2011. április 26., kedd

Zion Nemzeti Park, Kanab Canyon

április 25.
Húsvét hétfő itt nem ünnep. A vendéglátóink is mentek, ki munkába, ki iskolába. Mi is elég hamar összeszedelőzködtünk az induláshoz.
Az első utunk a Walmartba vezetett, ahol feltöltöttük a sajt- és kekszkészleteinket, és vettünk megint egy grillcsirkét ebédre. Zsuzsa lába nem sokat javult az éjszakai állott vizes borogatástól, ezért a Walmart-túrát egy elektromos bevásárlókocsiban vezette végig, Juni nagy örömére.
Ugyanezt a túrákon már nem tudta megtenni. Így aztán a két túrabotjára támaszkodva, és a megrándult lábán lábujjhegyen pipiskedve próbált minél kevesebb fájdalommal és minél nagyobb hatékonysággal haladni. Az első túra nem igazán nyerte el Juni tetszését – egy közeli kilátópontra kapaszkodtunk fel -, de szerencsére visszafelé kiszúrt magának egy két gyerekes családot, és amikor azok már látótávolságon kívül kerültek, utánuk iramodott. Ők meg, mit tehettek mást, „örökbe fogadták” egy kis időre. Aztán bevártak minket, és visszaszolgáltatták a gyermeket.
Az első túra sikerein felbuzdulva úgy döntöttünk, megkockáztatjuk a másikat is, amit már korábban terveztünk. Kellemes 4 mérföldes séta egy patakmederben – ez volt az elmélet.
Gyakorlatilag először le kellett jutni a patakmederhez, aztán meg elkezdődtek a mederátszelések. Az ösvény folyamatosan változtatta a helyzetét a patak két oldala között, ráadásul a víz is elég magas volt, úgyhogy jó néhány kő, amelyik az átkelést szolgálta, víz alatt volt.
Az első pár átkelésnél – amikor még nem tudtuk, hogy végül összesen 41 lesz, csak az egyik irányban – még mindig előrementem, kipróbáltam a köveket, leraktam a hátizsákot a túlparton, aztán visszamenten Juni botjaiért (az ösvény kezdeténél, az ismertető tábláknak támasztva számos remek bot kellette magát, így mi is magunkhoz vettünk egyet-egyet, bár akkor még nem tudtuk, hogy ténylegesen is milyen hasznos lesz majd) és azokat is átvittem, aztán visszamentem Juniért, és őt is átvittem. Zsuzsa meg a maga két botjával próbált úgy átevickélni, hogy lehetőleg minél kevésbé támaszkodjon a fájós lábára.
A szemben jövőktől a legkülönfélébb információkat kaptuk arról, hogy milyen messze van az ösvény vége – viszont legalább azt nem mondta senki, hogy nem lehet átkelni a patakon.
Az odautat majdnem 4 óra alatt tettük meg. Igaz, már fél 4-kor úgy döntöttünk, hogy még egy fél órát megyünk, aztán visszafordulunk, de pont ekkor találkoztunk valakivel, aki szerint már nem sok volt a végéig, aztán meg már nem akartunk visszafordulni, mert most már biztosan tényleg nem sok van hátra – szóval a végén háromnegyed 6-kor értük el a csodálatos kanyon véget, ahol narancssárga, vörös és zöldes árnyalatú sziklák váltakoztat, és még sast is láttunk a magas és meredek sziklafalak felett repülni.
Az viszont egyértelmű volt, hogy a visszaútra nincs ugyanennyi időnk. Még szerencse, hogy Juni, aki odafelé elég vontatottan jött, most hirtelen megemberelte magát, és elég sokáig futva tette meg a patakátkelések közti szakaszokat. Visszafelé már mi sem voltunk olyan óvatosak, sokkal lazábban kezeltük a víz alatt lévő sziklákra lépést, meg hasonlókat. Minden esetre remek edzés volt nekem 82-szer felemelni és karon ülve átvinni a patakon egy 15 kg-os gyereket, aki ráadásul még nem is kapaszkodott a nyakamba – és persze csak fél kézzel fogtam, mert a másik kezemmel a botra támaszkodtam. Junit, a kezdeti lelkesedés után még különböző fánkra és egyebekre vonatkozó ígéretekkel is tudtuk csalogatni egy darabig, csak az utolsó másfél mérföldön dőlt ki, úgyhogy a végén a nyakamba vettem, és úgy vittem (át az utolsó ingatag patakátkelésen is). Sem időnk, sem energiánk nem volt arra, hogy minden métert kikönyörögjünk belőle, és az út nagy részét így is nagyon szépen teljesítette. Végül is a visszafelé vezető utat 1 és háromnegyed óra alatt tettük meg – hiába a ló is jobban igyekszik, ha már érzi, hogy hazafelé tart, a saját istállójába.
A végén még egy kis csokis fánkra (és tisztábatevésre) is jutott idő a parkolóban. Különösebben nem kellett senkire tekintettel lennünk, mi voltunk már az egyetlenek a parkolóban. És még így is sikerült világosban hazaérnünk a házigazdáinkhoz.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése