Az agyaghadsereg

Reggel – a fiúkhoz képest – korán ébredtünk. Sophie elment futni (a hétvégi félmaratonra készül), én meg odaálltam az ablakhoz festegetni, és életképeket vadászni. Sikerült is elkapnom egy olyan jelenetet, amitől égnek állt a hajam. Egy vak férfi, kis kézikocsit húzva maga után, határozottan átment a 2x3 sávos úton, ráadásul átlósan a forgalom kellős közepén, csupán a botjával tapogatózva maga körül. Félelmetes lehetett a hallása, mert tétovázás nélkül megállt és elindult, amikor a forgalom úgy kívánta!

Xi’an fő nevezetességéhez, az agyaghadsereghez, szintén busszal jutottunk el. Út közben ismét megtapasztalhattuk a közigazgatási területek felosztásának rejtelmeit. A 40 perces buszút kb. fele lakott településen kívül, egy autópályán vezetett, aztán amikor ismét beértünk egy városba, arról kiderült, hogy még ez is Xi’an.

A jegyünket még online megrendeltük – éljen a XXI. század! -, így a sorban állást itt is sikeresen elkerültük. A kiállító csarnokokban persze bőven „kárpótoltuk” magunkat, a főbb érdeklődési pontoknál olykor erősen igénybe kellett venni a könyököt az előbbre jutásért, vagy a megszerzett helyek megtartásáért.

Három nagy feltárást végeztek, illetve ezekben folyik a munka még most is – hetente egy napot, amikor a múzeum zárva van. A köztes időben valószínűleg a restaurátor műhelyekben dolgoznak a leleteken. Egy-egy darab összeállítása több hétig is eltart. Igazi puzzlejáték, hiszen az összegyűjtött töredékekről még azt sem lehet előre tudni, hogy melyik katonához tartoznak.

Agyaghadsereg Xi'anban

Micsoda részletes kidolgozással készültek ezek a szobrok! A térdelő íjászoknak még a cipőtalpmintázata is gondosan meg van rajzolva. 

Minden figura más és más, eltérő ruházat, hajviselet, mimika. A gyalogosok látszólag tökéletes összevisszaságban álltak, a különböző stílusú viseletek teljesen keveredtek egymással, nem voltak összetartozó, egy régióból származó kis egységek, ahogy mondjuk egy régi európai csatajelenetnél látni szoktuk (a jobb szárnyon a vizigótok, a balszárnyon a frankok, középen a hunok … vagy valami ilyesmi). Pedig a különböző leírások alapján úgy tűnik, hogy a valóságnak megfelelően igyekeztek elrendezni a szobrokat. A legnagyobb sírkamrában a gyaloghadsereg várt bevetésre, a 2. és 3. régészeti gödrökben, melyek területre és lélekszámra is jóval kisebbek voltak, a harci szekerek és a lovas katonák sorakoztak, illetve a császári tárgyalóterem előtti őrség álldogált feszes vigyázban. (Már amíg a fejükre nem szakadt a boltozat.)

Külön érdekesség volt számomra, hogy az élethű, méretarányos anyagszobrok mellől előkerült legalább két, kb. 1:4 arányban kicsinyített, tökéletesen kidolgozott bronz szekérmodell is. Hogy ezeket a feltárás melyik részén találták, és milyen célt szolgáltak volna, az nem derült ki. Más „dísztárgynak” minősülő leletet nem láttam.

Persze ilyen nevezetes helyen nem csak a múzeum él a turistákból, de a szuvenír árusok is. Minket is lépten-nyomon megkörnyékeztek, hogy vegyünk agyagszobor másolatokat, egy dobozban 5 figurával. Először reflexből nemet mondtunk, aztán rájöttünk, hogy darabra lebontva nevetséges áron adják. Úgyhogy megszavaztunk magunknak egy dobozt. Még a 60 jüant is lealkudtuk 40-re, és roppan büszkék voltunk magunkra, egészen addig, amíg meg nem jelent a következő árus, és 20 (!) jüanért kínálta a dobozát, mondván, hogy egészítsük ki a gyűjteményünket, mert az ő dobozában tábornokok is vannak, a mienkben meg nem. Persze tőle már nem vettünk, és a másik kiállítócsarnokban lévő árustól sem, aki eleve 10 jüanról indult! (később, a városban, láttuk, hogy a boltokban is ez az alapár). Ennyit az ügyes alkudozási képességeinkről J

Ez az egész tartomány a tésztaételeiről híres, úgyhogy a duplingot (vízben főtt, vagy gőzön készült gombóc, esetleg utána még pirítva is) és a különböző alakú metélteket számos formában és ízesítéssel kipróbálhattuk egy-egy étkezés alkalmából. A jobb éttermekben minden fogáshoz jár egy-egy történet is az étel eredetéről, vagy fogyasztási módjáról. Na, ez nem is baj. Ugyan honnan is tudná a gyüttment európai, hogyan szokás enni a 3 méter hosszú, levesben főtt széles metéltet, ráadásul pálcikával! Ja, és az első fogások egyike a tészta szinte teljesen sótlan főzőleve volt. Meghökkentő egy élmény, az már biztos!

Nem csalás, nem ámítás, valóban 3 méteres a tészta

Az est fénypontja egy nagyszabású és látványos szabadtéri színi előadás volt. Amíg az előadás kezdetére vártunk, a parkban sétáltunk, és a különböző tornászcsoportokat néztük. 4-5 ilyen is összeszámoltunk. Kiáll egy térre néhány lelkes előtornász, bekapcsolják a zenét, aztán már kezdődik is a torna. A résztvevők szépen szabályos sorokba rendeződve felsorakoznak, és lelkesen nyújtóznak, forgolódnak. Látszólag van egy kemény mag, de bárki csatlakozhat, és sokan csatlakoznak is hosszabb-rövidebb időre.

Ennek a szabadtéri tornának igen nagy errefelé a kultusza a középkorosztályúak körében. Főleg 40-es, 50-es nők űzik, de mindig látni néhány férfit is a csapatban. Annyira lelkesek és komolyan veszik, hogy már verekedés is volt abból, hogy két közelben tornázó csapat összeveszett, mert elnyomták egymás zenéjét. A végén a rendőrségnek kellett szétválasztania őket.

Szabadtéri torna - bárki beállhat

A belépést az előadásra persze itt is sorállás előzte meg. Békésen beszélgetve araszoltunk előre, amikor egyszer csak megjelent egy egyenruhás, és a botjával hadonászva, minden különösebb magyarázat nélkül, elkezdte különválasztani a férfiakat és a nőket. Éppen csak annyi időnk volt, hogy a fiúk kezébe nyomjuk a jegyeket, aztán már el is terelték a sort. Sophie végül hallgatózással kiderítette, hogy a biztonsági ellenőrzés milyensége különböző, ezért ez a szeparálás. Amikor odaértünk, láttuk is, a férfiakat gondosan végigtapogatták a fémkeresővel, a nőket meg simán átengedték a detektoros kapun. Mégis a fiúk győztek több hosszal, mert ha turistacsoport érkezett, akkor leállították a női sort, és őket engedték be először.

Az előadás lenyűgöző volt. A helyi szerelmi történetet dolgozták fel, amely a császárról és kedvenc ágyasáról szólt, akit nagyon elkényeztetett, ezért az egyik hadúr fellázadt és követelte, hogy ölje meg – de aztán haláluk után ismét egymásra találtak. Látványos, lenyűgöző, elképesztő technikai megoldásokkal tűzdelt előadás volt. Impression címmel minden turisztikailag magára valamit is adó városban van hasonló, érdemes megnézni, rendszerint beleadnak apait-anyait.

Hatalmas vízfüggönnyel indult az egész előadás, rajta kivetített képek, mögötte árnyjátékszerűen megjelenő táncosok. Időnként az egész színpadnak szolgáló térség mögötti részen is megjelent egy óriás (értsd kínai méretekkel mérve is óriás!) kivetítő. Hogy azt hogyan mozgatták fel-le, arról sejtelmem sincs, de időnként ott volt, aztán megint eltűnt. Az előadás nagy része egy medencében játszódott, amelyből időről-időre kiemeltek olyan díszletelemeket, amelynek a fizika törvényei szerint nem is szabadott volna benne elférniük! A színpad az előadás egy pontján lemerül a víz szintje alá, és a szereplők a vízben táncoltak. A lázadás során akkora tüzek égtek, hogy a nézőtéren is éreztük a hőt (cserébe, amikor vagy 5-6 percig vízsugaras jelenet volt, nemcsak a vízpermetet „élvezhettük” (a 9. sorban), de a levegő is egyből lehűlt néhány fokot (vagy legalábbis a hőérzetem ezt sugallta). Tűzijátékokat lőttek két oldalról a vízbe, görögtűz égett a vízen, az előadás egy pontján elengedtek egy csomó galambot, amelyek nagy része aztán szépen felszállt a tetőre, néhány azonban megzavarodva keringett összevissza, a nézők óriási örömére.

Mire az előadásnak vége lett, a rendszeres buszjárat már leállt, de erre is volt megoldás. A belépődíj része volt egy „színházbusz” is, amelyiknek a végállomása pont a mi szállodánk közelében volt. Úgyhogy lefekvés előtt megszavaztunk még magunknak egy kis sétát a nyüzsgő téren. Gyuri talált egy fickót, aki ördöglakatokat árult. Leálltunk nála nézelődni, játszani, és mire végül 8 vagy 9 türelemjáték boldog tulajdonosaként odébbálltunk, már hatalmas nézősereget generáltunk az árusnak.

Xi'anban még a csapból, bocsánat a csatornából is a híres szerelmespár története folyik