2011. április 19., kedd

Moab – Canyonlands, Island int he Sky

április 18.
Tegnap este éjfélkor fejeztem be a napi események leírását és feltöltését, de most legalább napra kész vagyok. Még a fényképeket is letöltöttem a fényképezőgépről, de selejtezni már nem volt lelkierőm, így a további képekkel kicsit még várni kell.
Zsuzsa este azzal búcsúzott tőlem – mert még külön szobát is kaptam, meg egy jó kis matracot a földön -, hogy reggel 7-kor kelünk, és 8-kor kilépünk az ajtón. Én a fél 7-es kelést javasoltam inkább, végül 6-kor már jött ébreszteni. Gyorsan megbeszéltük a napi terveket, aztán ő kezdte összekészíteni a dolgokat, én meg elküldtem egy-két levelet különböző hozzátartozóinknak, meg a fényképeket próbáltam rendezni a fennmaradó időben. Közben Juni is felébredt, és Zsuzsa férje is telefonált, úgyhogy reggeli nélkül is remekül kitöltöttük az időt 8-ig.
Tankolás, bevásárlás – rántott csirke és spenót, friss bagettel, reggelire, az esti vacsorához, amit a vega háziasszonyunknak beígértünk, cukkini meg saláta – aztán irány a kerékcsere bolt.
Az egész kerékcsere biznisz 20 perc alatt megvolt! Maga a kerékcsere rövidebb ideig tartott, mint az adminisztráció, pedig mind a négy kereket lecserélték, mert a két újat, amit vettünk, hátra tették, a hátsókat meg ellőre. Heten nekiestek, és ripsz-ropsz már kész is volt. Nekünk már csak fizetni kellett. 125 volt kerekenként, plusz kétszer 8 dollár környezetvédelmi díj, mert otthagytuk nekik a kipukkadt első kereket, meg a másikat is, amit lecseréltek – viszont nem számítottak fel szerelési díjat.
A nemzeti parkhoz érve a Visitor Centernél egy padon megreggeliztünk (egyben meg is ebédeltünk). Akkora szél fújt, hogy még a bagettet is majdnem elfújta, zacskóstól.
Miután jól laktunk, tovább autóztunk a park belseje felé, a megfelelő ösvény kezdetéhez. Ez a rövid idő is elég volt Juninak, hogy elaludjon. Persze, amikor kivettük a kocsiból, hogy áttegyük a hordozóba, felébredt, és nagyon hangosan tiltakozott. Jönni nem akart, beülni nem akart – szóval ismét bevettük a Montain Lion projektet, a parkolóban tartózkodók nagy örömére. Zengett az egész környék az elkeseredett gyermektől – lehet, hogy azért sem indult el rajtunk kívül senki a Syncline-loop-on.
Nyolc mérföld, 700 méter szint – a leírás szerint 5-7 óra, az általunk is választott irányt javasolva. Fél 12-kor keltünk útra.
Mindjárt az első másfél mérföld végig szerpentines, keskeny ösvényes leereszkedés volt. Elég meredek, de nem „megoldhatatlan”. Szép lassan eljutottunk a kanyon aljába, aztán már a kiszáradt patakmedret követtük jó darabig. Olyan sokáig, hogy már gyanús is lett, hogy esetleg elnéztük a felfelé tartó leágazást. Mert sajnos az az igazság, hogyha az ember az autóját egy magas hegyen lévő parkolóban hagyja, aztán leereszkedik egy patakvölgybe, akkor előbb-utóbb ismét kapaszkodnia kell.
Már éppen kezdtünk nagyon elbizonytalanodni, amikor végre szembejövőkkel találkoztunk, akik megnyugtattak, hogy jó helyen vagyunk, mindjárt jön az elágazás, és bizony számítsunk meredekre, meg némi sziklamászásra is.
Mi persze egyből gondoltuk, hogy nem lehet ez olyan nehéz, valószínűleg csak ők kispályások, hiszen az útleírás is megmondta, hogy az eleje, ahol leereszkedtünk, a nehezebb.
Mindenesetre, amikor megláttuk a felmenő ösvényt, egy kicsit szívtuk a fogunkat. Juni, aki ma amúgy sem remekelt a gyaloglással, pont itt jelentette ki, hogy már pedig ő a hátizsákban akar továbbjönni. Zsuzsa viszont nem akarta ezen a meredeken a hátán cipelni, úgyhogy kezdődött az alkudozás, hogy ne mondjam korumpálás, hogy jöjjön a saját lábán. Szóba került begel (ez valami péksütemény féle), banán, végül a csokoládé is. Ez egy darabig hatott is, de amikor már úgy látszott, hogy elég közel vagyunk a nyereghez, ahol a csokoládé ígéretből valósággá válhatott volna, és ami mögött már a nem messze a parkolót sejtettük, Juni megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó tovább jönni. Az ösvény meredeken, és néha szinte láthatatlanul vezetett felfelé, Zs. messze nem érezte magát elég felkészültnek, hogy iitt még cipelje is a gyermeket, aki viszont minden látható és hallható módon jelezte, hogy márpedig ő innen egy tapodtat sem mozdul a saját lábán.
Ennél a jelenetnél értek utol bennünket a mai napra kirendelt őrangyalaink – akikkel egyszer már,úgy egy órája, szembemenetben is találkoztunk. Három egyetemista fiatalember volt.
Az első megállt, és megkérdezte, tudnak-e bármiben segíteni, vigyenek-e valamit? Mondtuk, hogy inkább valakit, de mivel nem voltunk elég határozottnak, úgy érezte, nem gondoljuk komolyan. A barátja, aki mögötte jött, és akinek – mint utólag kiderült – 20 unokaöccse és –huga van, már jobban átlátta a helyzetet. Ő is megkérdezte, hogy segíthet-e, aztán konkrétan fel is ajánlotta, hogy viszi Junit. Érdekes módon, Juni megérezhette, hogy merénylet készül ellene, mert hiába akart eddig bemászni, most megint bevetette a „már pedig engem senki emberfia bele nem kényszerít ebbe a hátizsákba” módszert. További 5 percen belül azért nagy nehezen csak beletuszkoltuk, ami ellen persze nagyon hangosan és viszonylat hosszan tiltakozott. Még szerencse, hogy a fiatalember roppan türelmesen viszonyult a helyzethez (lehet, hogy mazohista volt).
Mindenesetre ez után átvettük az ő tempójukat, ami különösen nekem okozott problémát, mivel ilyen meredeken még lassan és megfontoltan is nehezen haladok, nemhogy úgy, ha rohannom kell.
A hegytetőre érve az első fiút felváltotta a második – szerencsére ez a váltás már minden különösebb cirkusz nélkül, villámgyorsan megtörtént. Mivel a parkoló még mindig sehol sem volt, a fiút vagy egy órán át vitték Junit, ami távolságban sem volt jelentéktelennek mondható.
Amikor végre leültek pihenni, Juni egyből jelentkezett, hogy ki akar szállni. Így aztán innentől kezdve megint a saját lábán jött. A fiúk egy ideig még tartották a tempónkat, aztán szépen lassan elhúztak (annyira azért nem voltak olyan jó kondícióban ez után az extra cipekedés után, hogy pillanatok alatt lehagyjanak). Mi meg a saját – illetve Juni tempójában haladtunk tovább. Közben egyre sűrűsödtek az esőfelhők, és a parkoló csak nem akart felbukkanni, viszont mindig újabb és újabb emelkedők, mélyedések, patakmedrek és hasonlók kerültek elő.
Végül az eső is kitört, hideg széllel felturbózva. Juninak már végleg elege volt az egész napból, nem tudtuk mennyire vagyunk a parkolótól, este 7 óra volt – nem egy túl jó kombináció. Egyszercsak megjelent a 20 unokaöccsös srác, aki amint esni kezdett, visszafordult értünk. Nem sokat teketóriázott, a vállára dobta Junit, és sietősre vette a figurát. Juni ordított, Zsuzsa csitítgatta, mindnyájan haladtunk – végül még a parkoló is előkerült.
Messze többnek tűnt ez a körtúra, mint 8 mérföld! De legalább a végére értünk, 7 és fél óra alatt.
A parkolóban elbúcsúztunk a fiúktól, miután megbeszéltük az útiterveinket, és megállapítottuk, hogy van még rá esély, hogy összefussunk (persze, ha van eszük, messze elkerülik ennek még a lehetőségét is.) Közben az eső is eleredt, úgyhogy sötétben, esőben indultunk haza. Az úton alig látszott a felfestés, a városba érve még a nedves felületen csillogó reklámfények is erősen rontottak a dolgokon. Szerencsére Juni, akinek indulás után egymás után legalább 15-ször mondtam el (természetesen az ő kérésére, és nem hobbiból) a „Minden reggel a patakban megmosdik a kiskacsa’ kezdetű remekmű
vet) eddigre már aludt. Nélküle is elég izgalmas volt megtalálni a balra kanyarodás helyét Moáb végén. Pedig már GPS-ünk is volt. Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag az egyik megint elkezdett működni. Mondta is, hogy ITT forduljak balra, de olyan sötét volt, hogy egyszerűen nem láttam a bejövő utat. Még jó, hogy jött egy autó a szembesávban, és biztosított egy kis fényt a helyzet felméréséhez.
Mondhatom, nagyon megörültem, amikor végre hazaértünk.
Zsuzsa egyből nekiállt vacsorát főzni, mert ezt még reggel felajánlottuk, amikor még hittünk abban a tervünkben, hogy legkésőbb fél 8-ra otthon leszünk.
Én meg kint maradtam a kocsiban blogot írni, meg az alvó Junit őrizni – akit addig nem akartunk megmozdítani, amit nem muszáj. Szegény gyerek, annyira kimerült a napi izgalmaktól, hogy amikor Zs. végre kiemelte az ülésből, szinte fel sem ébredt.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése