Újra kiruccantuk a városból – egy másik
városba. Hangzhou kb. 200 km-re van Shanghaitól. Persze elég nehéz itt távolságot
meghatározni, mivel mindkét város hatalmas területen fekszik, azt sem tudja az
ember, hol az eleje, meg a vége, szóval nem egyszerű eldönteni, melyik két
pontot választjuk számítási alapnak. Mi a vasútállomások közti távolságot
próbáltuk megsaccolni, mégpedig leginkább a vonat sebessége alapján. Ami, Gyuri
nagy örömére, időnként elérte a 307 km/órát is. Érdekes élmény, a vonatban
semmit nem érezni, de látjuk, ahogy simán lehagyjuk az autókat. És az ablakból
kifelé fényképezve is igen csak résen kell lenni, hogy az legyen a képen, amit
szeretnénk. Mire az ember elsüti a gépet, már régen tovaszaladt a látványosság.
Esőben indultunk el hazulról. Ilyenkor
eltűnnek a taxik a város utcáiról. Illetve láthatóak, csak mindegyik foglalt,
vagy éppen rendelésre tart valahova. Először a kereszteződésben próbáltunk
vadászni, aztán beállítunk a buszmegállóba, mondván, hogy ha busz jön, azzal
megyünk. Itt ugyanis nincs menetrendje a busznak, így ez elég kiszámíthatatlan
közlekedési eszköz. Végül ¾ órás várakozás után, ami alatt se taxit nem
sikerült fogni, se busz nem jött, nekiindultunk gyalog. Mindezzel persze jókora
csúszásba kerültünk, úgyhogy pont elkaptuk a reggeli csúcsforgalmat a metróban.
Végig is álltuk a kb. egy órás utat a Hongqiao vasútállomásig. Az ottani
látvány viszont bőven kárpótolt. Suzhouba is innen indultunk, de akkor nem volt
időnk nézelődni, most viszont majdnem egy óránk volt még a vonat indulásáig
(sok vonat megy Hangzhouba, úgyhogy a pályaudvarra megérkezve egyszerűen csak
jegyet vettünk a legközelebbire.) A hatalmas méretek itt is megmutatkoznak, Gyurit
különösen lenyűgözte. Az épület egyik végén, a legfelső szinten állva remekül
belátható a belső tér, a szorgalmasan araszoló kis utas-hangyák, az egész
rendszer, amit beszálláskor aztán saját magunk is megtapasztalhatunk. Flottul
meg van szervezve minden, a hatalmas embertömeg ellenére minden beszállás
ripsz-ropsz lezajlik.
 |
| Hongqiao vasútállomás, Shanghai |
Hangzhouban, a metróból feljőve, az első
tapasztalatunk az volt, hogy mindenhol építkeznek. A rohamszerű fejlődést
mutatta az is, hogy Danival többször is megállapítottuk, mi minden változott
2013 óta. Megépült két újabb metróvonal, és kibővült a régi, egy csomó
útkereszteződésben alul- vagy felüljárók épültek, a legtöbb helyen
mozgólépcsővel (a gyalogos aluljárók jóval mélyebben vezetnek, mint Budapesten,
törtük is a fejünket, hogy erre mi szükség van). Nyüzsgő építés-szépítés zajlik
mindenfelé. A turistaövezetben egy csomó helyén újra rakták éppen a járólapokat
(nem is lehetett rendesen közlekedni, minden fel van ásva, el van kerítve),
javítják az épületek homlokzatát, kicserélik az utcai lámpaoszlopokat, növényszobrokat
készítenek, azaz egyesével dugdosnak be picike növénykéket egy hatalmas oszlop
(vagy más forma) köré kifeszített hálóba, hogy valami szép mintát állítsanak
elő.
 |
| Így készülnek a növénydekorációk |
A két nap alatt aztán magyarázatot is találtunk
minderre. Jönnek a G20-ak Hangzhouba, 2016-ban! Amikor már ráállt a szemünk,
akkor egy egész csomó plakátot, feliratot, tacepaót láttunk, ami mind a
lakosságot lelkesítette, illetve nevelte, hogy hogyan keltsék kulturált,
vendégfogadó város látszatát.
Amúgy is sok a népnevelő plakát pl. az
építkezéseket eltakaró kerítések falán. Ezeket nézegetve az ember képet kap a
helyi szokásokról – mert hiszen minek tiltani valamit, amit amúgy sem tesznek
az emberek.
A hostelünk egész közel volt a tóhoz, remek helyen.
Látszik, hogy a városnak ezen a részén élénk a turizmus. A rengeteg gazdag
szálloda mellett ott sorakoznak az ilyen egyszerűbb „tömegszállások” is. Csak a
mienk mellett közvetlenül legalább még kettő hasonlót láttam. Egyszerű, de
célszerű intézmények. Most nem sikerült három ágyas szobát kapnunk. A fiúk egy
hat ágyas szobában laktak, én meg három kínai leánykával osztoztam. Amikor
bementem a szobába, hogy letegyem a csomagjaimat, csak egyikük volt ott, de
rögtön nekiálltunk beszélgetni egy kicsit. Közben a fiúk meg az indonéz
lakótársukkal barátkoztak, aki nagyon közvetlen volt – viszont éjszaka aztán
kiderült az is, hogy rettenetesen horkol!
Kerékpárt béreltünk, hogy felkarikázzunk a
teaültetvényekhez, a hegyekbe, de végül menet közben módosítottuk a tervet,
Gyuri szervezete fellázadt az általunk megszokott tempó ellen. Tény, hogy
magyar szemmel nem túl kényelmesek az itteni biciklik. Szerintem max. ¾-esek, mivel
egyszerűen nem lehet annyira felhúzni az ülést, hogy kényelmes legyen nekünk.
Az érdekes az, hogy a kínaiak meg pont úgy szeretnek ülni rajta, hogy teljesen
le van engedve a nyereg, és nem nyújtják ki a lábukat tekerés közben. Számunkra
ez sokkal fárasztóbbnak tűnt, és azon tűnődtünk, hogy egy ilyen nép, amelyik
végigkerekezte a történetét, hogy nem jött rá, hogy mennyivel kényelmesebb (és
hatékonyabb?) lenne, ha felemelné a nyerget. Vagy lehet, hogy ők tudnak
valamit, amit mi nem?
 |
| Teaültevény |
Azért a legmélyebbre lenyúló teaföldig
eljutottunk, lehet kipipálni, aztán irány a tó felé, az legalább szintben van.
Szépen körbe is kerékpároztuk. Az egyik fele remek túra, kevés forgalom, remek
látvány, jó út, legtöbbször elválasztott kerékpárút is – még a gyalogosok is
elégedettek a saját járdájukkal. A város felé eső rész viszont ennek pontosan az
ellenkezője. A gyalogosok folyton a kerékpárúton közlekednek – egyet majdnem el
is gázolta, kb. egy centire tőle fékeztem le, amikor minden előzetes ráutaló
magatartás nélkül bevágott elém, hogy mégiscsak fellépjen a járdára – a taxik
és buszok is ott állnak meg, hogy kitegyék az utasaikat, az építkezések
folyamatos útfelbontással és lezárt területekkel járnak, és ehhez jön még a
rengeteg autó, motoros – és turista. Nagy kihívás egy egyszerű, vidéki (értsd
Budapest faluból érkező) embernek végigkerekezni ezek között az akadályok
között.
 |
| West Lake Area, Hangzhou |
Shanghai tartózkodásunk első napján, séta
közben több fát is láttunk, amelyikbe hatalmas fecskendőszerű valamik voltak
szúrkálva. Na, itt most sikerült élőben látnunk az egész folyamatot. Úgy tűnik,
valamiféle vitamininjekcióval táplálják a fákat. Ehhez egy fickó fúróval 5-8
lyukat fúr az öreg fák törzsébe, aztán jön egy ember, és kis ampullákat szúr a
lyukakba. Nem sokkal utánuk pedig megint jönnek páran, ők meg kiszedegetik a
kiürült ampullákat (elég mélyek a fúrt lyukak), és hanyagul odakennek egy kis
sarat (vagy port) a sebekre.
Az Ajisen Ramenben ebédeltünk. Jó a választék,
ázsiai ízek, de a gyanakvó európai számára is finom, bőséges, és még valami
érdekes gyümölcslevet is kínáltak. A kép alapján és homoktövisnek néztem
(remélem, az nem mérgező J ).
 |
| Leifeng pagoda |
Letettük a kerékpárokat, és gyalog mentünk
tovább. A Leifeng pagodát akartam megnézni, ami a tavi látkép egyik
nevezetessége. Gyuri leült egy padra, és amíg mi megnéztük a templomot, ő a
fotómodell karrierjét építette. Mi megmásztuk a lépcsőket. Bár már ez a hely is
teljesen a turistákért van. A dombra, amelyen a templom áll nem csak lépcsősor,
de mozgólépcső is vezet! Az épület
belsejében pedig egy lift kínálja magát a kényelmesebb (és türelmesebb)
turisták számára. Mi inkább a lépcsőt választottuk, hogy elérjünk a kb. 35
méter magas, 4 emeletes torony tetejére, ahonnan remek (bár kissé párás)
kilátás nyílt a városra, a tóra és a hegyekre is. A pagoda eredetileg téglából
épült (i.sz. 975-ben), fa teraszokkal és tetőkkel, de aztán japán kalózok a
Ming dinasztia idején (1368-1644) felégették az egészet (nem tudom, a kalóz
alatt mit értettek pontosan ennyivel beljebb a tengertől). A nép pedig, abban a hitben, hogy a tégláknak
gyógyító erejük van, szép lassan (tényleg lassan) annyira megrongálta, hogy
1924-ben végül összeomlott. A 2000-es évek elején aztán feltárták a romokat, és
némi állagmegőrzés után, az alapokat meghagyva, egy vastraverzet emeltek a romok fölé, és arra ismét
felépítették az eredeti épület másolatát. A pagoda, a fehér kígyó legendája miatt, a West Lake (Nyugati tó) tíz látványosságának egyike. Belülről ugyan
üres, illetve ott a lift a közepén, meg a rengeteg turista mindenhol, de körben
a falakon szép festmények és faragványok (vagy faragványnak álcázott műanyag
öntvények) vannak a kígyóból lett hölgyről, a pagoda építéséről, meg Buddha
életéről.
 |
| A fehér hölgy találkozik a vőlegényével |
Természetesen a sétálóutcába is ellátogattunk
(az én hős fiam mit meg nem tesz értem!) Rengeteg ember, nagy nyüzsgés, zaj, az
egész utca végig csak boltokkal és látványosságokkal van tele, mindenki eladni
akar. Érdekes módon itt is azt éreztük, hogy alig akad vásárló. A legtöbben
be sem térnek a boltokba, csak az utcáról néznek be, vagy ha mégis bemennek,
csak nézelődnek. Hogy tudnak mégis mind megélni? Amíg én egy selyemboltban
turkáltam a sálak között, a fiúk felfedezték, hogy átellenben megint mintás
cukorkát gyártanak, úgyhogy lecövekeltek a kirakat előtt. Én is csatlakoztam
hozzájuk, és végignéztük a teljes folyamatot, ahogy a fehér cukormasszából
végül apró, szőlőfürtmintás cukorkák készülnek.
 |
| Itt már látható a kész ábra |
Közben még kóstolót is kaptunk, és végül
megszavaztuk, hogy támogatjuk a boltot egy kis vásárlással is. Tényleg
megérdemlik, amilyen kemény munkát végeznek. A srác karján csak úgy dagadtak az
izmok, amikor a cukormasszát gyúrta! És mennyi pepecs munka van vele, míg
elkészül egy-egy adag! Fantasztikus látvány, ahogy alakul a kezük alatt.
Jól elhúzódott az idő. Mire észbe kaptunk,
hogy vacsorázhatnánk valamit, már csak italt lehetett kapni a szállásunk
hangulatos éttermében. Szerencsére a közeli francia ízvilágú cukrászda még
bőven nyitva volt (este 9 után!), úgyhogy Dani onnan hozott egy kis pizzát, meg
profiterolt. Kirúgtunk a hámból, Dani banánshake-et ivott, Gyuri kék limonádét,
én meg epres coranaritat – amiről kiderült, hogy kb. gyümölcssör, de igen
mutatós tálalásban.
A három kínai lányka közül kettő már este
9-kor is ágyban volt, amikor felszaladtam egy pillanatra a szobába, hogy
letegyem a táskámat, és gyorsan felhúzzam az ágyat, meg előkészítsem a
cuccaimat, hogy ne késő éjjel zörögjek. Amikor viszont 11 körül felmentem, még
mindig ébren mobiloztak.
A zuhanyzó itt is hasonló rendszerű volt, mint
Suzhouban, csak sokkal szűkebb, és állt benne a víz. Én meg egy szerencsés
mozdulattal leejtettem a pizsamafelsőmet, ami egyből ronggyá ázott, aztán
féllábon egyensúlyozva még a pizsamanadrágom egyik szárát is megáztattam egy
kicsit – szóval nem volt egy túl szerencsés zuhanyozás.
Az elázott pólót egyből kiakasztottam a
lépcsőfeljáróba a többi ott száradó ruha közé, abban a hiú reményben, hogy
reggelig megszárad (persze esze ágában sem volt), a nadrág szára meg
rámmelegedett a paplan alatt J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése