Dayboro market, Old Petrie, Trivia-est

Havonta egyszer vásár van Dayboroban. Részben kézműves vásár, részben bolhapiac, a kiscserkészek és az egyházi szervezetek is megjelennek jótékony célú értékesítésre. Ők a leglelkesebbek, mindenkit leszólítanak, beszélgetnek, próbálják az embert rábeszélni, hogy vásároljon valamit. Kis falu ez, nem akarsz megsérteni senkit, úgyhogy valami apróságot mindenki vesz tőlük. A leggyorsabban a házisütemény fogy el, mert azzal azért mégis többet tudsz kezdeni otthon, mint egy újabb rózsás mosdótállal, vagy csipketerítővel, amit ők is azért kaptak adományként, mert otthon már nem volt helye.

Az “igazi” árusok sokkal rezignáltabbak. Ők csak ülnek az árnyékban, és próbálják túlélni a napot, amíg a nézelődök (jóval ritkábban: vásárlók) eltöltik a délelőttöt a sátrak között.

Jellegzetes ausztrál művészeti ágazat

A vásártér külön érdekessége, hogy egy szépen rendben tartott füves-fás parkszerű terület a falu egyik legkiemeltebb helyén. Nem köztudott róla, de valójában egy magánszemély birtokában van, aki tartós használatra felajánlotta a település számára – mindaddig, amíg majd jön valaki, aki pont itt akarja megépíteni a maga szupermarketjét vagy valami hasonló nagystílű dolgot, és akkor majd drága pénzen eladhatja neki. Addig meg ő a jó fiú, aki a köz javára szolgál :-)

Miután kinézelődtük magunkat (és megvettük a “kötelező” süteményadagot az anglikán egyház sátránál), továbbindultunk Petrie felé.

Egy kis háttér információ: Laciék a Macadamia Driven laknak, amely a helyi főútvonalról letérő mellékút, két oldalt farmokkal, néha az út szélén, néha jóval beljebb. Laceys Creek a teljes “tanyacsoport” neve, több ilyen leágazó mellékúttal, és jónéhány farmmal elszórva a hegyoldalban. Dayboro a helyi központ. Falu általános iskolával, postával, egy kisebb élelmiszeráruházzal. Pékség, kávézók, kocsma, önkéntes tűzoltóság, 4 templom, egy kis sportcentrum uszodával és edzőtermekkel… A napi szükségleteknek megfelel.

Természetesen van benne egy Men’s Shed is, ami amolyan férfi klub féle, a nőszövetség megfelelője a férfiak számára. Összejönnek, társasági életet élnek, és közben segítik a helyi iskolát vagy cserkészcsapatot, vagy rendeznek valamit a falu javára. A nőszövetség annak idején kifejezetten azzal a céllal jött létre itt Ausztráliában, hogy a távoli tanyákon élő, magányos asszonyok időnként társaságot találjanak maguknak. Aztán a modernebb korban, amikor a nyugdíjba menő férfiak is kezdték üresnek érezni az egész napos otthonülést, megalakultak a Men’s Shed-ek is. A kifejezésből a “shed” eredetileg csúrt, fészert jelent, de a szép magyar sufni szó is a jelentései közé tartozik. Ez az a hely, ahol a férfiember tartja mindazt a holmit, amit a felesége legszívesebben kidobna. És ide is vonul vissza időnként, ha egy kis nyugalomra vágyik :-D

Belépés csak férfiaknak!

Szóval ott tartottunk, hogy van Dayboro, mint a legközelebbi falu, a társasági élet színhelye. Itt “mindenki” ismeri egymást, mindenki résztvesz a rendezvényeken és a havonta egyszer megtartott moziest nem annyira a filmekről, mint a társasági eseményről szól.

Méretben a következő a “suburb”, ami külváros – ugyanis hivatalosan minden Brisbane része errefelé, de azért jól elkülönült kisebb városrészek (vagy városok) alkotják Brisbane nagyobb részét. Ezekben már vannak szaküzletek, kisebb-nagyobb ipari létesítmények, komolyabb szolgáltató egységek. de némelyikben ezek jobban koncentrálódnak. Van olyan város, ahol inkább ipari létesítmények alakultak ki nagy számban, van ahol a különféle boltok csoportosulnak. Középiskolába is ide járnak a gyerekek, Dayboro környékéről iskolabusz hozza-visszi őket.

Laciék számára Strathpine az a hely, ahova a nagybevásárlások miatt mennek. Itt már bevásárló központ van, ahol a pláza mellé még odagyűlt mindenféle más szolgáltató és értékesítő egység is. Az orvosi szakrendelők és a könyvtár is itt található. Így egy úttal elintézhető minden fontos dolog – aztán lehet visszamenekülni a csendesebb vidékre :-)

Aki viszont még városabb várost szeretne, az elmehet egész Brisbane belvárosáig, ahol már akkora parkolási gondok vannak, hogy előre, online kell parkolóhelyet foglalni, ha biztos akarsz lenni a dolgodban!

Petrie, ahova éppen mentünk, egy Strathpine-hoz hasonló előváros, amelynek egyik látványossága az Old Petrie Town nevű múzeum, skanzen – vagy csak egyszerűen gyűjtőhely. A város és a környék régi épületeinek egy részét telepítették át ide, melyeket nem akartak csak úgy lebontani. Az igazság az, hogy sok a felajánlás, de persze elszállítani és áttelepíteni egy épületet nem egy olcsó mulatság.

Templom

Valaha még vasút is járt erre

Jellegzetes ausztrál ház

Eredeti(t utánzó) berendezés nincs az épületekben. Amelyikeket megnyitottak, azokban souvenir boltok vannak, vagy kávézók. Ennek megfelelően az egész intézmény is csak a hétvégén éled fel, hétközben semmi nincs nyitva. Szombat-vasárnap viszont nagy a nyüzsgés, turisták sétálnak fel-alá. A boltok és az útmeni bódák árulják a portékáikat. Lehet csatlakozni az irodalmi felolvasáshoz, vagy “száguldozni” az öreg, szirénázó, tűzoltó parancsnoki kocsival. Egy nagy fészerben gőzgépeket gyűjtöttek be, ilyenkor, hétvégén, lelkes férfiemberek olajos rongyokkal és különféle csavarkulcsokkal felszerelve bütykölnek rajtuk, és úgy érzik magukat, mint kisgyerek az édességboltban.

A “kötelező” délutáni sziesztát egy nagy reccsenés szakította félbe. Mint utóbb kiderült, egy elég nagy faág, minden különösebb ok nélkül, egyszercsak megadta magát, és letört. Szerencsére nem a sufnira zuhant, még csak nem is az útra, hanem pont a kettő közé. Persze előbb-utóbb csak darabokra kell majd fűrészelni, és elvinni onnan.

A vasárnap esti program rendszeresen Trivia-est. Az újság minden vasárnap közöl egy 40 kérdéses kvízt, Laciék meg összegyűlnek a szomszédokkal valakinél, és megpróbálják közösen megfejteni – és megdönteni a saját eredményeiket, amelyek általában 25-28 pont között vannak. Na, ki tudja, hogy minek a fővárosa volt Coimbra, és hol található az Iguazú nemzeti park például? Arról nem is beszélve, hogy X.Y. ausztrál sportóló krikettben, soccerben vagy teniszben jeleskedett-e?

A kutyáknak persze mindenhol ott kell lenniük

Persze az ilyen összejövetelekhez mindig hozzátartozik egy kis eszem-iszom, tábortűz, és hosszú beszélgetés is. Engem a házigazda, John, szórakoztatott, oposszumvadászatra vitt. Minden egyes helyre elmentünk a farmon, ahol csak lenni szoktak. Jó vendéglátó módjára szeretett volna mindenképpen eleget tenni az érdeklődésemnek, benéztünk a sufniba, a farakások közé, felvilágított a fákra, de nem jártunk sikerrel. Viszont lefényképeztem néhány békát, köztük azt a bizonyos hirhedt varangyot is, amelyet azért hoztak be Ausztráliába, hogy valami szintén behurcolt bogarat elpusztítson. Ez a terv ugyan nem vált be, a varangy viszont teljesen ellepte Kelet-Ausztráliát, és szemmel láthatóan terjed nyugat felé (a sivatagon keresztül!!). Mérgező, így aztán még a helyi fauna kiírtásában is erősen részt vesz. Bármi, ami megeszi a békát, feldobja töle a talpát.

Az a bizonyos mérges varangy

Parkrun és karácsonyi vásár

Fél 6-os reggeli indulás volt kitűzve, úgyhogy ágyba kaptam a teát, mely egyben a tapintatos ébresztést is jelentette. Egy Parkrun nevű rendezvényre mentünk, a közeli Ocean View régióba (amelynek legmagasabb pontjáról valóban el lehet látni az óceánig).

A rendezvény gyönyörű szépen rendezett parkban, fürtökkel gazdagon telített szőlősorok között és vizililiomokkal teli tó mellett vezetett. Nem túl nagy a park, így elég trükkösen vezették az útvonalat, hogy kijöjjön az 5 km-es táv. Oda-vissza a szőlősorok között a domboldalban, meg mindenféle kunkorokkal.

Parkrun útvonala

A többség fut, de aki a gyaloglást vállalja, azt sem nézik ki. A sor legvégén egy önkéntes halad, aki mindenkit bevár. Ha valaki nagyon lassan megy, vagy akár leül pihenni, ez a sereghajtó szép türelmesen kivárja, amíg összeszedi magát. Nem személyes élményből mondom, mert nem mi voltunk a legutolsók :-) Sue egyik ismerősével mentem, és jól elbeszélgettünk, miközben megelőztük a harmadik gyaloglóst, aki az elején jól belehúzott, de aztán kicsit alábbadott a tempójából.

Sue és Laci persze jóval hamarabb végzett, de ez a rendezvény nem csak a futásról, de a társaséletről is szól, úgyhogy ők közben jól elbeszélgettek. Sue amúgy is egyike volt a “nap hőseinek”, mert most volt a 100. futása. Erre az alkalomra egy külön pólót is készített magának.

Figyelem! Matematikusról beszélünk!

A futók csapata

A jól megérdemelt otthoni reggeli és némi délelőtti szieszta után Stanmore-ba mentünk, ahol egy helyi vásárt hirdettek. A városka határában már lépésben haladt a kocsisor, úgyhogy inkább leparkoltunk, és gyalog mentünk tovább. Jól szervezett módon a zebráknál gondos kezek vigyázták az áthaladásunkat. Szegények alaposan be voltak öltözve a hőségben, de elég sűrűn váltogatták egymást. Legalább három párral találkoztunk ugyanannál a zebránál, amíg az utca két oldalán lévő események között cikáztunk.

Maga a vásár méreteiben eléggé helyi jellegű volt. Kínálatában nem sokban különbözőtt más országok hasonló vásáraitól. Ékszerek, szappanok és illóolajak, varott holmi – táskák, babaruhák és -sapkák, széles, gombolható akasztóval ellátott konyhai törlőruhák és törölközők (úgy tűnik, most éppen ez a sláger), méz és némi házi lekvár. Ez volt a fő kínálat. Volt egy külön vonal is, a karácsony! Hozzánk hasonlóan itt is már mindenhol karácsonyra készülődnek, a boltokbak éppúgy, mint a helyi vásárokban. Karácsonyfák lécből, rénszarvasok faágakból, filc és horgolt karácsonyfa díszek, karácsonyi anyagból varrt bármi… Közben ott pihegtünk a kb. 30 fokos melegben, és nem győztük legyezni magunkat, hogy egy kis hűvös fuvallathoz jussunk.

Miután kinézegettük magunkat, átmentünk a helyi múzeumba. Na, ez tényleg közadakozásból összeszedett gyűjteménnyel rendelkezik. Ami persze szintén nagyon érdekes, mert nagyobb részt olyan tárgyakat tartalmaz, amelyek már elég régiek ahhoz, hogy ne használják őket manapság, viszont nem olyan régiek még, hogy az ember ne emlékezne rájuk (vagy valami hasonlóra) a saját gyerekkorából. Izgalmas állni a vitrinek előtt, és látni, hogy mi mindent haladtunk már meg az életükben.

A szokásos szieszta után elmentünk kutyát sétáltatni. Ezúttal autóval vittük őket egy kicsit távolabbra, egy patakhoz. Sue ott ült a hátsó ülésen velük, és fogta a nyakörvüket, de amikor egy wallaby keresztül rohant az úton, igencsak igyekeznie kellett, hogy meg tudja tartani Duke-ot. Aki aztán rögtön el is rohant, amint kiugorhatott az autóból. Gyorsan kiengedte magából a feszültséget, mi meg addig áztattuk a lábunkat a patakban. Elég tiszta víznek látszott, de a hosszan elnyúló nyálkás moszatszerűségek már legalább 10 cm-re nőttek az előző eső tisztító hatása óta, ami kb. Egy hete volt. Gyors itt a növekedés és szaporodás.

Laci kedvenc példája erre a lantana, amely egy otthon is megtalálható növény, de itt szinte kiirthatatlan cserje. Helyes kis virága van, úgyhogy akár még szép is lehetne, de olyan áthatolhatatlan bozótot alkot, hogy mindenki pusztítja – ha van rá ideje és energiája. (A legtöbbször nincs, úgyhogy lehet, hogy Ausztrália előbb fullad bele a lantanaba, mint a szemétbe.)

Lantana, az ausztrál veszedelem

Box-gimnasztika. helytörténeti múzeum és egy laza délután

Sue rendszeresen jár box-gimnasztikai edzésre (vagy akármi is ennek az edzésformának a neve), és persze most én is elmentem vele. Őszintén be kell vallanom, hogy kb. félidőben kidőltem. Nem is a fáradtság miatt, hanem a boxolásokat mindenféle ugrálós gyakorlatokkal váltogatták (guggolásból feugrás, négy ütemű fekvőtámasz, ilyesmik), és ez aztán betett a gyomromnak – amiben éppen csak egy kis tea lötyögött. Úgyhogy az edzés második felét inkább csak nézegettem, és közben nagy lélegzetvételekkel próbáltam elcsítítani a belső háborgásaimat.

A sportcentrumhoz egy uszoda is tartozik, úgyhogy az öltözőben csivitelő iskoláslányok között találtuk magunkat. Lehettek úgy 8 évesek, de roppant komolyan vették magukat – és nagyon barátságosak is voltak, egyből leálltak velünk beszélgetni. Persze az edző inkább azt sürgette, hogy induljanak már a medence felé :-)

Laci is utánunk jött a faluba, és együtt reggeliztünk egy kávézóban. Ülsz a teraszon, és közben ki-kiköszöngetsz az utcán elhaladó embereknek. Ez egy egész kicsi falu, szinte mindenki ismeri egymást valamilyen szinten.

Dayboro fő utcája

Utána az eggyel nagyobb település, Petrie, felé vettük az irányt, mert Laci véradásra ment. De előtte még beugrottunk a helytörténeti múzeumba. Szinte minden településen van ilyen. Nagyobb részt a helyiek által összehordott tárgyakból, melyeket otthon már nem használnak, de nem akartak kidobni. Aztán az már a múzeum dolga, hogy milyen kiállításokat hoz össze belőlük. 

Kifestőkönyv helyett újra hasznosítható kifestő tábla

Túl sok pénzt itt sem kapnak a múzeumok, viszont úgy tűnik, sok lelkes önkéntesük van, aki szívesen vesz részt a munkában. Mi főleg teremőrként (és informátorként) találkoztunk velük. Amikor Sue a kiállított Monopoly kora iránt érdeklődött, az egész személyzet összecsődült, kinyitották a vitrint és még a számítógépben is kotorásztak egy csomót, hogy megfelelő információt találjanak neki. Ő ugyanis egy nagyon régi, angol kiadású példány büszke tulajdonosa. Végülis nem dőlt el a verseny, nem tudták neki megmondani, hogy a múzeumi példány mikor készült, de nem is számít, mert ez itt ausztrál kiadásban volt egy korai példány.

Petrie múzeumának egyik újdonsága a helyi papírgyár relikviáinak kiállítása. Mostanában zárták be a gyárat, így még rengeteg a személyes kötődés is hozzá. Engem viszont leginkább az 1957-es gyártási dátummal ellátott papírok fogtak meg. Nem minden nap lát az ember bizonyíthatóan önmagával egy korú papírt.

Korombeli papírok

Nem tudtuk végignézni a múzeumot, mert menni kellett a véradásra, de semmi gond, ide még bármikor visszatérhetünk.

Strathpine-ban, amíg Lacit megcsapolták, mi elintéztünk egy-két bevásárlást a helyi shopping centerben. Olyan volt, mint a világ bármely más bevásárló központja. Bár a ruházati és egyéb boltok közti arány erősen az előbbiek javára tolódodtt el, és kreatív boltjuk egyáltalán nem volt (most jut eszembe, hogy még normál papírboltot sem láttam, igaz, nem is jártuk be az egészet. De arra sem emlékszem, hogy a térképen említették volna).

Tulajdonképpen tűzkövet kerestünk Laci új öngyújtójába, abba a bizonyos 45 évvel ezelőttibe, amit ráadásul még Magyarországon, még pontosabban a szülővárosunkban lévő Mofémben gyártottak. Nem is értem, miért nem találtunk beleillő darabot itt, Ausztráliában…

Errefelé eléggé elmosódik a határ lakott település és a természet között. Útközben számos helyen találkoztunk “Vigyázz, kenguru!” táblával, ami annyira nem lepett meg, viszont nagyon sok a koalára figyelmeztető tábla is, akár településen belül is. Az országutak mentén gyakran koala védő kerítések is vannak, ami azt jelenti, hogy az erdő felőli oldaluk sima és csúszós, hogy ne tudjanak rá felmászni, a másik oldalon viszont kapaszkodásra alkalmas drótháló van, hogy ha mégis kívülre kerültek volna, vissza tudjanak menni a saját élőhelyükre. Egyenlőre még nem sikerült koalát látnom, pláne nem elcsípnem a fényképezőgépemmel, de hosszú még az ittlétem.

Kérjük az elsőbbség megadását!

A késői ebéd után persze járt egy kis sziesztázás is. Mindenki kidől ilyenkor, mint egy darab fa, legmélyebben a kutyák alszanak – bár a szomszéd telkekről érkező távoli zajok is elegendőek, hogy azonnal vad ugatásba kezdjenek. Amikor ezt megunja az ember, akkor jön el a délutáni séta ideje. Most meredeken felfelé mentünk a hegyoldalon, valaki másnak a telkén keresztül. Itt eléggé szabadon állnak hozzá a telektulajdonláshoz, a lényeg csak az, hogyha egy kapun átmész, azt utána ugyanúgy hagyd, nyitva vagy zárva, ahogy volt. Ha ezt betartod, akkor senkit nem zavar, merre is sétafikálsz.

Séta után nekiálltunk kiültetni a születésnapi palántákat. Lacinak mindenféle szisztémája van a kertészkedésre, és a teraszon végig, de a ház egész hosszában is, a hegyoldalban kis “ültetvények” vannak, amelyek aztán vagy teremnek valamit, vagy nem. De remekül el lehet játszogatni velük. A játék neve egyébként leginkább az, hogy “Hogyan védjük meg növényeinket a kutyáktól, vadpulykáktók, kakaduktól – és nem mellesleg a túlzott napsütéstől, és a kiszáradástól is?” Laci különböző technikákat dolgoz ki, aztán vagy nyer, vagy nem – viszont kétség kívül jól szórakozik.

Tájfutás és falmászás

Eddig még nem sikerült előre tájékozódnom a programokról, általában csak 10-15 perccel korábban derül ki, hogy mégis mit hajigáljak be a hátizsákomba. Ma reggel például tájékozódási futás volt a program. Errefelé rengeteg apróbb “versenyt” rendeznek, annyira háziversenyeket, hogy még eredményhirdetés sincs, éppen csak valaki kitűzi a pályát, megcsinálja a térképet, aztán a végén azért számítógépen regisztrálják az eredményeket. Persze ez is jóval több munka, mint ahogy az ember gondolná, de ezek mégiscsak egyszerű gyakorló rendezvények.

Mindenesetre nekem is a kezembe nyomtak egy térképet, meg egy iránytűt, hogy nosza, lássak neki, ha van kedvem. Úgy gondoltam, hogy inkább csak sétálok egy nagyot, de végül elkapott a harci láz, és szandálban, zokni nélkül nekivágtam a “vadonnak” is. Itt valahogy úgy állnak a fák, hogy még a viszonylag sűrű erdőben sincs árnyék, viszont szederhez hasonló tüskés vacak jócskán nő. Tájékozódási versenyen utoljára 21 éve voltam, ráadásul azt sem tudtam, mekkora a térkép méretaránya. Az eredményem nulla megtalált pont, 5 db golflabda (valami vikendtelep közelébe keveredtem, ahol tulajdonképpen már végleg semmi keresnivalóm nem volt), rengeteg véres karcolás a lábamon, egy enyhe napszúrás és egy másfél méteres gyík volt. Ha a megpillantott gyíkok mérete mindennap ilyen arányban növekszik, akkor hamarosan már komodói sárkányokról számolhatok be.

Mielőtt unottan továbbsétált volna

Otthon, egy kiadós szieszta után, kutyasétáltatás ürügyén, elsétáltunk a víztartályokhoz és a “halastóhoz”, ami egy “emelettel” lejjebb van a hegyoldalban. Lemehettünk volna egyszerűen is, a rövid kis ösvényen, de mi egy kis kerülőt tettünk, hogy mozogjanak a kutyák – bár ők csak addig jöttek velünk, amíg tartott a kutyafalatokból :-) Aztán lóhalálában rohantak haza.

A víztartályokra azért van szükség, mert itt nincs vezetékes víz, mosogatásra, főzésre, ivásra, mindenre esővizet használnak, amit gondosan gyűjtögetni kell, hogy száraz időben is kitartson. Különböző szisztémák vannak, amelyek felvezetik a vizet a házba, meg átvezetik egyik tartályból a másikba, ha szükséges. Ha túl sok a víz, a többlet az aranyhalak medencéjébe kerül. (Ha szárazság van, és magától nem pótlódna a víz, akkor meg slaggal kell utántölteni.)

A halastó, egy tönkrement tartályból kialakítva

Az esti program falmászás volt. Pár éve, Kínában, már jártam falmászóteremben, de ott főleg oldalazó utak volt, csak néhány profi út vezetett felfelé. Így, amíg Dani biztosítás mellett mászott, én is próbálgathattam magam a leesés szempontjából veszélytelen utakon. Itt, Strathpine-ban az összes út felfelé vezetett.

Miután részletes oktatást kaptam a karabinerek használatáról, és a biztosítás mikéntjéről, és bevezettek a három pontos biztonsági mászás rejtelmeibe, neki is állhattam a falnak. Persze a legegyszerűbb pályát ajánlották, ahol tényleg csak rakosgatni kellett a kezemet meg a lábamat. Kb. a felénél jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen tériszonyos vagyok, de akkor már úgyis mindegy volt, és amúgy sem néztem lefelé, hiszen általában fent kellett keresni az újabb kapaszkodó helyét. Ezután még megmásztam két másik legkönnyebb kategóriba eső, de mindig egy kicsit nehezebb utat, de végül a kéményben elvéreztem. Persze lehet, hogy csak a cipőm tette, amelyik nem kifejezetten mászócipő, és csúszott a talpa. (Viszont sok oldalúan használható. Ebben kenuztam, hogy bárhol partra szállhassak, akár iszapos, akár kavicsos, vagy bármilyen, ebben másztam, és ebben megyek majd Sue sportórájára is…)

Közben persze Sue és Laci is mászta a maga köreit, és mivel egymást biztosították, meg engem is, így volt időm pihegni két mászás között. Ami jó volt, mert összeszedhettem magam, de rossz is, mert ha már benne vagyok valamiben, akkor végkimerülésig szeretem csinálni, hátha egy-két óra alatt profi szintre tudom magam felhozni :-D

Aztán megjelent egy egész cserkészcsapat, úgyhogy hamarosan szedtük a sátorfánkat. Nem baj, szerintem jövünk a jövő héten is.

Kajakozás és szülinapi parti

Egy igazi ausztrál tanyaházban lakunk. Hosszan elnyúló fa épület, hatalmas terasszal végig a ház egész hosszában, 7 szoba, plusz konyha-és-nappali, nagy szúnyoghálós ajtókkal, melyek szinte a teljes falat elfoglalják. Laciék nagyjából az egész életüket a teraszon élik, ott van az ágyuk is. A vendégnek persze saját szoba jár. 

Ház a hegyoldalban, fák között - nem igen lehet olyan pontot találni, ahonnan fényképezhető :-)

A terasz, az élet néhány fontos kellékével, például egy boxzsákkal

Este, amikor megérkeztem, teljes volt a csend, egy nessz sem hallatszott. Kora reggel viszont nagy itt az élet. Rikácsolnak a kakaduk az etető körül, vadpulykák kergetik egymást a földön vagy a bádogtetőre felrepülve. Gordon, a gekkó (aki persze lehet, hogy több különböző egyed), időnként csettegő madárhangot hallatt, és persze mindenféle izgalmas madárfüttyök is hozzájárulnak a kórushoz, a kutyákról nem is szólva. Igaz, ők csak ritkán ugatnak, de akkor annál lelkesebben. Ketten vannak. Rajtuk kívül még denevéreink is vannak. Csak ritkán láthatóak, viszont háziállatnak számítanak, mert a fürdőszobában (is) laknak.

Denevérlak a fürdőszobában. A függöny alatt, a padlón az újságpapírral bélelt dobozok
ugyanazt a célt szolgálják, mint nálunk a fecskefészkek alatt. 

Az egerek, patkányok, kígyók és különféle rovarok ilyen természeti környezetben szinte említésre sem méltók. Pókból meg számolatlanul van a ház körül, mert ez Sue kedvence, úgyhogy mindenkitől pókot kap, plüssből, fémből, kókuszhéjból….

Madáretetők feltöltése

Egy-két kakadú szinte mindig van az etetők körül

Reggeli után kajakokozni indultunk. Illetve először felhajtottunk egy adaptert a laptopomhoz, mert pont ezt a fontos alkatrészt felejtettem otthon. De semmi gond, jól felszerelt boltok vannak errefelé. Olyan csoda kiszerelésben kaptam, hogy kb. 10 féle dugót csatlakoztathatnék a kábel végére – ha akarnék. Szerencsére közte volt az is, ami nekem kellett :-)

A víztároló, ahova készültünk már teljesen eltavasodott, körben vizililiomok és egyéb vizinövények kezdik benőni, és persze a madarak sem hiányozhatnak. Jó néhány pelikán is lakik errefelé, közülük az egyik, Penny, nem tud repülni, mert eltört a szárnya. Már sosem fog teljesen meggyógyulni, de azért itt a tavon remekül elvan. Laciék meg időnként kijönnek, és ellenőrzik, hogy megvan-e még. A módszer egyszerű, ahol pelikánt látnak, odaeveznek, és ha a madarak elrepülnek, akkor Penny nem volt köztük.

Szóval most is Penny-vadászatra indultunk, és mindjárt elsőre meg is találtuk, úgyhogy utána már csak magánszorgalomból élveztük a szép időt, meg a szép környezetet.

A kajakok mindig ott vannak a csomagtartón - a városi parkolókban nagy segítség, amikor az autónkat keresem :-)

Délután elindultunk sétálni a kutyákkal. Igaz, hogy itt vagyunk egy erdő közepén, de maguktól ritkán mozdulnak ki (legfeljebb, ha semmiképpen nem szeretné az ember), és amúgy is jót tesz a kutyás gazda lelkiismeretének, ha naponta kétszer megsétáltatja a kedvencét. Na, ez ma nagyon nem sikerült. Asha, aki a reggeli sétáról csak délután került elő (egész addig az egyik szomszédnál vendégeskedett), már elindulni sem akart, és Duke is leragadt az első kedvenc fűcsomójánál, amit mindig lelkesen rágogat, úgyhogy végül Lacival kettesben tettünk egy kis kört. És mindjárt az első napon láttunk egy kb. 1 méteres gyíkot. Felmászott egy fára, és ott szépen hagyta hogy nyugodtan megnézegessük.

Az otthoni cserepes növények jó része megtalálható itt is, csak egy kicsit nagyobban

Este aztán parti volt. Halloween és születésnapi, de főleg születésnapi. Két közeli szomszéd család jött át. Tizen összesen öt nemzetet képviseltünk (és akkor az orosz hússalátáról még nem is beszéltem(lásd Rejtő: Az előretolt helyőrség)).

Ebben a körben az a szokás, hogy minden ajándékot ki kell barchobázni. Jól megválasztott ajándék esetén ez már egyetlen tárgynál is hosszadalmas lehet, de itt számolatlanul voltak izgalmas kitalálni valók – köztük két dugóból készült viking, amelyeket még Laci készített 10 éves korában, és az öngyújtó, Anyu eredeti csomagolásában, ami karácsonyi ajándék lett volna abban az évben, amikor Laci meglépett Magyarországról (45 éve!). Az egyik szomszédtól pedig palántákat kapott, meg különböző trágyákat és egy remek ültetőfát hozz. Nem éppen könnyen kitalálható dolgok, de Laci végül minden akadályt megugrott!

Gyerekkori emlékek

Szülinapi torta - és némi halloweenes hangulat

Közben persze nagyon vidám hangulatban telt az este, házilag főzött sor és cider, vega és nem vega falatok, ünnepi csokoládétorta … minden volt, ami szem-szájnak ingere. Érdekes módon itt mindenki hozza magának a saját italát. Nem mintha a ház körül nem lenne elég házilag készült sör és cider, de mindenki ragaszkodik a saját ízeihez – sőt, ahogy láttam, a saját poharaihoz is, mert ahogy láttam, a szomszédok azt is hozták magukkal.

És a rendőrviccekre, amelyek szintén Lacitól származtak, még 15 éves korából, szintén nem volt vevő rajtam kívül senki. Mindig meglepődve látom, hogy mennyire különbözőképpen működik az emberek humorérzéke.

Indulás és érkezés. A meglepetés

Aki egyszer megégette magát, az legközelebb már óvatosabb a tűzzel. Nekem is elég volt egyszer lekésni egy repülőjáratot ahhoz, hogy ezentúl még nagyobb ráhagyással induljak. Így aztán fél 4-kor keltünk, és fél 5-kor már a reptéren voltunk (megint Ági vállalta a nemes feladatot, hogy kifuvaroz). Úgy szakadt az eső, hogy csak félsebességgel tudott hajtani, és a repülőtéren az 5 perc, amíg a csomagommal tető alá kerültem, elég volt ahhoz, hogy a kabátom teljesen vizes legyen.

Szerencsére elég hosszú sort kellett végigállnom a becsekkoláshoz, miközben buzgón lobogtattam a kabátot, hogy aztán már (nagyjából) szárazon betehessem a hátizsák aljába. Három hétig – remélhetőleg - nem lesz rá szükség.

A reggelit, a VIP-váróban terveztem, amit minden WizzAir hitelkártya tulajdonos megtehet. Viszont nem árt tudni, hogy csak fél 6-kor nyit. Addigra már szép kis sor képződött előtte, az arra járók érdeklődve nézték, hogy mit osztanak.

KLM-mel mentem, így az utam először nyugatnak vitt, Amsterdamba. Kaptunk finom uborkakrémes szendvicset, és a gép a tervezettnél 15 perccel korábban szállt le. Csupa előny. Volt időm kényelmesen átsétálni a következő beszálló kapuig, és út közben, kicsit, még nézelődhettem is. Vasárnap késő este jöttem rá, hogy a nyakláncórámból (amit egyébként nem igen szoktam használni), kifogyott az elem. Persze ott van a mobil is, de egy igazi órát csak egyszerűbb megnézni. Gondoltam, veszek egy karórát végre, úgyis azóta tervezem, mióta a másikat, vagy három éve, elvesztettem. De nem hiába a repülőtéren vannak ezek a boltok, a legbóvlibb kinézetű óra is 25.000 forintnál kezdődött! Úgyhogy még mindig nincs karórám.

Viszont olyan élménnyel gyarapodtam, amilyennel repülős pályafutásom során még nem találkoztam. Busszal vittek minket a géphez, és eltévedt a sofőr! Már előtte is csak kapkodtam a fejem, hogy micsoda zsúfoltság van már a kifutópályákon is, repülők, utasszállító buszok, csomaghordó targoncák, üzemanyag-tartálykocsik, meg még ki tudja hányféle jármű állt mindenfelé. Néha olyan óvatosan kellett manőverezni, mint a trolinak az Izabella utcában. Aztán amikor végre odaértünk egy KLM-géphez, kiszólt a sofőr az ablakon, hogy “Ez a gép megy Abu Dhabiba?” “Nem? Akkor melyik?”, és már fordultunk is vissza, hogy megint kanyarogjunk egy kicsit. Másodikra szerencsésen eltalálta.

Kb. fél órás késéssel indultunk, mert néhány feladott csomaghoz nem érkeztek meg a hozzájuk tartozó utasok. Azt nem tudom, végül mi lett a csomagok sorsa, lerakták-e azokat is a gépről, mindenesetre a pilóta némi poénkodással igyekezett ellensúlyozni a késést, “Jó-ó-ó-ó reggelt, Vietnám!” stílusban jelentkezett be, és teljesen eltért a hivatalos szövegtől. Bár főleg csak a hanghordozásból következtettem erre, mivel éppen a mellettem ülő finn hölggyel ismerkedtem, aki a férjéhez készült Abu Dhabiba, és úgy tudta, hogy Krakkó Magyarországon van.

Annyit mindenesetre hallottam, hogy a pilóta az első osztály szabad üléseit reklámozza, természetesen felárért.

Az infotainmaint rendszeren folyamatosan követhető az út, így láttam, hogy fél 1-re már ismét Budapesten (vagy legalábbis felette) jártunk. Fél nap alatt eljutottam otthonról otthonra :-)

Mindig lehet új ötletekkel előállni. Most például olyan tálcán kaptuk az ebédet, aminek a felülete enyhén ragacsos volt, így nem csúszkáltak rajta a tálkák meg poharak. Egyszerű, de nagyszerű ötlet. Ebéd után még egy Baileys-zel is megajándékoztam magam. Ugyan már nem üvegben osztogatják, hanem szépen kiporciózva, de így is finom volt. 

Vacsorára meg, leszállás előtt minipizát kaptunk. Sajnos, ez nem segített abban, hogy a gép sokat lefaragjon a késésből. A 7 órás út alatt csak 10 percet sikerült behoznia, utána a kiszállás is elég lassan indult, így aztán lóhalálában rohantam az átszálláshoz. Rohantam volna. De megint át kellett menni az ellenőrző kapukon, ahol először nem akarta elfogadni a gép az útlevelemet, aztán besipolt a fémjelző kapu, és ezért megmotoztak, végül pedig, közvetlenül a beszálló kapu előtt még mindenkinek a táskáját gondosan átvizsgálták. Bár itt már nem izgultam, mert azt azért reméltem, hogy akiket beengedtek ehhez a kapuhoz, azokat már nem fogják itthagyni, akármeddig tart is az adminisztráció. Mindenesetre izgalmas menet volt! Aztán a repülőn egy darabig békésen pihegtem, és örültem, hogy egyedül vagyok egy hármas ülésen, de közvetlenül indulás előtt beállított egy 5 fős család, akik a mellettem és mögöttem lévő üléseket is elfoglalták.

Az utazás kellemesen eseménytelen volt, de azért persze ezen a gépen is akadt érdekesség. Azt már korábban is megfigyeltem, hogy ezeken az interkontinentális gépeken tudatosan “szedálják” az utasokat. Azaz az étkezési időket leszámítva végig besötétítik az utasteret, akár éjszaka, akár nappal van odakint. Gondolom az alvó utassal sokkal kevesebb a gond, mint az ébren lévő és nyüzsgő emberekkel :-)

A lényeg az, hogy a külső fények kirekesztését a korábbiakban az ablakokon lévő “spaletta” lehúzásával érték el. Ez a járat viszont már jóval modernebb volt, egyszerűen az üvegeket sötétítették be. Elméletileg ezt én magam is szabályozhattam, egy 5 fokozatú skálán, de ez csak egyetlen egyszer sikerült, amikor éppen etetési idő volt. A legvilágosabbra állítottam az ablakot, de még így sem eresztett át annyi fényt, mint az előttem ülőé. Azért elégedett voltam, mert legalább egy kicsit kiláttam a szárnyak felett előre. De aztán egy idő után észrevettem, hogy mindkettőnk ablaka újra besötétedett. Át lehetett látni ugyan rajta, de éppen csak annyira, hogy a nap fényes teliholdnak látszott, és odakint mintha teljes szürkület lett volna.

Szóval az út nagy részében központilag szabályozták az ablakok sötétségét, hiába is kísérleteztem a változtatással. Viszont a következő “etetésnél” nekem szólt a légikisasszony, hogy ugyan már nyomjam meg a világosító gombot az ablakomon, és akkor teljesen átlátszóvá vált. Úgy tűnt, hogy csak egy-két “kiváltságos” jutott ehhez az élményhez. Valószínűleg még ilyenkor sem akartak teljes fényerőt. Aztán magától szépen be is sötétített megint.

Túl sok gond nem volt a fényerő változással, mivel csak indulás után kaptunk egy vacsorát, meg 13 órával később, közvetlenül az érkezés előtt, egy reggelit. Az idő többi részében csak egy kis vízzel kínáltak bennünket időnként. Azt is olyan macskaléptekkel hozták, hogy fel ne ébredjünk közben.

Azért végül csak megérkeztünk. (Ki hitte volna!) A beléptetésnél egy ember csalhatatlan ösztönnel osztályozott bennünket, hogy kinek melyik sorba kell állni. Azt értem, hogy az ázsiaiakat ki tudta szűrni, de el nem tudom képzelni, hogy honnan látta rajtam, hogy az EU-ból jöttem.

MIndenesetre ismét konstatáltam, hogy valami nem stimmel az e-útlevelemmel. Elméletileg, mint EU-s állampolgárnak, olyan útlevelem van, amit lazán leolvas egy automata. De, mint tudjuk, a gyakorlat nem mindig egyezik az elmélettel. Az automata második próbálkozásra sem boldogult vele, úgyhogy átálltam az “Egyéb” sorba. Ahol szintén nem tudták leolvasni az útlevelemet! Így továbbküldtek egy újabb pulthoz, ahol valami spéci szkenner volt – amelyik szintén nem tudott vele mit kezdeni. Nekem legalábbis úgy tűnt. Többször is próbálkozott a fickó, aztán forgatta, nézegette az útlevelet, átvilágította a lapokat… végül csak elhitte, hogy minden rendben van, és én én vagyok.

Addigra már a kofferem is magányosan keringett a futószalagon, úgyhogy nem volt gond a kiválasztás. Már csak a csomagellenőrzésen kellett átesnem, és hurrá! Ausztrál földre értem!

Itt most kicsit vissza kell kanyarodnom az időben. Ugyanis az érkezésem némiképp meglepetés számba ment, legalábbis a bátyám számára, aki pont ezen a napon ünnepelte a 65. születésnapját. Korábban volt róla szó, hogy megyek hozzájuk látogatóba, de majd csak valamikor februárban. Aztán elhalt az ügy, legalábbis hivatalosan. Nem hivatalosan ugyanis áttettük a dátumot a sógornőmmel október 30-i érkezésre. Az én feladatom csupán annyi volt, hogy megvegyem a jegyet (és megszerezzem a vízumot), valamint, hogy a családtagjaimat titottartásra intsem (de mivel amúgy sem nagyon írnak levelet, ez nem is esett nehezükre). Sue-nak viszont azt kellett megszerveznie, hogy hogyan is jöjjenek ki elém “titokban” a repülőtérre. A fél falu benne volt az összeesküvésben, kb. másfél hónapon át, és semmi nem szivárgott ki! 

Van az ismerősök között egy rendőr házaspár, akik elég rendszertelen beosztásban dolgoznak, és tartozik hozzájuk egy 14 éves fiú, aki valami küzdősportban jeleskedik, és gyakran jár versenyekre. Szóval a sztori az volt, hogy őt kell begyűjteni az Abu Dhabiból érkező gépről, mivel a szülei éppen szolgálatban vannak. Be volt szervezve egy fél tornacsapat, hogy mind azt mondják, hogy nem érnek rá, és miután Sue "nagy kegyesen" elvállalta a feladatot, időnként ráírtak a FB-csoportban, hogy ugye, nem felejti el, és készüljön előre, hogy valami extra sporteszköznek is be kell férnie a csomagtartóba, meg hasonló elterelő üzenetek.

Mindezek után, Laci és Sue délutánra kenutúrára indultak a reptér közelébe, hogy annak végeztével, este 6-kor begyűjtsék Math-et. Laci a reptéren kívül parkolt, és csak akkor érkezett meg, amikor Sue rátelefonált. A rendszer a mienkhez hasonló, van egy terület, ahol csak tíz percig állhatsz, jegy ellenében. Laci nem kapott ilyen jegyet (utólag derült ki, hogy akkor éppen, valamiért, szabadon lehetett ki-be menni), így elég kapkodósan érkezett. Kipattant az autóból, hátrajött, hogy kinyissa a csomagteret, odavetett nekem egy “Hello, how are you”-t, és már fordult is az autó felé … azután furcsálkodva vissza hozzám :-)

Persze a dolgokat már csak út közben tudtuk kivesézni, most éppen csak egy gyors ölelésre jutott idő.

Mindenesetre volt miről beszélgetni hazáig!

Korán alkonyodik errefelé, fél 7 körül már teljes volt a sötétség, az útból csak egy-két kengurura figyelmeztető táblát láttam, meg a távolabb világító házakat. Lacey Creek, ahol ők laknak, olyan tanyavilág féle, elszórt házak nagy földterületekkel maguk körül, vagy, mint az ő esetükben is, egy egész, erdős hegyoldalt birtokolva.