Kaland a könyvtárban

Dani, aki kijött értünk a reptérre, elsorolta a legfontosabb tudnivalókat, és beavatott bennünket az ajtózárás (és persze nyitás) rejtelmeibe, aztán már pattant is a kerékpárjára, és indult dolgozni.

Amíg én belaktam a szobámat, és újra felfedeztem a konyhát, Gyurin erőt vett a jet-lag. Persze az is lehet, hogy csak ki akarta próbálni, milyen lesz éjszaka aludni a díványon. Úgy tűnt, a főpróba remekül sikerült.

Kora délután azért útra keltünk, hogy egyetlen napunk se menjen kárba. Éppen az iskolaidő vége volt, szülők és nagyszülők szállították haza porontyaikat gyalog, biciklin vagy leginkább kismotoron. A gyerekek számára ez olyan természetes közlekedési mód, mint nálunk az autóbusz – annyira lazán is viselkedtek. Láttunk egy kislányt, aki buzgón kanalazta a dobozos fagylaltot; egy kisfiú hátrafelé ült fel a motorra, és a csomagtartódobozra könyökölve figyelte a környezetét. A legaranyosabb az a kislány volt, aki a nagypapa előtt áll a motoron, és két kézzel hadonászva, lelkesen karattyolt, látszott, hogy a nap izgalmas történéseiről számol be éppen.

A közelben van a kerületi könyvtár, oda igyekeztünk. Hat emeletes, hatalmas alapterületű épület. Igaz, itt szinte minden újonnan épített középület az. Mindenesetre kívül-belül nagyon impozáns. Még szabadtéri „függőkertek” is vannak benne az 5. emeleten.

Függőkert a könyvtárban

Az este fénypontja a csomagolás volt, mivel másnap hajnalban már indultunk is „vidékre”. 3 db tíz kilós bőröndbe, és fejenként egy, max. 5 kg-os kézipoggyászba kellett beleférni négy ember három napi holmijának. Olyan ügyesek voltunk, hogy még kétszer 10 kilót sem tett ki a holmi, amit összehordunk az útra. De Sophie azzal bíztatott bennünket, hogy nem baj, majd visszafelé kitöltjük a bőröndöket, mert jó turistához illően biztos vásárolunk mindenfélét.

Még be sem léptünk az épületbe, amikor váratlan segítségünk akadt. Ránk köszönt egy kínai leányzó, akiről hamarosan kiderült, hogy könyvtár szakos egyetemi hallgató, nemrég jött vissza ausztráliai ösztöndíjról, és még nagyon emlékszik rá, hogy milyen az, amikor az embernek nincs kihez fordulnia segítségért. Úgyhogy szárnyai alá vett bennünket, elvitt a gyerekkönyvtár részlegre, és két könyvtáros, Jessie (a kínai lány), meg én együtt próbáltuk értelmezni, hogy miről is beszélek. A fő adum a könyv címlapjának a képe volt. Akármilyen nyelven jelent meg ez a könyv, mindig az író saját illusztrációival, és ugyanazzal a címlappal adták ki, ezért abban bíztam, hogy ha valaki találkozott már vele életében, akkor a kép alapján felismeri. Sajnos, a két könyvtáros elég fiatal gyerek volt, ez a könyv meg inkább a 60-as, 70-es, 80-as években volt „gyereksláger” (bár a mai kisgyerekek érdekében remélem, hogy mostanában is kapható), így semmit nem mondott nekik a kép. Innentől aztán reménytelenné is vált a helyzet, mert az író kínai nevét kitalálni esélytelen volt. Jessie mindenesetre azzal búcsúzott tőlünk – miután kölcsönösen biztosítottuk egymás nagyrabecsülésünkről -, hogy fut még néhány kört az interneten, és ha talál valamit, szól. Megadta a telefonszámát is, ha bármi problémánk lenne, csak hívjuk fel nyugodtan.

Hazafelé a magasított járda és a csatornát védő kerítés közti talpalatnyi senki-földjén kerítésre aggatott, száradó ruha mellett két tipptop megművelt veteményes ágyásra lettünk figyelmesek, amelyekből már buzgón dugták ki a fejüket a saláták és retket (legalábbis én annak láttam). Alighanem valami építőmunkás a közeli építkezésről vagy utcaseprő kertészkedhet itt. Ez aztán a hatékony hely kihasználás!

Veteményeságyás a senki földjén

Az este fénypontja a csomagolás volt, mivel másnap hajnalban már indultunk is „vidékre”. 3 db tíz kilós bőröndbe, és fejenként egy, max. 5 kg-os kézipoggyászba kellett beleférni négy ember három napi holmijának. Olyan ügyesek voltunk, hogy még kétszer 10 kilót sem tett ki a holmi, amit összehordunk az útra. De Sophie azzal biztatott bennünket, hogy nem baj, majd visszafelé kitöltjük a bőröndöket, mert jó turistához illően biztos vásárolunk mindenfélét.