy darabig egy földúton az erdész emlékműig. Itt ki van alakítva egy pihenő, padokkal, asztalokkal, még egy kis erdészház-féle is van, ahogy engedéllyel meg lehet éjszakázni. Mi azonban csak egy kis esti hallgatózásra jöttünk, úgyhogy a padra telepedtünk, és szóláncot játszva ütöttük agyon az időt. 

Fantasztikus ilyenkor az erdő. Ahogy sötétedett, és egyre kevesebbett láttunk, úgy élesedett a többi érzékszervünk. A . neszek, zörejek felerősödtek, a tárgyak árnyékai teljesen új formát öltöttek, még az illatok is intenzívebben érződtek. Minden ágroppanásra elhallgattunk, és izgatottan füleltünk, de sehol semmi.

Másfél óra után, amikor már teljesen besötétedett, kifogytunk az "ó" betűs szavakból, és kigyönyörködtük magunkat a borult égben, csillagos égben, félig borult égben, megint csillagos égben - és a három pulóver plusz egy kabát ellenére is kezdtünk átfázni - már ott tartottunk, hogy akkor visszavonulót fújunk, amikor hirtelen egész közel elbődült egy szarvas. Olyan közelinek tűnt, hogy Vali, aki kicsit odébb üldögélt, egyből felpattant és odatömörült mellénk a padra.

Ott ültünk, összebújva, néma csendben, lélegezni is alig mertünk, aztán hallottuk, hogy a szarvas(ok?) jön egyre közelebb, de látni persze semmit nem láttunk. U- alakban volt három asztal, mi a középső mögött ültünk, és a sok hallgatózás közben úgy éreztük, hogy mintha már egész közel lenne, az U egyik szárának a végénél. MIntha már látszódna is a hatalmas test fekete foltja...

Anna hirtelen felkapcsolta a zseblámpáját, és rávilágított - hát egy kerékpáros ember volt!

Mindjárt az is kiderült, hogy ismeri Annát, sőt, ő adta a tippet, hogy ide jöjjünk, de amikor a sötétben, (lámpa nélkül), hepehupás úton biciklizve hangokat hallott, eszébe nem jutott volna, hogy pont Annát találja itt, csak arra gondolt, hogy megvicceli ezeket az "éjszakai" erdőjárókat.

Persze aztán az is kiderült, hogy az egyetlen - nagyon élethűnek hangzó - szarvasbőgés is tőle származott :-D

Így aztán igazi szarvasbőgést idén sem hallottam, viszont megint gazdagabb lettem egy vidám történettel.

Mivel szarvast nem láttunk, hát az éjszakai égboltot fényképeztem

Ui: Ha nem akarsz lemaradni kalandozásom apró szösszeneteiről, vagy az eljövendő nagy utazásokról,add meg az e-mail címedet a jobb felső sarokban lévő mezőben, és minden bejegyzésről hírt kapsz. Hát nem ellenállhatattlan lehetőség? :-D :-D

Néhány nap, néhány élmény - Boszniában jártam

Este 9-kor indultunk, és hajnali 1 órára értünk vissza Budapestre. Csak közben eltelt 5 nap. Egy társasutazás keretében. 

Az este 9-es indulás valójában csak elmélet volt. A gyakorlatban 9-re éppen beállt a parkolóba a busz.  Addigra már a résztvevők egy része megismerkedett egymással, legalábbis az „Önök is a boszniai társasutazásra jöttek?” szabványkérdés erejéig. Amikor ott áll az ember egy kijelölt találkahelyen, és az indulás előtt pár perccel még egy fia busz sincs, jól esik egy kicsit megtámogatni az elbizonytalanodott lelkünket.

Aztán megjött a busz, behajigálták az összes bőröndöt, közölték, kinek hol van a kijelölt helye – ezzel mindjárt a tolakodást is kiküszöbölték, bár utóbb azért megindult némi cserebere -, és már indultunk is. Mire Pestről kiértünk, már ízelítőt kaptunk fiatal idegenvezetőnk stílusából. Feltételezem, hogy idegenvezetőkre is érvényes az a szabály, ami az újságírókra, hogy ne induljunk ki abból, hogy amit mi már tudunk, azt természetes, hogy más is tudja, más szóval, úgy kell megfogalmazni a mondanivalót, mintha az utasok/olvasók „buták” lennének – na de ennyire?!? Jellemzően a legegyszerűbb dolgokat is legalább háromszor ismételte el,  azaz különböző szavakkal  elmondta újból, úgymond többször is visszatért rá egy-egy mondaton belül … Ami ennél is izgalmasabb volt, időről időre bedobott olyan gyöngyszemeket, mint például „a hidat értelemszerűen azért építették, hogy át lehessen menni rajta egyik oldalról a másikra”, emerald színű folyó, és a minaretből felhangzó müezin (azaz imára szólító zene – mármint szerinte). Eleinte úgy véltem, hogy csak én vagyok túl kritikus vele szemben, de egy idő után hallottam, hogy más túratársaknak is feltűntek az érdekes szófordulatai – és az időről időre előbukkanó tárgyi tévedései. Persze tekinthetjük ezt pozitív dolognak is, mert ezzel arra sarkalt, hogy utólag, itthon, mindennek még egyszer utánanézzek – már, ha biztos információkra vágyom.

Az éjszakát, rövid technikai szünetekkel átaludtuk, és délelőttre már meg is érkeztünk Szarajevóba. Mindjárt meg is tekintettük a volt Városházát, ahonnan Ferenc Ferdinánd és Zsófia hercegnő utolsó útjukra indultak, és persze a hidat is, ahol a végzetes lövések történtek.

Az utcasarok, ahol a XX. század elkezdődött

Aztán végigsétáltunk a török bazáron, megnéztük az 1753-ban épült Sebilj-kutat, (és ittunk a vizéből, hogy feltétlenül visszatérjünk még egyszer Szarajevóba – és lám, a hazaúton tényleg visszatértünk!), Gázi Husrev bég dzsámiját, és az általa építtetett könyvtárat is, melyet ugyan az 1992-95-ös boszniai háborúban teljesen tönkre tettek, de a gazdag könyvállomány egy részét a helyi lakosok megmentették, és visszakerült a bőkezű qatari adományból újjáépült, és 2014-ben átadott épületbe.

A csoportos városnézés végén a török bazár helyett a hegyoldal felé vettük az utat, hogy felülről is megtekintsük a várost, és a számos, különböző valláshoz tartozó templomát. Szerencsém volt, az egyik felfelé kapaszkodó utcácskán egyenesen egy temetőbe botlottunk, így mindjárt ezt is „kipipálhattam”. Szeretem megnézni a különböző országok temetőit, néha egész sokat elárulnak a helyiek szokásairól, életszemléletéről, ráadásul ezek azok a helyek, melyek leginkább ellenállnak a nagy nemzetközi olvasztótégely egységesítő hatásainak.

Persze azért a bazárt is bejártuk utána, antik kincsek helyett viszont jobbára töltényhüvelyekből készült tárgyakat találtunk. Az emberi kreativitás határtalan. Golyóstolltól a kávéfőzőn át a padlóvázáig minden készül belőlük. Ennél pacifistább felhasználási mód nem is igen lehet számukra.

A réz békés célú felhasználása

A szállásunk festői helyen (ezért egyik reggel, az indulásra várva, le is festettem, bocsánat rajzoltam), a hegyek között, a Boracko gleccsertó felett volt. Panorámaút vezetett ide, ami kevésbé képi kifejezéssel azt jelenti, hogy keskeny, szűk, kanyargós, kihívásokkal teli. Így aztán, naponta kétszer, amíg mi a fényképezőgépeket kattogtattuk és a tájat csodáltuk, a buszvezető minden tudását latba vetette, hogy bevegye a hajtűkanyarokat, és elosonjon a szembe jövő személy- és teherautók mellett a másfél autónyi széles úton.  Miután bal oldali ablak mellett ültem, volt alkalmam megcsodálni néhány remek manővert, amikor a két jármű között csak néhány centiméter volt – hasonlóképpen a szembejövő jármű kereke és az útpadka között is. A magam részéről örültem, hogy nem nekem kell a volán mögött ülni.

Eddigi életemben sikeresen távoltartottam magam a társasutazásoktól. Ennek a mostani útnak az egyik vonzereje a beígért raftingolás volt. Még sohasem próbáltam, de – természetesen – szerettem volna, ezért is jöttünk el a barátnőmmel. Némileg levont a kaland értékéből, hogy a négy és fél órás út kb. kétharmadán esett az eső, vagy ha éppen nem esett, akkor szakadt. Szerencsénkre jégesőt nem kaptunk, viszont amikor keskeny bevágásokban eveztünk, akkor „Gyorsan, gyorsan, fejünkre eshet egy kő!” sürgetést annál inkább. És nem is csak a levegőbe beszéltek a vezetőink, mert tényleg két csónak is kapott a sárzuhatag által kimosott kövekből egy-egy darabot – az egyik egy kobakon koppant, de szerencsére senki nem sérült meg.

A Neretva vize olyan tiszta, hogy inni is lehet belőle. Ezt többször is említették, főleg, amikor azt kérdeztük, hogy hol a beígért étel és ital ellátmány. Az első pihenőnél ki is próbáltam, tényleg átlátszóan tiszta és kellemes ízű, pontosabban kellemesen íztelen volt. Amikor azonban eleredt az eső, nagyon hamar megjelentek a sziklákról lezúduló sár-vízesések, és egyből zavarossá vált a folyó. Igaz, akkor már nem is volt olyan problémánk, hogy a nagy hőség miatt inni akartunk volna. Ujjatlan neoprén ruhánkban, a 13 fokos, felcsapódó víz, az eső és szél inkább egy bögre forró tea képzetét vetítette elénk, mint a hideg limonádéét vagy sörét.

Néhány zúgó segített lekötni a figyelmünket. Teljesen kezdő, össze nem szokott csapatunk számára még a sima vízen való együtt evezés is okozott problémákat, úgyhogy a zúgók meglovagolása, bár nem voltak túl nagyok, izgalmas kihívást jelentett. Jelentem, nem borultunk bele, és csak egyszer akadtunk fenn egy sziklán, de az utánunk jövő csónak, „előzékenyen” belénk rohant, és lelökött minket (helyettünk ők ragadtak ott, míg az utánuk jövő csónak … . De vajon mi lett a legutolsó csónakkal?)

Az utolsó 40 percben aztán már nem volt se zúgó, se izgalom, csak szél, meg hideg, meg evezés – úgyhogy legközelebb valami középhaladóknak való pályára megyek, amelyik rövidebb ideig tart, viszont több rajta a vadvízi rész.

Az esti, ismerkedési estnek meghirdetett, összeröffenést a rafting végén bőkezűen osztogatott pálinka alapozta meg. A társaság jó része erősen feldobott hangulatban volt (amennyiben ez a helyes úri szinonimája a részegnek), így amikor este 11 felé végre sor került volna a bosnyák táncok tanulására, a bemutatót tartó helyi asszony hamar átlátta, hogy itt nem sok keresnivalója van. Ő hazament, mi aludni – a fiatalok meg daj-dajoztak hajnalig.

Az utazás egyik különlegessége Tito bunkerének megtekintése volt. A bunkert a hidegháború alatt építették, a lehető legtitkosabb módon (állítólag az építőmunkásokat bekötött szemmel szállították ide. Tényleg, a sofőrnek is bekötötték a szemét?), 4,5 Mrd USD-ba került, és amikor a hetvenes évek közepén elkészült, lezárták, és egyetlen napig sem használta senki. Ha jól értettem, olyan titkos volt, hogy nem is tudott róla senki, és csak valamikor a közelmúltban „bukkanták rá”. Azóta, szigorú engedéllyel, látogatható, és nemrég tartottak benne egy képzőművészeti biennálét is, úgyhogy most az eredeti berendezési tárgyak és modern művészeti alkotások keverednek egymással a föld alatt. Mindenesetre annak idején nem sajnáltak belőle semmit, ami minőségi. A generátorok például még ma is egy pöccintésre indulnak – és a raktárban ott sorakozik a 6 hónapi túléléshez szükséges összes szükséges alkatrész.

Emléktábla Tito bunkerénél

Természetesen Mostarban is jártunk. Megcsodáltuk a híres Öreg-hidat, melyet a 92-es háborúban felrobbantottak, de mára teljes régi pompájában újjáépítettek. A kb. 22 méter magas hídról régen állítólag a helyi török hatalmasságok szórakoztatására ugráltak le az ifjú török vitézek. Ma a bég helyét a turisták vették át, az akkori vakmerő fiatalokat pedig újak követték, akik azonban már csak szigorúan behajtott adományok ellenében ugranak. A mi ifjú legényünk szerencsésen vizet, majd partot ért – de később itthon hallottam, hogy egy magyar srác, aki heccből szintén megpróbálkozott az ugrással, jóval pechesebb volt, és elég csúnyán megsérült, amikor a becsapódáskor a térde hozzávágódott az állához. Úgyhogy lehet, hogy nem is olyan nagy pénz az a 25 euró, amit egy-egy ugrás előtt összegyűjtenek.

A mostari Öreg-híd

És a vakmerő srácok

Török bazár persze itt is volt – ahol turista van, ott souvenir is. A festett tányérok és hímzett sálak mintáján visszaköszönő magyarnak ismert motívumok jól mutatják, hogy milyen erős hatással volt egymásra a két nép művészete a történelmi korok folyamán.

Ismerős motívumok

A Mostartól nem messze látható Kravice- vízesés a helyiek és az idetévedő turisták kedvelt fürdőhelye. Igaz, hogy a tó vize 18 foknál nem igazán több – ha engem kérdeztek, még annyi sem volt – de a bátrabbak azért úsznak benne. Aki meg nem ennyire edzett, még mindig bemerészkedhet néhány percre (vagy pillanatra) a vízesések alá.

Kravice-vízesés

 A boszniai piramisokról már többször olvastam az interneten, úgyhogy „hiszem, ha látom” alapon izgatottan vártam a találkozást. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy hol vannak még azok a piramisok? Jelenleg a fő piramishoz vezető alagút megtisztításán dolgoznak, miközben persze születnek a különböző elméletek..

Előtérben a Nap-piramis

... és a hozzávezető út

 Bosznia, az idegenvezetőnk elmondása alapján, a legek országa. Nem volt olyan nap, hogy legalább két leg ne került volna szóba – arra például határozottan emlékszem, hogy a Neretvát a Föld leghidegebb folyójaként emlegette. Na, itt a piramisoknál aztán csúcsot döntöttek a legek. A legtisztább levegő, a legmagasabb rezgésszint, a legszebb kristályszerkezetű víz – bennem egyenlőre inkább a kérdőjelek sokasodtak. Ahogy a helyet kutató régészekben is. Minden egyes felfedezés újabb kérdéseket vet fel, úgyhogy bőven lesz még min rágódni egy ideig a téma iránt érdeklődő szakembereknek. Aki viszont laikusként érdeklődik a piramisok iránt, azt örömmel látják az ásatásokon egy kis önkéntes munkára. Jelenleg is dolgozik ott egy magyar csapat, és álltólak egyike a legszorgalmasabbaknak. Vagy minden turistacsoportnak ezt mondják?

A helyi látnivalókban való gyönyörködésen kívül kedvenc szórakozásomnak, az emberek megfigyelésének is hódolhattam. Egy társasutazáson a legkülönbözőbb emberek kerülnek össze. Már az első este, amikor a szobafoglaláshoz felolvasták a névsort, megállapítottam, hogy tisztán az összetartozó útitársak listája is már remek alap lehetne egy regényhez. Az elkövetkező pár nap alatt aztán egy-két életbe be is pillanthattam több-kevesebb részletességgel. Némely kapcsolat megfelelt az általam kitaláltnak, mások messze meg is haladták a fantáziámat, Egyes életfordulatok regénybe illettek, mások rémregénybe.

Aki írásra akarja adni a fejét, de nem talál megfelelő karakterekre, csak fizessen be egy társasutazásra. Ha összetalálkozunk, lehet, hogy számára majd pont én leszek a legfurább figura.