Múzeumnap

Daniék reggel 8 körül indulnak dolgozni, mi addig szép csendesen meghúztuk magunkat, hogy ne legyen torlódás a konyhában, fürdőben. Utána betettünk egy adag mosást, és amíg lement, egy jó reggeli mellett kitaláltuk a napi programot. Mivel esett az eső, a Műszaki és tudományos múzeumot  (Shanghai Science and Technology Museum) vettük célba, mondván, hogy majd meglátjuk, hogy változik az időjárás, mire végzünk, s az alapján döntünk a további programról.

Daniék lakása nagyon jó, egyetlen hibája (amit a megfizethető lakbér ellensúlyoz), hogy messze van a metrótól. Az egyik megállótól 20, a másiktól 25 percre, úgyhogy kikerülhetetlen a metrózás. Elvileg ugyan van busz, ami arrafelé jár, de teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor érkezik. Korábbi ittléteim idején gyakran kerékpárral tettem meg az utat, de két kölcsönbiciklit már nem sikerült szerezniük, így marad a lábbusz, ami mindjárt az alap kilométerszámot is biztosítja.

Szerencsére az eső inkább csak permetezett, így nem áztunk el nagyon, aztán a múzeumban bőven volt időnk megszáradni. Interaktív kiállítások számos témában, az űrhajózástól az állatvilágig.

A shanghai expóra készült "zöld autó"

Kár, hogy sok kipróbálható eszköz, számítógépes bemutató nem működik. Ami viszont igen, ott csak győztünk sorban állni a nagy tömegben. Rengeteg iskoláscsoportot láttunk. Minden iskolának más egyenruhája van, általában szabadidőruha stílusú nadrág és cipzáras felső, különböző színkombinációkban, úgyhogy könnyű felismerni őket. Mi a kiállításokat néztük, nekik viszont mi voltunk a szenzáció, legalább ötször kérték meg, hogy hadd fényképezkedjenek velünk, és ennél jóval többen voltak azok, akik egy szégyenlős helló erejéig tartó társalgást kockáztattak meg.

Az egyik legérdekesebb részleg a robotkiállítás volt – amőbázni is lehetett egy robottal, egy másik kirakta az összekevert Rubik-kockát, volt amelyik zongorázott, fénykép alapján portrét rajzolt, vagy egyszerűbb műveleteket végzett, például autógyártásnál alkatrészeket hegesztett (vagy legalábbis imitálta).

Robot és Rubik

A számítógép működésének elvét mindenféle látványos módszerekkel próbálták bemutatni. A kódolás-dekódolás folyamatához például egy olyan játék volt, hogy a képernyőn megjelenik néhány állat, ki kell választani egyet, és megpróbálni jellemezni. Négy jellemző tulajdonsággal feliratozott műanyag formából összeállítható egy nyíl, amelyen fekete-fehér minta látható. Ezt a nyilat be kell helyezni egy dekódolóba, és ha jó tulajdonságokat válogattunk össze, akkor a képernyőn megjelenik az általunk leírt állat képe. Egy 6-8 éves kisfiú uralta itt a terepet, apukával, anyukával, nagypapával körülvéve. A gyereknek az okozott nehézséget, hogy négy darabból összerakjon egy nyilat. A felnőtteknek viszont az, hogy elolvassák a használati utasítást. Mivel már nagyon kíváncsi voltam, hogy tényleg működik-e a dolog, a végén én kezdtem el mutogatni anyukának, hogy ott a felirat, ugyan olvassák már el. És lám! Egyből lendületbe jött a történet, és hosszas küszködés után megszületett a képernyőn az elefánt. Ezek után már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy vajon mennyit játszik egy átlag kínai szülő a gyerekével, hogy egy három évesnek való összerakós játékot ennyire ne tudjon kirakni. (Persze tudom, ez csak véletlenszerű mintavétel volt egy 24 milliós városnyi tömegből J )

A majom éve alkalmából egy remeg majmos kiállítást is láthattunk, benne többek között azzal a videóval, amikor egy képernyőn véletlenszerűen felvillantanak 1-től 9-ig terjedő számsorból öt számjegyet egyszerre, aztán mindjárt le is takarják őket. A csimpánz meg pillanatok alatt, emelkedő sorrendben rájuk bök – és már nyúl is a jutalom kockacukor után.

Éppen a geológiai kiállítás közepén tartottunk, és az olaj kitermelő „szúnyogok” működési elvét próbáltuk megfejteni, amikor a személyzet egy tagja udvariasan felkért bennünket, hogy távozzunk. Kiderült, hogy egy egész napot eltöltöttünk a múzeumban, anélkül, hogy észrevettük volna!

(Egy korábbi bejegyzésem ugyanerről a múzeumról itt található.)

Hazafelé betértünk a metró aluljárójában lévő bazárba, de elég hamar ki is menekültünk. Ez annyira turistáknak szánt hely, hogy lépten-nyomon letámadnak, és igyekeznek becsalogatni a boltocskájukba. Egy teaboltba bekukkantottunk csészét venni, és az elárusító leányka nagyon megörült nekünk, mondta, hogy ő is járt már Magyarországon, és nagyon drága hely. Mi viszont az ő teáscsészéit tartottuk nagyon drágának, úgy hogy végül nem jött össze az üzlet, hiába kínált még teával is bennünket.

Az utcasarkon, ponyváról porcelán rizsestálkákat áruló fickónak viszont több szerencséje volt velünk.