Box-gimnasztika. helytörténeti múzeum és egy laza délután

Sue rendszeresen jár box-gimnasztikai edzésre (vagy akármi is ennek az edzésformának a neve), és persze most én is elmentem vele. Őszintén be kell vallanom, hogy kb. félidőben kidőltem. Nem is a fáradtság miatt, hanem a boxolásokat mindenféle ugrálós gyakorlatokkal váltogatták (guggolásból feugrás, négy ütemű fekvőtámasz, ilyesmik), és ez aztán betett a gyomromnak – amiben éppen csak egy kis tea lötyögött. Úgyhogy az edzés második felét inkább csak nézegettem, és közben nagy lélegzetvételekkel próbáltam elcsítítani a belső háborgásaimat.

A sportcentrumhoz egy uszoda is tartozik, úgyhogy az öltözőben csivitelő iskoláslányok között találtuk magunkat. Lehettek úgy 8 évesek, de roppant komolyan vették magukat – és nagyon barátságosak is voltak, egyből leálltak velünk beszélgetni. Persze az edző inkább azt sürgette, hogy induljanak már a medence felé :-)

Laci is utánunk jött a faluba, és együtt reggeliztünk egy kávézóban. Ülsz a teraszon, és közben ki-kiköszöngetsz az utcán elhaladó embereknek. Ez egy egész kicsi falu, szinte mindenki ismeri egymást valamilyen szinten.

Dayboro fő utcája

Utána az eggyel nagyobb település, Petrie, felé vettük az irányt, mert Laci véradásra ment. De előtte még beugrottunk a helytörténeti múzeumba. Szinte minden településen van ilyen. Nagyobb részt a helyiek által összehordott tárgyakból, melyeket otthon már nem használnak, de nem akartak kidobni. Aztán az már a múzeum dolga, hogy milyen kiállításokat hoz össze belőlük. 

Kifestőkönyv helyett újra hasznosítható kifestő tábla

Túl sok pénzt itt sem kapnak a múzeumok, viszont úgy tűnik, sok lelkes önkéntesük van, aki szívesen vesz részt a munkában. Mi főleg teremőrként (és informátorként) találkoztunk velük. Amikor Sue a kiállított Monopoly kora iránt érdeklődött, az egész személyzet összecsődült, kinyitották a vitrint és még a számítógépben is kotorásztak egy csomót, hogy megfelelő információt találjanak neki. Ő ugyanis egy nagyon régi, angol kiadású példány büszke tulajdonosa. Végülis nem dőlt el a verseny, nem tudták neki megmondani, hogy a múzeumi példány mikor készült, de nem is számít, mert ez itt ausztrál kiadásban volt egy korai példány.

Petrie múzeumának egyik újdonsága a helyi papírgyár relikviáinak kiállítása. Mostanában zárták be a gyárat, így még rengeteg a személyes kötődés is hozzá. Engem viszont leginkább az 1957-es gyártási dátummal ellátott papírok fogtak meg. Nem minden nap lát az ember bizonyíthatóan önmagával egy korú papírt.

Korombeli papírok

Nem tudtuk végignézni a múzeumot, mert menni kellett a véradásra, de semmi gond, ide még bármikor visszatérhetünk.

Strathpine-ban, amíg Lacit megcsapolták, mi elintéztünk egy-két bevásárlást a helyi shopping centerben. Olyan volt, mint a világ bármely más bevásárló központja. Bár a ruházati és egyéb boltok közti arány erősen az előbbiek javára tolódodtt el, és kreatív boltjuk egyáltalán nem volt (most jut eszembe, hogy még normál papírboltot sem láttam, igaz, nem is jártuk be az egészet. De arra sem emlékszem, hogy a térképen említették volna).

Tulajdonképpen tűzkövet kerestünk Laci új öngyújtójába, abba a bizonyos 45 évvel ezelőttibe, amit ráadásul még Magyarországon, még pontosabban a szülővárosunkban lévő Mofémben gyártottak. Nem is értem, miért nem találtunk beleillő darabot itt, Ausztráliában…

Errefelé eléggé elmosódik a határ lakott település és a természet között. Útközben számos helyen találkoztunk “Vigyázz, kenguru!” táblával, ami annyira nem lepett meg, viszont nagyon sok a koalára figyelmeztető tábla is, akár településen belül is. Az országutak mentén gyakran koala védő kerítések is vannak, ami azt jelenti, hogy az erdő felőli oldaluk sima és csúszós, hogy ne tudjanak rá felmászni, a másik oldalon viszont kapaszkodásra alkalmas drótháló van, hogy ha mégis kívülre kerültek volna, vissza tudjanak menni a saját élőhelyükre. Egyenlőre még nem sikerült koalát látnom, pláne nem elcsípnem a fényképezőgépemmel, de hosszú még az ittlétem.

Kérjük az elsőbbség megadását!

A késői ebéd után persze járt egy kis sziesztázás is. Mindenki kidől ilyenkor, mint egy darab fa, legmélyebben a kutyák alszanak – bár a szomszéd telkekről érkező távoli zajok is elegendőek, hogy azonnal vad ugatásba kezdjenek. Amikor ezt megunja az ember, akkor jön el a délutáni séta ideje. Most meredeken felfelé mentünk a hegyoldalon, valaki másnak a telkén keresztül. Itt eléggé szabadon állnak hozzá a telektulajdonláshoz, a lényeg csak az, hogyha egy kapun átmész, azt utána ugyanúgy hagyd, nyitva vagy zárva, ahogy volt. Ha ezt betartod, akkor senkit nem zavar, merre is sétafikálsz.

Séta után nekiálltunk kiültetni a születésnapi palántákat. Lacinak mindenféle szisztémája van a kertészkedésre, és a teraszon végig, de a ház egész hosszában is, a hegyoldalban kis “ültetvények” vannak, amelyek aztán vagy teremnek valamit, vagy nem. De remekül el lehet játszogatni velük. A játék neve egyébként leginkább az, hogy “Hogyan védjük meg növényeinket a kutyáktól, vadpulykáktók, kakaduktól – és nem mellesleg a túlzott napsütéstől, és a kiszáradástól is?” Laci különböző technikákat dolgoz ki, aztán vagy nyer, vagy nem – viszont kétség kívül jól szórakozik.