Zion Nemzeti Park, Kanab Canyon

április 25.
Húsvét hétfő itt nem ünnep. A vendéglátóink is mentek, ki munkába, ki iskolába. Mi is elég hamar összeszedelőzködtünk az induláshoz.
Az első utunk a Walmartba vezetett, ahol feltöltöttük a sajt- és kekszkészleteinket, és vettünk megint egy grillcsirkét ebédre. Zsuzsa lába nem sokat javult az éjszakai állott vizes borogatástól, ezért a Walmart-túrát egy elektromos bevásárlókocsiban vezette végig, Juni nagy örömére.
Ugyanezt a túrákon már nem tudta megtenni. Így aztán a két túrabotjára támaszkodva, és a megrándult lábán lábujjhegyen pipiskedve próbált minél kevesebb fájdalommal és minél nagyobb hatékonysággal haladni. Az első túra nem igazán nyerte el Juni tetszését – egy közeli kilátópontra kapaszkodtunk fel -, de szerencsére visszafelé kiszúrt magának egy két gyerekes családot, és amikor azok már látótávolságon kívül kerültek, utánuk iramodott. Ők meg, mit tehettek mást, „örökbe fogadták” egy kis időre. Aztán bevártak minket, és visszaszolgáltatták a gyermeket.
Az első túra sikerein felbuzdulva úgy döntöttünk, megkockáztatjuk a másikat is, amit már korábban terveztünk. Kellemes 4 mérföldes séta egy patakmederben – ez volt az elmélet.
Gyakorlatilag először le kellett jutni a patakmederhez, aztán meg elkezdődtek a mederátszelések. Az ösvény folyamatosan változtatta a helyzetét a patak két oldala között, ráadásul a víz is elég magas volt, úgyhogy jó néhány kő, amelyik az átkelést szolgálta, víz alatt volt.
Az első pár átkelésnél – amikor még nem tudtuk, hogy végül összesen 41 lesz, csak az egyik irányban – még mindig előrementem, kipróbáltam a köveket, leraktam a hátizsákot a túlparton, aztán visszamenten Juni botjaiért (az ösvény kezdeténél, az ismertető tábláknak támasztva számos remek bot kellette magát, így mi is magunkhoz vettünk egyet-egyet, bár akkor még nem tudtuk, hogy ténylegesen is milyen hasznos lesz majd) és azokat is átvittem, aztán visszamentem Juniért, és őt is átvittem. Zsuzsa meg a maga két botjával próbált úgy átevickélni, hogy lehetőleg minél kevésbé támaszkodjon a fájós lábára.
A szemben jövőktől a legkülönfélébb információkat kaptuk arról, hogy milyen messze van az ösvény vége – viszont legalább azt nem mondta senki, hogy nem lehet átkelni a patakon.
Az odautat majdnem 4 óra alatt tettük meg. Igaz, már fél 4-kor úgy döntöttünk, hogy még egy fél órát megyünk, aztán visszafordulunk, de pont ekkor találkoztunk valakivel, aki szerint már nem sok volt a végéig, aztán meg már nem akartunk visszafordulni, mert most már biztosan tényleg nem sok van hátra – szóval a végén háromnegyed 6-kor értük el a csodálatos kanyon véget, ahol narancssárga, vörös és zöldes árnyalatú sziklák váltakoztat, és még sast is láttunk a magas és meredek sziklafalak felett repülni.
Az viszont egyértelmű volt, hogy a visszaútra nincs ugyanennyi időnk. Még szerencse, hogy Juni, aki odafelé elég vontatottan jött, most hirtelen megemberelte magát, és elég sokáig futva tette meg a patakátkelések közti szakaszokat. Visszafelé már mi sem voltunk olyan óvatosak, sokkal lazábban kezeltük a víz alatt lévő sziklákra lépést, meg hasonlókat. Minden esetre remek edzés volt nekem 82-szer felemelni és karon ülve átvinni a patakon egy 15 kg-os gyereket, aki ráadásul még nem is kapaszkodott a nyakamba – és persze csak fél kézzel fogtam, mert a másik kezemmel a botra támaszkodtam. Junit, a kezdeti lelkesedés után még különböző fánkra és egyebekre vonatkozó ígéretekkel is tudtuk csalogatni egy darabig, csak az utolsó másfél mérföldön dőlt ki, úgyhogy a végén a nyakamba vettem, és úgy vittem (át az utolsó ingatag patakátkelésen is). Sem időnk, sem energiánk nem volt arra, hogy minden métert kikönyörögjünk belőle, és az út nagy részét így is nagyon szépen teljesítette. Végül is a visszafelé vezető utat 1 és háromnegyed óra alatt tettük meg – hiába a ló is jobban igyekszik, ha már érzi, hogy hazafelé tart, a saját istállójába.
A végén még egy kis csokis fánkra (és tisztábatevésre) is jutott idő a parkolóban. Különösebben nem kellett senkire tekintettel lennünk, mi voltunk már az egyetlenek a parkolóban. És még így is sikerült világosban hazaérnünk a házigazdáinkhoz.

 

Tropic – Bryce canyon – Red canyon – (Cedar Break) – Cedar City

április 24.
Reggeli, tea, csomagolás, eső és havazás megtekintése.
Előzőleg még el akartam ugrani a temetőbe, ami a városka szélén volt, nem túl messze a moteltől, de Zsuzsa félt, hogy túl sok időt töltök ott, úgyhogy inkább arra szavazott, hogy ők is eljönnek velem, úgyis útba esik. Csak sajnos indulásnál már annyira szakadt az eső és a hó, hogy inkább nem szálltunk ki, nem akartuk mindjárt elázással kezdeni.
Amire felértünk a Bryce canyonba, már masszívan szakadt a hó. Nem is volt túl nagy forgalom! Mi is először a Visitor Centerbe mentünk, érdeklődtünk, hogy milyenek az időjárási kilátások errefelé és távolabbi vidékeken. Megnéztük a múzeumot meg az ismeretterjesztő filmet is. Majdnem minden ilyen helyen van valami kis filmecske a környék nevezetességeiről, a látnivalókról, fellelhető állatokról (csíkos mókustól a hegyi oroszlánig), növényekről, egy kevés a történelméről.
Mire ezzel végeztünk, a hóesés elállt ugyan, de a felhők még mindig nagyon alacsonyan voltak – akár úgy is fogalmazhatnék, hogy totálisan ködbe borult minden. Azért kinéztünk egy-két kiilátópontra, ahova egyáltalán el lehetett jutni autóval – ugyanis a park egy része le is volt zárva a hóviszonyok miatt.
Szépen elcsorogtunk a Red canyonig, ami látványosságban a Bryce-hoz hasonló, csak jóval kisebb területen, s miután ilyen közel van a Bryce-hoz, hát az a legtöbben inkább odamennek. Mi viszont itt is benéztünk egy-két canyonba. A parkolóban találkoztunk egy kanadai férfival, akivel gyorsan információt cseréltünk. Mindig érdekes, hogy mások mit néznek meg a környéken, és mit a terveik. Megtudtuk tőle azt is, hogy nyitva van az itteni Visitor Center, pedig Zs. azt olvasta ki valahonnan, hogy május elejéig nem nyitnak ki.
Mindenesetre, ha már itt jártunk, elindultunk ebben a canyonban. El is jutottunk a 2. patak kereszteződésig, ahol Juni leragadt, és nem akart továbbmenni. Végül én ott maradtam vele tocsikálni, Zs. meg elügetett az ösvény végéig, hogy megnézze a kilátást. Mi közben fadarabokat úsztattunk, átalakítottuk a patak medrét (igaziból csak egy kis vízfolyás volt, úgyhogy folyton meg is akadtak benne az útra bocsátott falevelek), énekeltünk és néptáncoltunk. Főleg én, mivel a rajtam levő nagyobb mennyiségű ruházat ellenére is eléggé fáztam álldogálás közben. Némi bíztatásra a következő patakkereszteződésig ugyan eljutottunk, de onnan aztán se té, se tova.
Visszaérkezve Zsuzsa elmesélte, hogy a kilátópontból a Visitor Center is látszott, meg egy másik érdekes kanyon is, úgyhogy ez lett a következő célpont.
Két kisebb túrát is csináltunk, az egyik egy patakmederben haladt, vörös homokkő sziklák között, és ahol kiszélesedett a meder, ott remek kavicslelőhelyek voltak. Zsuzsa megült egy kidőlt fán, és gyönyörködött a tájban, mi meg Junival kavicsokat gyűjtögettünk. Ő az övéit lelkesen belehajigálta a patakba, én igyekeztem megmaradni az előirányzott 2-3 darabnál, úgyhogy mindig, amikor találtam egy még szebbet, akkor egyet kiselejteztem.
A másik túra sem volt hosszú, de nagyon szép sziklaívek között és alatt vezetett. Még egy kis kőből épített és ágakkal lefedett kunyhófélét is találtunk. Igaziból halvány fogalmam sincs, mi lehetett a célja, mert olyan alacsony és keskeny volt a bejárata, hogy Juni is éppen csak hogy befért volna rajta.
Mire mindezzel végeztünk, már erősen benne voltunk a délutánban, úgyhogy ideje volt indulni a hosthoz.
A GPS előzékenyen mondta az általa tervezett útirányt, mi viszont egy idő után észrevettük, hogy nem arra szeretnénk menni, hanem egy „scenic road”-on (azaz olyanon, amely vadregényesebb helyen vezet keresztül. Úgyhogy visszafordultunk, és a másik irányba mentünk inkább. A városkában, amelyen keresztül haladtiunk, már jelezték, hogy a Cedar Break leágazás le van zárva. Ez egy bekötő út, amelyik az általunk választott útról nyílik, de nem is számítottunk rá, hogy arra is ráhajthatunk, úgyhogy nem foglalkoztunk vele. Aztán voltak további táblák is, pl. hogy hóeltakarítás csak nappal van, meg hogy március 31-ig kötelező a hólánc, és főleg, hogy „Ez az út nem a 86-os”!!!! Erre már kezdhettünk volna gyanakodni, de az út száraz volt, az idő nyugodt, úgyhogy nekivágtunk.
A vadregényességben nem is volt hiány. Nyírfák és fenyők zöld-fehér keveréke között haladt az út, és csak itt-ott volt egy-egy megszürkült hófolt. Az elején. Ahogy hajtottunk felfelé a hegyen, előbb az eső kezdett szemerkélni, aztán a havas eső. Az út egy ideig még tiszta volt, bár két oldalt lassan már megjelentek a korábbi havak félrekotrásával képződött 1-1,5 méteres hófalak. Aztán a szél is kezdett feltámadni, a hó is eleredt egy kicsit, az út egyre fagyosabb és jegesebb lett, lassan már a korábbi autónyomok sem látszottak. Zsuzsa buzgón kapaszkodott a kormányba, közben azt számolgattuk, hogy arra már nem elég a benzinünk, hogy visszaforduljunk, és mindketten abban reménykedtünk, hogy Cedar Breaknél, ahol a lezárt útelágazás van, már elérjük a legmagasabb pontot, és végre újra lefelé haladunk. Sok minden megfordul ilyenkor az ember fejében – én többek között arra gondoltam, hogy még egy lapátunk sincs, amivel kiáshatnánk magunkat, ha beragadunk valamiért a hóba. (Utoljára múlt télen volt szükségem lapátra, amikor Sárospatakon a hátsó bejárat megközelítése közben kétszer is elakadtam a garázs soron. Most legalább annyira örültem volna, ha van nálunk valami biztonsági alkalmatosság.)
10806 láb magasan voltunk, amikor elértük a hágót. Innen már tényleg lefelé vitt az út, de azért olyan nagyon még nem tudtunk megkönnyebbülni, mert 8-13%-os lejtőket írtak ki, és még mindig teljesen jeges-havas volt az út. Úgyhogy Zs. a téli autózás minden „gyönyörűségét” kiélvezhette. Én meg az anyósülésből adtam a tippeket, hogy hogyan fékezzen, és mennyire húzódjon félre. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor végre megint hó mentes útra értünk, aztán elértük Parowant, ahol azonnal tankoltunk is. Közben besötétedett, úgyhogy az út többi részét, már nem túl remek reflektorunk fényénél tettük meg. El is néztük a főútra való felhajtást, és a vele párhuzamos, jóval gyengébb minőségi úton tettük meg a hátralévő távot Cedar Cityig.
Nem vagyok túl lelkes híve a GPS-nek, szeretem magam eldönteni, hogy merre megyek, de az tény, hogy utcák megkeresésénél nagyon hasznos. A segítségével egész hamar odataláltunk a vendéglátóinkhoz. Igaz, a GPS által ajánlott első három balra kanyarodást elpasszoltuk, olyan sötét volt, és annyira nem látszottak a felfestések (meg a széles úton a bal oldali keresztutcák), hogy egyszerűen nem éreztük, hova is kéne kanyarodni. Úgyhogy végül egy lámpás kereszteződésben sikerült megoldani a feladatot, ahonnan aztán a GPS némi újratervezéssel elvitt a megfelelő utcába. A házszámot már nekünk kellett megtalálni, ami szintén nem volt egyszerű, mert errefelé nem divat kiírni az ilyesmit. Ráadásul utcai világítás sem volt.
Azért csak oda találtunk, Zsuzsa boldogan bekopogott az ajtón, aztán jött lelkesen jelenteni, hogy itthon vannak, kedvesek, barátságosak. Nagy lelkesedésében viszont félrelépett, és megrántotta a bokáját, így az est hátra lévő részében csak sántikálni tudott. Mindenesetre az előző órák izgalmai után elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy hamar ágyba roskadjunk. Házi gazdáink szintén, mivel egy több napos családlátogatásos útról értek éppen haza. Az egyetlen gyenge láncszem Juni volt, aki a hágón való átautózás közben (hál istennek) végig aludt, így most friss volt é
s üde. De szerencsére a sötétben hamar elaludt ő is.
Éjszaka viszont felébredt, és inni akart. Először csak lapítottam, és reméltem, hogy Zsuzsának sikerül lebeszélnie erről, de végül rájöttem, jobban járok, ha kitalpalok a konyhába egy pohárért, és hozok vizet. Aztán a fejemre húztam ismét a hálózsák kapucniját és már aludtam is ismét.
 

Bryce canyon, Queens Garden Loop, Navajo Loop, Pick-o-bo Loop, Rim

április 23.
Ahogy az előző bejegyzésből már kiderült, reggel havas esőre ébredtünk, és ezért nem nagyon kapkodtuk el az indulást. Azért 10 óra körül útra keltünk, abban a reményben, hogy kiderül az ég.
Ez ugyan csak részben teljesült, de azért – minden meleg cuccunkat magunkra véve – elindultunk. Minden havas volt, szemerkélt az eső, olvadt – ebből következően a terv az volt, hogy Zs. végig a hátizsákban viszi Junit, hogy legalább ő ne legyen nyakig sáros.
A Sunrise View-tól indultunk a Királynő kertjének nevezett, valóban csodálatos sziklaképződmények felé. Zs. remek útvonalat választott nekünk, de sajnos egy idő után kiderült, hogy egy szakasza le van zárva (valószínűleg a hó meg a síkossá vált ösvény miatt), így kicsit módosítani kellett az útvonalon.
A másik módosítás meg az volt, hogy pihenni is meg kellett állni, és persze nem sikerült Junit benne tartani a hordozóban. Amint kiszállt, értelem szerűen egyből nyakig sáros is lett (amilyenek addigra már mi is voltunk), így aztán már visszatenni sem lehetett, muszáj volt végig jönnie az út második szakaszán. Mit mondjak, hosszadalmas munka volt. Hasonlított az előző napihoz, csak még az időjárás is ellenünk volt. Bevetettük az aszalt sárgabarackot, az almát, a sípomat, ígérgettünk neki majmot a tévében (reggel egy majmos rajzfilmet nézett), száraz pelenkát az autóban, meleg levest – még nyaklevest is, de így is éppen hogy csak araszoltunk.
Végül Zs. már elküldött előre, hogy legalább az az érzése ne legyen, hogy még én is ott szenvedek neki. Persze, így sem volt sokkal jobb, mert akkor meg azon filóztam, hogy még sem kellett volna ott hagyni őket egyedül. Bár annyira egyedül azért nem voltak, akadtak rajtunk kívül is turisták, de senki nem ajánlkozott, hogy egy ilyen aranyos kis sárgombócot felvegyen, és vigyen.
Negyed 6 lett, mire elértük a Bryce View kilátópontot (kb. 5 mérföldes út). Itt fél órányi időt töltöttünk, abban a reményben, hogy sikerül Junit kivakarni a sárból. Ez persze hiú remény volt, viszont a cipőjét, amit Zs. még vízzel is mosogatott, már nem tudtuk újra a lábára húzni, úgyhogy a sáros anorák elleni védelemül nylonzacskót húztunk a lábaira, a hideg ellen meg az én két tartalék kendőmbe bugyoláltuk őket. Ezen kívül még ráadtuk Zs. egyik kabátját, és körbetekertük egy száronggal – mert hogy innen még további 3 mérföld volt a kocsiig. Nagyjából szintben – igaziból föl-le. Én is ki voltam már, de Zs., hátán Junival még inkább. Úgyhogy sűrűn megálltunk gyönyörködni a tájban. Közben persze siettünk is volna, mivel már mi is nagyon fáztunk – az egész napos ácsorgás, kuncsorgás, imádkozás alatt alaposan átfagytunk (és kissé az idegeink is cincálódtak – persze éppen csak egy hangyányit).
A motelbe visszatérve kiderült, hogy nem működik az ajtó nyitó kártyánk, úgyhogy irány a recepció, ahol aktiválták – elnézést ugyan nem kértek a kellemetlenségért, de legalább így már bejutottunk a szobánkba, és neki állhattunk a régóta kigondolt zacskós leves megfőzésének. Meg a fűtésnek. Meg Juni fürdetésének. Aztán végre a meleg zuhanynak is.
A levest feldúsítottuk egy kis tegnapról maradt zöldbabbal, meg egy csirkemell konzervvel, amitől tetemesen feljavított zamatot értünk el (a la Wodehouse), aztán az este betetőzéseként még egy barackkonzervvel is megvendégeltük magunkat.
Juni már attól a pillanattól felélénkült, hogy a Bryce View-nál leülhetett a padra. Még este is teljesen elemében volt – csak mi bírtuk már kicsit nehezebben a gyúrődést.
 

Fényképek - 3. adag

Esik a havas eső, a kanyonban, amelyik feljebb van, a hó. Meleg motelben vagyunk, teát is főzünk - ritka luxus, úgyhogy nem kapkodjuk el az indulást.

Reggel még átnéztem a maradék fényképeket, ez az utolsó másfél nap terméke.

Most reggelizünk, aztán indulás a havas kanyontúrára.

Escalante – Bryce canyon, Fairyland Loop Trail - Tropic

április 22.
Jó hideg volt az éjszaka, az autó is lehűlt. Juni éjszaka többször is felébredt – vele persze mi is. Reggel örömmel fogadtuk a világosságot. Érdekes módon, vagy az autóban fogyott el nagyon az oxigén, vagy a magasságot éreztük, de mindketten kapkodtuk egy kicsit a levegőt.
Juni mélyen aludt, úgyhogy elindultunk felderíteni az ösvényt, amely egy irányban lett volna 13 mérföld, úgyhogy egyből tudtuk, hogy ez nem a mi mai úticélunk. A parkolótól nem messze pedig mindjárt egy bő vízű patakon is át kellett volna kelni. Se híd, se kövek, se semmi száraz lábas megoldás, úgyhogy mindjárt le is mondtunk a dologról. Inkább felkerekedtünk, és továbbálltunk.
Az első megálló Escalante-ben volt, ahol feltöltöttük a sajtkészleteinket – ez nagyon fogyó eszköz, valamint popsitörlő kendőt vettünk a jó néhány napja elhagyott helyett. A bolt mellett egy kertben lámák legelésztek, persze az ő megtekintésüket sem hagyhattuk ki.
Reggeli után tovább indultunk a Bryce canyonba, amelyik Zsuzsa kedvence. Végig ezzel kecsegtetett. Út közben megálltunk egy-két helyen érdeklődni, mert úgy gondoltuk, hogy ilyen magasságban, ahol foltokban még hó is van, mégsem szeretnénk autóban aludni, vagy pláne sátrazni.
Délre elértük a Bryce canyon nemzeti parkra, ahol egyből kiderült, hogy rajtunk kívül még számos embernek támadt ugyanez a nagyszerű gondolata. Az első parkolóban, ahova amúgy is csak véletlenül tévedtünk, nem is találtunk helyet. Így hát megkerestük azt, ahova először is készültünk, és a Fairyland kilátótól elindultunk a 8 mérföldes körtúránkra. A táj csodálatos volt, magas vörös meg sárga meg fehér homokkő oszlopok csipkézték tele az egész környéket – bár az én ízlésemnek kicsit meredek volt, amikor keskeny nyergeken haladt az ösvény, és mindkét oldalán meredeken szakadt lefelé.
Itt-ott még hófoltok is voltak.
Juni ma jóval kevésbé jeleskedett, mint tegnap este. Zsuzsa is ma érte el a mélypontját, ráadásul a terep is elég lejtős-emelkedős volt (osszességében 1600 méter szintváltoztás!), ezért igyekeztünk inkább a saját lábán terelgetni Junit – több-kevesebb sikerrel. Végül is muszájból elég hosszú szakaszt saját lábán tett meg – csak kivárni volt elég nehéz, amíg elhatározta magát az újabb 50-100 méter megtételére. Ez a mai délután mindannyiunkból elég sok energiát kivett.
Végül a 8 mérföldet hat és fél óra alatt tettük meg. 7 óra körül értünk vissza az autóhoz. Jó érzés volt viszont, hogy tudtuk, hol fogunk aludni. Vissza autóztunk Tropicba, és a már délelőtt kiválasztott motelben kivettünk egy szobát. Két dupla (akarom mondani királyi méretű) ágy, egyenként 4 párnával, TV, fürdőszoba, fűtés – csupa luxus. Időnként még mi is megérdemeljük az ilyesmit.
 

Fényképek – második adag

Bocsánat, kicsit sokra sikerült ez az adag kép.
Nem igen volt időm gondosan válogatni, egy része meg csak jegyzetként szolgál, saját célra.
Sajnos nevesíteni még mindig nem tudtam – úgy tűnik erre már tényleg csak utólag kerül majd sor.
Mindenesetre a képek itt láthatók
 

Capital Reef – Escalante

április 21.
Éjszaka akkora szél volt, hogy csak úgy rángatta a kocsit. Hozzá még az eső is esett, úgyhogy az egyik közös ébredésünknél közösen aggódtunk is egy kicsit, hogy nehogy ott ragadjunk végül a parkolóban (földút végén). De aztán úgy döntöttünk, hogy egy ilyen homoksivatag egész biztosan pillanatok alatt beissza a vizet. És valóban így is volt. Reggelre kék ég, meg por- és sármentes terep fogadott bennünket. Ami nagyon jó volt, mert az első túránk szintén egy földút végén kezdődött. A Capital Gorge is egy patakmederben haladó túraösvény, magas sziklafalak között.
Mivel alaposan el vagyok maradva a képek átnézésével, Zs. kitalálta, hogy ő meg Juni megcsinálnak egy kisebb túrát, én közben egy pihenőben rendezhetem a képeket, aztán felszedem őket az ösvény másik végén. A helyzet csak annyiban változott, hogy Juni út közben elaludt, ezért úgy döntöttünk, hogy Zs. egyedül megy, és akkor már nem egy, hanem két túrát tesz meg, ez alatt Juni jól kialussza magát, én rendezem a soraimat, aztán felvesszük egy távolabbi parkolóban.
Zs. kiszállt az ösvény kezdeténél, én elhajtottam a pihenőhelyhez, ahol asztalok is voltak, szépen összeszedtem a laptopot, meg egy-két apróságot, amire még szükségem volt, aztán óvatosan be akartam csapni az ajtó, amikor Juni kinyitotta a szemét, és közölte, hogy ébren van, és már nem is akar aludni.
Így aztán együtt ültünk ki a parkba. Először egy asztalhoz, de ott nem láttam semmit a naptól, úgyhogy áttelepedtem egy fa tövébe. Juni fel-alá szaladgált, pitypangot, kavicsokat és ágakat gyűjtött nekem, én meg fél szememet folyamatos rajta tartva, próbáltam szelektálni a képeket. Ahogy a feltett képek mennyiségéből látszik, csak fél sikerrel.
Utána felkerekedtünk, és megnéztük a lovat, amelyik nem messze egy kerítés mögött állva fogadta a hódolóit. Ez olyan jó programnak bizonyult, hogy Juni még az anyukája emlegetésére sem akart eljönni onnan. Pedig még a Visitor centerbe is be akartunk ugrani, hogy megnézzük van-e internet. Nem volt, mi meg ügettünk tovább (kocsival), mert már vészesen közelgett a Zsuzsával megbeszélt időpont. Mire odaértünk, ő már ott állt az út szélén, és lelkesen várt bennünket.
Indultunk is tovább a következő támaszpontunk felé, csak még út közben megnéztünk egy régi mormon iskolát. Apró fa épület a világ végén – de olyan gyönyörű kovácsolt vas lábai vannak a padoknak, hogy öröm nézni. Látszik, hogy a mormonok megadják a módját a dolgoknak. Sajnos bemenni nem lehetett, csak az ablakból próbáltam néhány képet készíteni.
Escalantaba igyekeztünk, illetve még előtte a Calf River völgyébe. Zs. ugyanis kinézte, hogy van itt egy szép vízesés. Sajnos,mire elértük a völgy bejáratát, és megucsoráztunk, már este 6 lett. Azért persze elindultunk a 2,5 mérföldre lévő vízesés felé, bár minden szembejövő azt mondta, hogy kb. 4 óra út oda-vissza. El is döntöttük, hogy csak elsétálunk egy darabig – és háromnegyed 7-kor, vagy ha Juni elfárad, visszafordulunk. Még azt is megbeszéltük, hogy egy kicsit odébb megéjszakázunk - a völgyben nem lehetett, mert kemping volt, ráadásul tele -, aztán másnap reggel ezzel kezdünk. Juni hirtelen teljesen átment Duracell-nyusziba, egyfolytában csak szaladt meg mászott meg menetelt, mi meg csak mentünk utána. A szembejövők még mindig azt mondták, hogy messze van, és ilyen kicsi fiúval nem tudjuk sötétedésig megcsinálni. Zs. mondta is, hogy akkor ez a program már kimarad, mert tényleg előbb-utább csak vissza kell fordulni, de akkor másnap mégegyszer már nem érdemes visszajönni. Én meg úgy szerettem volna látni a vízesést! Mindenesetre Juni még mindig rohant előre, és amikor valaki azt állította, hogy már csak 20 percnyire vagyunk, úgy döntöttünk, hogy akkor csak megnézzük. Igaz, hogy végül volt az 30 perc is, de odaértünk, még szépen látszott is. Utána meg szedtük a lábunkat visszafelé, hogy legalább az út nagyobb részét még a teljes sötétség beállta előtt tegyük meg. Mert persze vizet, hátizsákot, zseblámpát nem vittünk magunkkal, hiszen mi csak éppen egy rövid sétára indultunk.
Végül az 5 mérföldelt 2,5 óra alatt lezavartuk.
Utána már csak alvóhelyet kellett találnunk, de ezzel is szerencsénk volt. A következő ajánlott túraösvény egész közel volt, és az országútról lekanyarodva remek kis parkoló fogadott bennünket – néhány autó már állt is benne, vagy kettő meg utánunk érkezett. A benne ülő fiatalok, a tiltás ellenére sátrat is vertek egy kicsit odébb. Mi megint az autóban éjszakáztunk.
 

Moab, Arches Natiional Park – Green River – Capital Reef National Park

április 20.
Reggel 6-kor telefoncsörgésre ébredtünk, mivel Drew és Diane hajnali tornát beszeltek meg. Diane ugyan elég nehezen ébredt, számunkra viszont ezzel biztosítva volt a korai indulás.
Igaz, egy kicsit elhúzódtak a dolgok, mert a kerékcsere (és pótkerék elhelyezés) miatt mindent ki kellett venni a csomagtartóból, így aztán ma reggel úgy csomagoltunk megint, mint aki éppen most indul útnak.
Először Moab határában letekintettünk a Green Riverre egy helyes kis hídról, aztán visszatértünk még az Arches Nemzeti parkba néhány sziklaív erejéig. A legkedveltebb turistalátványosság a Windows, ami két egymás melletti iv. A számomra legemlékezetesebb viszont a Double Arch volt, ahol Juni úgy döntött, hogy szépen leül, amíg mi felmászunk az ív alá, de amikor felértünk, és visszanéztünk, meglepődve láttuk, hogy önállósította magát, és félig már utánunk is mászott!
Ma szerencsére Zsuzsa vezetett, nekem kicsit kevés volt a három és fél órás alvás, így aludtam is egy kicsit, amíg a Green River nevú városka felé haladtunk (amely, érdekes módon, a Green River partján helyezkedik el).
Üt közben Zsuzsa nosztalgiázott egy kicsit, mert a nyári útjukon pont itt fogyott el (két benzinkút között) a benzinük, és 135 dollárba került az, hogy felhívták a 911-et, és két és fél óra várakozás után jött valaki, és hozott valamennyi benzint (ami megoldható lett volna 3 mérföldes stoppolással is).
Green River a dinnyetermeléséről híres (legalábbis abból gondolom, hogy egy hatalmas dinnyeszelet díszelgett a múzeum közelében, és a határban saját termesztésű dinnyét reklámoztak), és a John W. Powell múzeumról. Ő volt az, aki 9 emberrel és négy csónakkal nekivágott, hogy felfedezze a Green River és a Colorado addig még ismeretlen szakaszát.
A múzeumban volt egy csónak is kiállítva, amelynek a középső része fedett volt, és ezen állt egy karosszék. Teljesen hihetetlennek tűnik, hogy ebben a karosszékben tette volna meg az utat, de valami alapja csak lehet a dolognak, mert a múzeum falára faragott reliefen is így ábrázolják.
Mire megérkeztünk a Capital Reef nemzeti parkba, már elmúlt 4 óra. Így aztán csak gyorsan tájékozódtunk a Visitor Centerben,aztán már autóztunk is tovább az egyik túraútvonal, a Grand Wash Trail felé, amit Gábor is kinézett már nekünk, és a helyi ranger is az elsők között javasolt. Az egyetlen izgalom az volt, hogy másfél mérföldet földúton kellett megtenni, amit – a korábbi élményeink alapján – kissé aggódva vezettünk végig.
Ez a túra is magas, meredek sziklafalak közt vezet, viszont végig egy kiszáradt patakmederben, úgyhogy szinte alig volt benne szint. Kellemes sétát jelentett, talán azért is unta Juni annyira. 5 percenként ki- vagy bekéredzkedett a zsákba. Kb. az 5. ilyen alkalom után aztán Zsuzsa már nem vette vissza zsákba, ami viszont annyit jelentett, hogy mi előre mentünk, ő megállt egyhelyben, keservesen óbégatott, aztán amikor eltűntünk a szeme elől, rohant utánunk. Kissé szaggatott módja a haladásnak, főleg, amikor már azon aggódik az ember, hogy kezd rásötétedni, és még a földútról is ki kell valahogy jutni a kocsival.
Úgyhogy amikor megérkeztünk végre a parkolóba, egyből megjutalmaztuk magunkat egy kis keksszel meg banánnal, aztán a főbb útra visszatérve elindultunk a következő túraúthoz, ahol éjszakázni terveztünk, és a holnapi utunkat is kezdjük majd. Már ha nem esik. Ma a kanyonban ránkijesztett egy rövid zápor. De mire elővettük az esőkabátokat, és eldöntöttük, hogy akkor mégis inkább visszamegyünk, az erős szél már el is kergette a felhőket.
 

Moab – Island in the Sky 2.rész

április 19.
Tegnap este elég későn jutottunk hozzá a mosáshoz. Szerencsére Zsuzsa felvállalta a teregetést, ami azt is jelentette, hogy éjfélig a háziasszonynál is tartotta a frontot. Diane ugyanis igazi éjjeli bagoly. Ami persze azt is jelenti, hogy reggel csak támolyog félálomban a lakásban, amíg az első herbateáját meg nem itta.
Esős reggelre ébredtünk, úgyhogy a Visitor Centerben kezdtünk, hogy beszerezzünk egy új autós térképet. Ilyesmit ingyen osztogatnak minden információs központban, a közelebbi és távolabbi látnivalók térképeivel és prospektusaival együtt.
Mire itt végeztünk, az ég egységes szürkéje kicsit megbomlott, úgyhogy elhatároztuk, hogy megkockáztatjuk ismét az Insland in the Sky-be megyünk. Ez egy hatalmas fennsík a Colorado és a Green River között. Szinte szabályos szigetként emelkedik ki a folyók által lekoptatott területből.
A tegnapiakból tanulva a terv az volt, hogy csak közvetlenül az indulás előtt eszünk, nehogy Juni megint elaludjon, mire nekivágnánk. Sajnos a terv annyiban nem jött be, hogy Juni már a városból kiérve elaludt. Igy aztán az első látnivalót, a Mesa Arch-ot (egy kőből kivájt boltív, amiből ebből a parkban alig van – szemben az Arches-zel, amelyik pont ezekről híres), csak kettesben néztünk meg.
Ezután jött a Green River Overlook, azaz a folyóra lehetett lenézni, szinte térképszerűen, a parkolónál kialakított kilátóból.
Mára kezdett kijönni rajtam a fáradtság – pontosabban szólva, ragadt le a szemem reggel óta. Úgyhogy a következő úti cél előtt „szabadságot” vettem ki, és aludtam egy órát a kocsiban, amíg Zsuzsa és Juni tettek egy kört.
Amikor visszaértek, megebédeltünk, és közben érdeklődve figyeltük egymást egy chipmonkkal (ez olyan csíkos mókus féle). Ugyan mindenhová ki van írva, hogy az állatok etetése tilos, de ez az állatka pont olyannak tűnt, mint aki pontosan tudja, hogy valami jóra számíthat az emberektől.
Ezután jött a Grand View Overlook, a két folyó összefolyását lehetne látni jó messziről – ezt néztük meg néhány napja már jóval közelebbről, szebb látványosságként is. Ez a túra viszont jóval kényelmesebb, úgyhogy nagyobb is volt itt a turistaforgalom.
Juni kb. félútig eljött, aztán megmakacsolta magát, így kettéoszlott a csapat. Én gyorsított tempóban elmentem a kilátóhelyig, közben Zs. rábeszélte Junit, hogy ha megérkezem, akkor induljon el velem visszafelé a parkolóhoz, amíg ő is elmegy a kilátóig.
Előtte azonban még egy „gyors” tisztábatevés következett, ami legalább 15 percig tartott. Ennyire alaposan összekent gyerekkel már régen találkoztunk. Zs. szerint csak Vilma lányuk veszprémi „termelése” hasonlítható ehhez, amit 8 hónapos korában produkált.
Mindenesetre, amikor többé-kevésbe kivakartuk a kakiból, és némiképp átöltöztettük, mi ketten elindultunk visszafelé, Zsuzsa meg elügetett kilátni.
Út közben remek kavicsokat gyűjtögettünk, és ezzel el is töltöttük az időt, így az éneklésre és mesélésre most nem is kellett sort keríteni.
Este megint mi főztünk. A fő szakács Zsuzsa, én inkább csak kuktáskodom mellette, meg közben Juni fürdetésére is felügyeltem. Kapott néhány remek játékot – vajas dobozokat, műanyag poharat – Diane-től, úgyhogy szépen elvolt vele egy jó darabig. Amikor viszont egy kis időre magára hagytuk, hogy összehajtogassuk a megszáradt ruhát, egyszercsak megjelent csurom vizesen, roppan elégedett képpen.
Vacsorára megjelent Drew, Diane barátja is, aki lelkesen játszott és rajzolgatott Junival, meg Karen, egy török hölgy. Miután Drew elment, nekiálltunk hastáncolni. Karen kb. 10 éve tanulja, és az alkata ellenére (nagy darab nő) remekül mozog, a kézmozdulatai meg egyenesen csodálatosak. Tanítgatott bennünket, csak az volt a baj, hogy a hagyományos, majdnem minden befedő török ruhájától nem igen tudtam kivenni a mozdulatait.
Diane a maga stílusában táncolt – egyszerűen csak élvezte a mozgást, a zenét a táncot – amelyben a hastáncot keverte az ír stepptánccal, a tai chi mozdulataival és bármi mással, ami az eszébe jutott.
Én meg, a legnagyobb meglepetésemre, egész lazán improvizáltam az eddig tanultak alapján. Diane egy részét videóra is vette, úgyhogy végre egyszer visszanézhettem magam, hogyan is nézek ki kívülről, tánc közben. Kaptam kölcsön szoknyát, rázókendőt, még egy pénzes felsőt is, egész más volt ebben táncolni, mint a kirándulós nadrágomban és egy bő flanellingben. Közben időnként váltogattuk a zenét, úgyhogy egy ideig még magyar népzenére is hastáncoltunk.
Amikor felmerült ez az út, valahogy beugrott a kép, hogy a sivatagban hastáncolok. Most ez, ha nem is tökéletesen az elképzelésem szerint, de tényleg megvalósult. Csak amikor végre aludni mentünk, néztem meg az órán, hogy fél 3-ig fenn voltunk. (Zsuzsa és Juni 11 körül vonultak vissza.)
 

Moab – Canyonlands, Island int he Sky

április 18.
Tegnap este éjfélkor fejeztem be a napi események leírását és feltöltését, de most legalább napra kész vagyok. Még a fényképeket is letöltöttem a fényképezőgépről, de selejtezni már nem volt lelkierőm, így a további képekkel kicsit még várni kell.
Zsuzsa este azzal búcsúzott tőlem – mert még külön szobát is kaptam, meg egy jó kis matracot a földön -, hogy reggel 7-kor kelünk, és 8-kor kilépünk az ajtón. Én a fél 7-es kelést javasoltam inkább, végül 6-kor már jött ébreszteni. Gyorsan megbeszéltük a napi terveket, aztán ő kezdte összekészíteni a dolgokat, én meg elküldtem egy-két levelet különböző hozzátartozóinknak, meg a fényképeket próbáltam rendezni a fennmaradó időben. Közben Juni is felébredt, és Zsuzsa férje is telefonált, úgyhogy reggeli nélkül is remekül kitöltöttük az időt 8-ig.
Tankolás, bevásárlás – rántott csirke és spenót, friss bagettel, reggelire, az esti vacsorához, amit a vega háziasszonyunknak beígértünk, cukkini meg saláta – aztán irány a kerékcsere bolt.
Az egész kerékcsere biznisz 20 perc alatt megvolt! Maga a kerékcsere rövidebb ideig tartott, mint az adminisztráció, pedig mind a négy kereket lecserélték, mert a két újat, amit vettünk, hátra tették, a hátsókat meg ellőre. Heten nekiestek, és ripsz-ropsz már kész is volt. Nekünk már csak fizetni kellett. 125 volt kerekenként, plusz kétszer 8 dollár környezetvédelmi díj, mert otthagytuk nekik a kipukkadt első kereket, meg a másikat is, amit lecseréltek – viszont nem számítottak fel szerelési díjat.
A nemzeti parkhoz érve a Visitor Centernél egy padon megreggeliztünk (egyben meg is ebédeltünk). Akkora szél fújt, hogy még a bagettet is majdnem elfújta, zacskóstól.
Miután jól laktunk, tovább autóztunk a park belseje felé, a megfelelő ösvény kezdetéhez. Ez a rövid idő is elég volt Juninak, hogy elaludjon. Persze, amikor kivettük a kocsiból, hogy áttegyük a hordozóba, felébredt, és nagyon hangosan tiltakozott. Jönni nem akart, beülni nem akart – szóval ismét bevettük a Montain Lion projektet, a parkolóban tartózkodók nagy örömére. Zengett az egész környék az elkeseredett gyermektől – lehet, hogy azért sem indult el rajtunk kívül senki a Syncline-loop-on.
Nyolc mérföld, 700 méter szint – a leírás szerint 5-7 óra, az általunk is választott irányt javasolva. Fél 12-kor keltünk útra.
Mindjárt az első másfél mérföld végig szerpentines, keskeny ösvényes leereszkedés volt. Elég meredek, de nem „megoldhatatlan”. Szép lassan eljutottunk a kanyon aljába, aztán már a kiszáradt patakmedret követtük jó darabig. Olyan sokáig, hogy már gyanús is lett, hogy esetleg elnéztük a felfelé tartó leágazást. Mert sajnos az az igazság, hogyha az ember az autóját egy magas hegyen lévő parkolóban hagyja, aztán leereszkedik egy patakvölgybe, akkor előbb-utóbb ismét kapaszkodnia kell.
Már éppen kezdtünk nagyon elbizonytalanodni, amikor végre szembejövőkkel találkoztunk, akik megnyugtattak, hogy jó helyen vagyunk, mindjárt jön az elágazás, és bizony számítsunk meredekre, meg némi sziklamászásra is.
Mi persze egyből gondoltuk, hogy nem lehet ez olyan nehéz, valószínűleg csak ők kispályások, hiszen az útleírás is megmondta, hogy az eleje, ahol leereszkedtünk, a nehezebb.
Mindenesetre, amikor megláttuk a felmenő ösvényt, egy kicsit szívtuk a fogunkat. Juni, aki ma amúgy sem remekelt a gyaloglással, pont itt jelentette ki, hogy már pedig ő a hátizsákban akar továbbjönni. Zsuzsa viszont nem akarta ezen a meredeken a hátán cipelni, úgyhogy kezdődött az alkudozás, hogy ne mondjam korumpálás, hogy jöjjön a saját lábán. Szóba került begel (ez valami péksütemény féle), banán, végül a csokoládé is. Ez egy darabig hatott is, de amikor már úgy látszott, hogy elég közel vagyunk a nyereghez, ahol a csokoládé ígéretből valósággá válhatott volna, és ami mögött már a nem messze a parkolót sejtettük, Juni megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó tovább jönni. Az ösvény meredeken, és néha szinte láthatatlanul vezetett felfelé, Zs. messze nem érezte magát elég felkészültnek, hogy iitt még cipelje is a gyermeket, aki viszont minden látható és hallható módon jelezte, hogy márpedig ő innen egy tapodtat sem mozdul a saját lábán.
Ennél a jelenetnél értek utol bennünket a mai napra kirendelt őrangyalaink – akikkel egyszer már,úgy egy órája, szembemenetben is találkoztunk. Három egyetemista fiatalember volt.
Az első megállt, és megkérdezte, tudnak-e bármiben segíteni, vigyenek-e valamit? Mondtuk, hogy inkább valakit, de mivel nem voltunk elég határozottnak, úgy érezte, nem gondoljuk komolyan. A barátja, aki mögötte jött, és akinek – mint utólag kiderült – 20 unokaöccse és –huga van, már jobban átlátta a helyzetet. Ő is megkérdezte, hogy segíthet-e, aztán konkrétan fel is ajánlotta, hogy viszi Junit. Érdekes módon, Juni megérezhette, hogy merénylet készül ellene, mert hiába akart eddig bemászni, most megint bevetette a „már pedig engem senki emberfia bele nem kényszerít ebbe a hátizsákba” módszert. További 5 percen belül azért nagy nehezen csak beletuszkoltuk, ami ellen persze nagyon hangosan és viszonylat hosszan tiltakozott. Még szerencse, hogy a fiatalember roppan türelmesen viszonyult a helyzethez (lehet, hogy mazohista volt).
Mindenesetre ez után átvettük az ő tempójukat, ami különösen nekem okozott problémát, mivel ilyen meredeken még lassan és megfontoltan is nehezen haladok, nemhogy úgy, ha rohannom kell.
A hegytetőre érve az első fiút felváltotta a második – szerencsére ez a váltás már minden különösebb cirkusz nélkül, villámgyorsan megtörtént. Mivel a parkoló még mindig sehol sem volt, a fiút vagy egy órán át vitték Junit, ami távolságban sem volt jelentéktelennek mondható.
Amikor végre leültek pihenni, Juni egyből jelentkezett, hogy ki akar szállni. Így aztán innentől kezdve megint a saját lábán jött. A fiúk egy ideig még tartották a tempónkat, aztán szépen lassan elhúztak (annyira azért nem voltak olyan jó kondícióban ez után az extra cipekedés után, hogy pillanatok alatt lehagyjanak). Mi meg a saját – illetve Juni tempójában haladtunk tovább. Közben egyre sűrűsödtek az esőfelhők, és a parkoló csak nem akart felbukkanni, viszont mindig újabb és újabb emelkedők, mélyedések, patakmedrek és hasonlók kerültek elő.
Végül az eső is kitört, hideg széllel felturbózva. Juninak már végleg elege volt az egész napból, nem tudtuk mennyire vagyunk a parkolótól, este 7 óra volt – nem egy túl jó kombináció. Egyszercsak megjelent a 20 unokaöccsös srác, aki amint esni kezdett, visszafordult értünk. Nem sokat teketóriázott, a vállára dobta Junit, és sietősre vette a figurát. Juni ordított, Zsuzsa csitítgatta, mindnyájan haladtunk – végül még a parkoló is előkerült.
Messze többnek tűnt ez a körtúra, mint 8 mérföld! De legalább a végére értünk, 7 és fél óra alatt.
A parkolóban elbúcsúztunk a fiúktól, miután megbeszéltük az útiterveinket, és megállapítottuk, hogy van még rá esély, hogy összefussunk (persze, ha van eszük, messze elkerülik ennek még a lehetőségét is.) Közben az eső is eleredt, úgyhogy sötétben, esőben indultunk haza. Az úton alig látszott a felfestés, a városba érve még a nedves felületen csillogó reklámfények is erősen rontottak a dolgokon. Szerencsére Juni, akinek indulás után egymás után legalább 15-ször mondtam el (természetesen az ő kérésére, és nem hobbiból) a „Minden reggel a patakban megmosdik a kiskacsa’ kezdetű remekmű
vet) eddigre már aludt. Nélküle is elég izgalmas volt megtalálni a balra kanyarodás helyét Moáb végén. Pedig már GPS-ünk is volt. Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag az egyik megint elkezdett működni. Mondta is, hogy ITT forduljak balra, de olyan sötét volt, hogy egyszerűen nem láttam a bejövő utat. Még jó, hogy jött egy autó a szembesávban, és biztosított egy kis fényt a helyzet felméréséhez.
Mondhatom, nagyon megörültem, amikor végre hazaértünk.
Zsuzsa egyből nekiállt vacsorát főzni, mert ezt még reggel felajánlottuk, amikor még hittünk abban a tervünkben, hogy legkésőbb fél 8-ra otthon leszünk.
Én meg kint maradtam a kocsiban blogot írni, meg az alvó Junit őrizni – akit addig nem akartunk megmozdítani, amit nem muszáj. Szegény gyerek, annyira kimerült a napi izgalmaktól, hogy amikor Zs. végre kiemelte az ülésből, szinte fel sem ébredt.