2011. április 26., kedd

Tropic – Bryce canyon – Red canyon – (Cedar Break) – Cedar City

április 24.
Reggeli, tea, csomagolás, eső és havazás megtekintése.
Előzőleg még el akartam ugrani a temetőbe, ami a városka szélén volt, nem túl messze a moteltől, de Zsuzsa félt, hogy túl sok időt töltök ott, úgyhogy inkább arra szavazott, hogy ők is eljönnek velem, úgyis útba esik. Csak sajnos indulásnál már annyira szakadt az eső és a hó, hogy inkább nem szálltunk ki, nem akartuk mindjárt elázással kezdeni.
Amire felértünk a Bryce canyonba, már masszívan szakadt a hó. Nem is volt túl nagy forgalom! Mi is először a Visitor Centerbe mentünk, érdeklődtünk, hogy milyenek az időjárási kilátások errefelé és távolabbi vidékeken. Megnéztük a múzeumot meg az ismeretterjesztő filmet is. Majdnem minden ilyen helyen van valami kis filmecske a környék nevezetességeiről, a látnivalókról, fellelhető állatokról (csíkos mókustól a hegyi oroszlánig), növényekről, egy kevés a történelméről.
Mire ezzel végeztünk, a hóesés elállt ugyan, de a felhők még mindig nagyon alacsonyan voltak – akár úgy is fogalmazhatnék, hogy totálisan ködbe borult minden. Azért kinéztünk egy-két kiilátópontra, ahova egyáltalán el lehetett jutni autóval – ugyanis a park egy része le is volt zárva a hóviszonyok miatt.
Szépen elcsorogtunk a Red canyonig, ami látványosságban a Bryce-hoz hasonló, csak jóval kisebb területen, s miután ilyen közel van a Bryce-hoz, hát az a legtöbben inkább odamennek. Mi viszont itt is benéztünk egy-két canyonba. A parkolóban találkoztunk egy kanadai férfival, akivel gyorsan információt cseréltünk. Mindig érdekes, hogy mások mit néznek meg a környéken, és mit a terveik. Megtudtuk tőle azt is, hogy nyitva van az itteni Visitor Center, pedig Zs. azt olvasta ki valahonnan, hogy május elejéig nem nyitnak ki.
Mindenesetre, ha már itt jártunk, elindultunk ebben a canyonban. El is jutottunk a 2. patak kereszteződésig, ahol Juni leragadt, és nem akart továbbmenni. Végül én ott maradtam vele tocsikálni, Zs. meg elügetett az ösvény végéig, hogy megnézze a kilátást. Mi közben fadarabokat úsztattunk, átalakítottuk a patak medrét (igaziból csak egy kis vízfolyás volt, úgyhogy folyton meg is akadtak benne az útra bocsátott falevelek), énekeltünk és néptáncoltunk. Főleg én, mivel a rajtam levő nagyobb mennyiségű ruházat ellenére is eléggé fáztam álldogálás közben. Némi bíztatásra a következő patakkereszteződésig ugyan eljutottunk, de onnan aztán se té, se tova.
Visszaérkezve Zsuzsa elmesélte, hogy a kilátópontból a Visitor Center is látszott, meg egy másik érdekes kanyon is, úgyhogy ez lett a következő célpont.
Két kisebb túrát is csináltunk, az egyik egy patakmederben haladt, vörös homokkő sziklák között, és ahol kiszélesedett a meder, ott remek kavicslelőhelyek voltak. Zsuzsa megült egy kidőlt fán, és gyönyörködött a tájban, mi meg Junival kavicsokat gyűjtögettünk. Ő az övéit lelkesen belehajigálta a patakba, én igyekeztem megmaradni az előirányzott 2-3 darabnál, úgyhogy mindig, amikor találtam egy még szebbet, akkor egyet kiselejteztem.
A másik túra sem volt hosszú, de nagyon szép sziklaívek között és alatt vezetett. Még egy kis kőből épített és ágakkal lefedett kunyhófélét is találtunk. Igaziból halvány fogalmam sincs, mi lehetett a célja, mert olyan alacsony és keskeny volt a bejárata, hogy Juni is éppen csak hogy befért volna rajta.
Mire mindezzel végeztünk, már erősen benne voltunk a délutánban, úgyhogy ideje volt indulni a hosthoz.
A GPS előzékenyen mondta az általa tervezett útirányt, mi viszont egy idő után észrevettük, hogy nem arra szeretnénk menni, hanem egy „scenic road”-on (azaz olyanon, amely vadregényesebb helyen vezet keresztül. Úgyhogy visszafordultunk, és a másik irányba mentünk inkább. A városkában, amelyen keresztül haladtiunk, már jelezték, hogy a Cedar Break leágazás le van zárva. Ez egy bekötő út, amelyik az általunk választott útról nyílik, de nem is számítottunk rá, hogy arra is ráhajthatunk, úgyhogy nem foglalkoztunk vele. Aztán voltak további táblák is, pl. hogy hóeltakarítás csak nappal van, meg hogy március 31-ig kötelező a hólánc, és főleg, hogy „Ez az út nem a 86-os”!!!! Erre már kezdhettünk volna gyanakodni, de az út száraz volt, az idő nyugodt, úgyhogy nekivágtunk.
A vadregényességben nem is volt hiány. Nyírfák és fenyők zöld-fehér keveréke között haladt az út, és csak itt-ott volt egy-egy megszürkült hófolt. Az elején. Ahogy hajtottunk felfelé a hegyen, előbb az eső kezdett szemerkélni, aztán a havas eső. Az út egy ideig még tiszta volt, bár két oldalt lassan már megjelentek a korábbi havak félrekotrásával képződött 1-1,5 méteres hófalak. Aztán a szél is kezdett feltámadni, a hó is eleredt egy kicsit, az út egyre fagyosabb és jegesebb lett, lassan már a korábbi autónyomok sem látszottak. Zsuzsa buzgón kapaszkodott a kormányba, közben azt számolgattuk, hogy arra már nem elég a benzinünk, hogy visszaforduljunk, és mindketten abban reménykedtünk, hogy Cedar Breaknél, ahol a lezárt útelágazás van, már elérjük a legmagasabb pontot, és végre újra lefelé haladunk. Sok minden megfordul ilyenkor az ember fejében – én többek között arra gondoltam, hogy még egy lapátunk sincs, amivel kiáshatnánk magunkat, ha beragadunk valamiért a hóba. (Utoljára múlt télen volt szükségem lapátra, amikor Sárospatakon a hátsó bejárat megközelítése közben kétszer is elakadtam a garázs soron. Most legalább annyira örültem volna, ha van nálunk valami biztonsági alkalmatosság.)
10806 láb magasan voltunk, amikor elértük a hágót. Innen már tényleg lefelé vitt az út, de azért olyan nagyon még nem tudtunk megkönnyebbülni, mert 8-13%-os lejtőket írtak ki, és még mindig teljesen jeges-havas volt az út. Úgyhogy Zs. a téli autózás minden „gyönyörűségét” kiélvezhette. Én meg az anyósülésből adtam a tippeket, hogy hogyan fékezzen, és mennyire húzódjon félre. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor végre megint hó mentes útra értünk, aztán elértük Parowant, ahol azonnal tankoltunk is. Közben besötétedett, úgyhogy az út többi részét, már nem túl remek reflektorunk fényénél tettük meg. El is néztük a főútra való felhajtást, és a vele párhuzamos, jóval gyengébb minőségi úton tettük meg a hátralévő távot Cedar Cityig.
Nem vagyok túl lelkes híve a GPS-nek, szeretem magam eldönteni, hogy merre megyek, de az tény, hogy utcák megkeresésénél nagyon hasznos. A segítségével egész hamar odataláltunk a vendéglátóinkhoz. Igaz, a GPS által ajánlott első három balra kanyarodást elpasszoltuk, olyan sötét volt, és annyira nem látszottak a felfestések (meg a széles úton a bal oldali keresztutcák), hogy egyszerűen nem éreztük, hova is kéne kanyarodni. Úgyhogy végül egy lámpás kereszteződésben sikerült megoldani a feladatot, ahonnan aztán a GPS némi újratervezéssel elvitt a megfelelő utcába. A házszámot már nekünk kellett megtalálni, ami szintén nem volt egyszerű, mert errefelé nem divat kiírni az ilyesmit. Ráadásul utcai világítás sem volt.
Azért csak oda találtunk, Zsuzsa boldogan bekopogott az ajtón, aztán jött lelkesen jelenteni, hogy itthon vannak, kedvesek, barátságosak. Nagy lelkesedésében viszont félrelépett, és megrántotta a bokáját, így az est hátra lévő részében csak sántikálni tudott. Mindenesetre az előző órák izgalmai után elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy hamar ágyba roskadjunk. Házi gazdáink szintén, mivel egy több napos családlátogatásos útról értek éppen haza. Az egyetlen gyenge láncszem Juni volt, aki a hágón való átautózás közben (hál istennek) végig aludt, így most friss volt é
s üde. De szerencsére a sötétben hamar elaludt ő is.
Éjszaka viszont felébredt, és inni akart. Először csak lapítottam, és reméltem, hogy Zsuzsának sikerül lebeszélnie erről, de végül rájöttem, jobban járok, ha kitalpalok a konyhába egy pohárért, és hozok vizet. Aztán a fejemre húztam ismét a hálózsák kapucniját és már aludtam is ismét.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése