Irány Xi'an!

Ébresztő 4:30-kor!

5:00-kor a taxi már a ház előtt várt ránk. Itt ez nagyon általános közlekedési eszköz. Nem túl drága, nem akar átverni (max. előre bejelent egy magasabb árat, ha helyzeti előnyben van, például nagy kiállítások közelében, esőben, amikor tényleg mindenki taxival akar menni), ráadásul a feltölthető metrókártyával lehet fizetni itt is.

Ezen az úton én élvezhettem az ablak melletti ülés élményét – a többiek pedig az alvás örömét J

Felhőfoszlányokkal szabdalt levegőn keresztül is remek látványt nyújtottak a magas hegyek, kisebb-nagyobb folyók, hatalmas víztárolók, és nagy, elterülő települések, melyek gyakran inkább csak kisebb házcsoportok, lakóövezetek laza csoportosulásának hatották. Mindenhol hatalmasak az építkezések. A levegőből is látszott, hogy (látszólag) az összefüggőbb várostól elkülönülve, a semmi közepén bújnak ki a földből felhőkarcolók alkotta lakónegyedek.

Több érdekesség is volt a repülőúton. Mindjárt az első az volt, amikor a biztonsági előírásokat ismertették. Külön kitértek ugyanis arra, hogy mi a teendő, ha az ember éppen áll, illetve az ülések közti folyosón halad, amikor a gép hirtelen rázkódni kell. Ilyen esetben a csomagtartó alatt végigfutó párkányba kell kapaszkodni. Ezt még sosem hallottam említeni, itt viszont még az ábrás ismertetőn is szerepelt, a WC-n ülőkre vonatkozó helyes magatartással együtt (ha ráz a gép, kapaszkodni kell).

Amikor már közeledtünk a célunkhoz, egyszer csak megint beálltak a stewardessek a sorok közé, és megtudtuk, hogy most pedig itt torna következik. Úgy is lett, a többség lelkesen követte az útmutatásokat, forgattuk a kezünket, megfeszítettük, elernyesztettük az ujjainkat, ütögettük az izmainkat, pipáltunk a lábfejünkkel. Mire a gép a leszálláshoz közeledett, már teljesen felfrissültünk.

És itt jött a harmadik meglepetés, ugyanis kiderült, hogy ez még nem a végállomás. Akinek nem felel meg Xi’an, az a gépen maradhat, hogy majd a következő megállónál, Urumqiban szálljon ki – ami alig 2120 km csak ide.

Dohányzásra kijelölt hely a xi'ani repülőtéren 

Xi’anban még csak félúton jár a modernizálás. Van ugyan két metróvonala, amelyek teljesen merőlegesek egymásra, de a repülőtérig még egyik sem ér el, így taxival mentünk a városba. Közben bőven volt időnk nézelődni. Már a reptér és a város között is látszott, hogy hatalmas léptékű a városfejlesztés – legalábbis lakásfronton. Egymást érték az épülőfélben lévő, 10-15 felhőkarcolóból álló lakóparkok, miközben – látszólag – minden más infrastruktúra hiányzott. Iskolának, boltnak, munkahelyet adó épületnek kinéző kezdeményezéseknek nyomás sem láttuk. Viszont kiderült, hogy az építkezések az elővárosban is folytatódnak, minden forgalmat, mindkét irányban megakasztva. Így aztán volt időnk megnézni, hogy mi mindent képes egy átlagos kínai egyetlen kismotorral vagy három kerekű motoros járgánnyal szállítani, sőt még egy buszon ülő kisfiúval és a nagypapájával is összebarátkoztunk. Miközben kölcsönösen előzgettük egymást a két sávban, lelkesen integettünk egymásnak. Amikor meg elővettük a fényképezőgépet, a nagypapa büszkén felemelte az unokáját, hogy egész alakos képet készíthessünk.

A város központja az ősi várfallal körülvett terület, természetesen egy dobtoronnyal és egy harangtoronnyal – valamint rengeteg turistával, és pontosan a szállodánk előtt egy gépfegyveres katonával. Így látszik, itt is tartanak a terrorizmustól.

Meglepően sok telepített rendőrőrssel is találkoztunk. Egy konténer, vagy kisbusz, rajta a POLICE felirat, előtte egy asztal és egy pad, ott ül két-három rendőr, jegyzetfüzettel, tollal és az elmaradhatatlan forró vizes termoszokkal, hogy őrizzen és védjen, ha szükség van rá.

A négy csillagos Bell Tower Hotelben szálltunk meg, amely olyan patinás, hogy már az 50-es években is állt, amikor a tér többi részét még csak roskatag házikók keretezték (ahogy egy olasz fotós remek fényképein láthattuk). A szálló előcsarnokában két aranyhalas medence biztosította a fengshui alapján a szerencsét és gazdagságot, aminek számos jelét láthattuk is a szobákban. Még puha, meleg fürdőköpenyünk és vendégváró ásványvizünk is volt. Csak alkalmunk nem, hogy kiélvezhessük, mert már indultunk is várost nézni.

Elsőként egy muszlimok lakta utcába mentünk, ami nem csak a lakosság hovatartozásáról, sokkal inkább a remek utcai ételárusokról nevezetes. Az egész utca végig éttermekkel, kifőzdékkel, ételes standokkal, meg persze souvenir árusokkal van tele. Gyuri meg én hullámvonalban haladtunk egyik látnivalótól a másikig, randomszerű megállásokkal, Dani és Sophie pedig csak győzte rajtunk tartani a szemét, hogy a nagy tömegben egyikünk se vesszen el.

Hogy mi mindből lehet ízletes és/vagy mutatós ételt készíteni! Ráadásul itt Kínában amúgy is szokás a házon kívüli étkezés, dél tájban mindenki az utcán van, hogy valami étkezési lehetőség után nézzen. Mindez felturbózva az idelátogató turistákkal már komoly tömeget képez.

Olajos magvakból készül az édesség - és a lelkes turista, aki besegít a munkába

Tejberizs-szerű édesség

Az utca végén aztán metróra szálltunk, hogy most aztán már igazán minél gyorsabban eljussunk a shaanxi tartományi múzeumba, ahol akár egy egész napot is el lehet tölteni, de nekünk is volt rá még vagy három óránk.

A múzeumhoz közeledve kissé meghökkenve néztük a hatalmas sort, de aztán kiderült, hogy ez egy érdekes üzletpolitika eredménye. Minden nap kiosztanak 4000 ingyenjegyet, 2500-at 14:00 óra előtt, a maradékot pedig a délután hátralévő részében. Minden látogató csak egyetlen jegyet kap, személy azonosító igazolvány ellenében, ezért aztán hosszú sorban állnak az egyetlen pénztárnál, ahol hozzál lehet jutni. Viszont aki hajlandó fizetni 20 jüant, az ezt egy másik pénztárnál sorállás nélkül megteheti.

Valóban hatalmas történeti és régészeti anyagot gyűjtöttek össze a múzeumban. A kedvenceim a makettszerű szobrok, vagy használati tárgyak, amelyek rengeteget elárulnak az adott korról és az alkotókról.

A tájékoztató szerint ez egy egybe épített disznóól és illemhely modellje

Terrakotta úszómedene

Az alagsorban, a kávézó mellett, egy foglalkoztató terem is volt, gyerekeknek. Persze bementem körülnézni. Én voltam az egyetlen érdeklődő éppen, úgyhogy igazán semmi akadálya nem volt, hogy kipróbáljam a linónyomást. Igaziból nem is a technika érdekelt, csináltam már ilyet gyerekkoromban, csak a kínai szövegű nyomat izgatott. Amiről aztán Sophie pillanatok alatt megfejtette, hogy csupán random karakterek, még csak nem is egyforma irányban sorba rakva. Alighanem egy kínai nyomdajáték elemeiből összeállított sablonról készítettem a lenyomatomat.

Amikor már erőink végén jártunk, még felcsaltam a társaságot az emeletre, ahol egy remek dokumentumfotó kiállításra bukkantunk. Egy, az ötvenes, hatvanas években itt élt olasz fotós örökítette meg a város akkori arculatát és az embereket. Érdekes volt összehasonlítgatni a nem is olyan nagyon régi múltat a jelennel, és látni a hatalmas átalakult.

Sophie beígérte nekünk Kína legnagyobb színes szökőkútjátékát is, de sajnos a műsort lekéstük, az utolsó előadás idején mi még a múzeumban szívtuk magunkba a látnivalókat. Azért magát a szökőkutat persze megnéztük. A valóban hatalmas medencesor végén impozánsan emelkedett egy sokemeletes torony. A körülötte levő parkban nyüzsögtek az emberek. Itt aztán igazán nem lehet arra panaszkodni, hogy mindenki otthon ül, a tévét bámulva, és üresek a közterek!

Egy a számtalan köztéri szobor közül

Eredetileg gyalog terveztünk hazamenni, de aztán annyit kóvályogtunk a parkban, hogy a végén buszra szálltunk. Hajmeresztő élmény volt. Este 10-kor, a még teljesen telített úton, a busz (és mindenki más is) próbál utat törni magának, folyamatosan váltogatva a sorokat, hogy mindig a legelőnyösebb(nek vélt) pozícióban legyen, és gyorsabban jusson előre, mint a forgalom többi résztvevője. Akiknek pontosan ugyanez a céljuk, és (látszólag) fikarcnyit sem törődnek azzal, hogy mások is haladni szeretnének. Valójában ez csak félig-meddig igaz. Az tény, hogy mindenki furakszik, viszont mégsem láttunk (még) egyetlen koccanást sem, valahogy mindenki viszonylag gyorsan eljut a legbelső sávból is a jobbra leágazáshoz, amikor ki akar lépni a körforgalomból, és ha az ember elhatározza, hogy lefényképezi a káoszt, hiába várja az ideális pillanatot, kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is, megvan a dolgoknak a rendje. Viszont az is tény, hogy ha leállnak valamiért, akkor nem sokat foglalkoznak vele, hogy ezáltal esetleg egy egész sávot elfoglalnak, és a többieknek gondot okoznak. Pedig egy kis odafigyeléssel, és oldalra húzódó leállással sokat egyszerűsíthetnének embertársaik életén, mert a háromsávos úton remekül elfér négy sáv is egymás mellett, ahogy időről időre láthattuk is a forgalomban.