Új utakon, egyedül

Gyurinak akkora vízhólyag nőtt a talpán, hogy mára szabadnapot vett ki, így egyedül indultam felfedezésre a világ, vagy legalábbis Shanghai végére.

Aki ismer, tudja, hogy utazásaim alatt vadászok a temetőkre. Rengeteg információt hordoz egy-egy temető a helybeliek kultúrájáról, szokásairól, életéről. 2011 óta járok Shanghaiba, azóta vadászok temetőre, de még mindig nem sikerült egyet sem találnom. Kerestem már google-val, érdeklődtem helybelieknél, akik elkenik az egészet, próbáltam bizonytalan információk alapján kinyomozni, de a helyszínen csak lakóházakat találtam … Már arra is gondoltam, hogy valamilyen szokás vagy hagyomány tiltja, hogy idegenek odalátogassanak, azért ez a nagy titkolózás. Most inkább afelé hajlok, hogy a halállal kapcsolatos idegenkedésük miatt van az egész. Egy ország, ahol nem szeretik kimondani a négyes számot, mert a hangzása hasonlít a halál szóéra. Ugyanakkor minden évben megtartják a sírsöprés napját, amikor a temetőkben rendbe teszik a sírokat (tehát igenis vannak temetőik!).

Most megint egy bizonytalan google információ nyomába eredtem. Illetve az információ egyértelmű volt (temető ITT), de a műholdas térkép csak egy nagy parkot mutatott. Nem baj, elindultam felfedezni. Több mint egy órát utaztam a metrón, a 11-es vonal végállomásáig, North Jiadingig mentem. Még át is kellett szállnom, mert ez azon ritka vonalak egyike, amelyik a vége felé kettéágazik, és a szerelvények hol az egyik, hol a másik irányba mennek. Nagy meglepetésemre a munkaidő kellős közepén végig nem volt szabad ülőhely a metróban! Ha néha fel is szabadult egy-egy, arra rögtön lecsaptak a nálam rutinosabb helybeliek. Én meg csak reménykedtem, hogy na, majd a vasútállomásnál kiürül a kocsi, na, majd a Zenru templomnál, na, majd ha közeledünk a végállomáshoz …

Az álldogálás fáradtságáért viszont kárpótolt, hogy kb. az utolsó 10 megállónyi utat már a föld felett tettük meg. Úgyhogy mire megérkeztem Jiandigba, nagyjából már képben is voltam, hogy ez egy csatolt előváros. A városban sétálva pedig már teljesen egyértelműen látszott, hogy valaha egy önálló városka volt (területre talán nem nagyobb, mint Sárospatak, lakosságra viszont annak sokszorosa), amit aztán a metróvonallal hozzácsatoltak Shanghaihoz, de a  folyamatos lakópark építkezésekkel lassan már össze is nő vele.

A régi városrészt egy széles csatorna veszi négyzetalakban körül, és ezen belül is számos csatorna fut keresztül-kasul. Legbelül meghagytak egy kis régi, hangulatos városmagot. Itt található a Fahua pagoda is, a kolostorkert egy épületében viszont a város kommunista büszkeségéről látható egy kiállítás, aki a múlt század elején Kína iparosításában látta a jövő útját, aztán rájött, hogy ez önmagában nem elég, úgyhogy részt vett a japánok elleni harcokban is, majd a kommunista párt oszlopos tagja lett – de mindig nagy figyelmet fordított szülővárosa fejlesztésére.

Fahua pagoda, Shanghai - Jiading

A történelmi városrész körül, de még a csatornán belül,  50-es, 60-as, 70-es évekbeli lakóparkok tömege emelkedik. Kis mértékben már itt is megkezdődött az átalakulás (értsd, régiek eldózerolása, és új felhőkarcolók felhúzása), de az igazi nagy építkezések a csatornán kívül zajlanak. Itt már minden új, modern, nagy léptékű – és félkész. Hihetetlen, hogy ennyi töménytelen lakást meg fognak tölteni emberekkel. Ahogy a metróból láttam, egyelőre jó néhány lakópark még kihalt, bár látszólag már teljesen készen van.

Épülő toronyházak mindenfelé

A temetőről kiderült, hogy előző élményeimhez hasonlóan ez is egy mártíroknak szentelt park. Itt még sírokkal sem találkoztam, csak különböző emlékművekkel. Viszont, meglepő módon, a kapuban álló őr nem akart beengedni. Én, ugye, határozott léptekkel mentem a kapu felé, ő meg rámszólt, és a kezével is jelezte, hogy nem. Kérdeztem angolul, hogy bemehetek-e, erre elbizonytalanodott, és útbaigazításért fordult a kollégájához (vagy főnökéhez?), aki a bódéban üldögélt, és kegyesen rábólintott, hogy mehetek. Így aztán már a kiskatona is beengedett. Iskolából már tanácsoltak el, amikor véletlenül be akartunk menni, na de egy parkból?!?

(Közben hozzájutottam egy kiegészítő információhoz a temetőkkel kapcsolatban: A kulturális forradalom idején, a 60-as évek végén és a 70-es években, sok temetők eltüntettek, főleg a városiasabb részeken, mert burzsoának ítélték a temetéssel járó ceremóniákat. A 80-as évek vége és a nyitás politikájának bevzetése óta viszont újra nyitottak temetőket. Ami megint csak arra utal, hogy valahol lenniük kell.)

Jiading, mártír park

Stílusos szemétgyűjtó a parkban

Visszafelé másik utat választottam – és megállapítottam, hogy jó lenne valami szerkezet, ami regisztrálja, hogy merre járok, és utána megmutatja nekem egy térképen. A tájékozódási képességem nem áll a csúcson, úgyhogy időnként elég nagy vargabetűket teszek, amíg eljutok A-ból B-be. De végül mindig odaérek, ahova akarok, és nekem ez a fő. Most is kavarogtam egy kicsit az utcákon – főleg, mert a kezdetleges térképemen csak minden sokadik utca volt nevesítve, így ha egyszer elveszítettem a fonalat, addig mentem vakon, amíg megint valami megfogható tájékozódási pontot nem találtam.

Viszont közben rábukkantam a Quixia gardenre, ami a tömegből ítélve legalább annyira közkedvelt itt, mint a Yuyuan belső Shanghaiban. Nyugdíjas turistacsoportok randalíroztak mindenhol, mindenki egyenként fényképezkedett minden érdekesebb ponton, aztán még csoportképeket is készítettek, az összes pagoda összes padján ott ültek, és hangosan ecsetelték egymásnak az élményeiket. Meglepő volt ekkora forgalom.

A kínai kertek jellegzetes átjárói soha nem simán téglalap alakúak

Hazafelé még megálltam az East Nanjing Rd-on, ami a Váci utca helyi megfelelője (csak persze kínai méretekben). Beugrottam az egyik áruházba mosdót keresni, és meglepve láttam, hogy másfél emeletet csak az M&M’s ural. A csokiszemek mellett, amit hatalmas adagolókból mindenki maga válogathatott össze saját színvilága szerint, minden volt, amit csak el lehet képzelni. M&M’s-es póló, hátizsák, bögre, kulcstartó, zokni, notesz, plüssfigurák, hajdíszek … Azt hittem, bevezető kampányt tartanak, de Dani szerint ez itt már egy ismert márka.

Úgy tűnik, nem tudok kiigazodni a kínai árképzésen – vagy ők nem. Az egyik kalligráfiai boltban hosszas tanakodás után, a hatalmas választékból, kiválasztottam egy 58 yüanos ecsetet. Odavittem a pénztároshoz, aki nézegette egy darabig (vonalkód nem volt rajta), aztán beütött 15 yüant. Most vagy én néztem el nagyon valamit, vagy ő. Otthon még szóvá is tettem volna a dolgot, amilyen becsületes vagyok, de gyér kínai tudásommal inkább nem kezdtem bele a dologba, főleg, mert annyi rengeteg ecset közül választottam ki ezt az egyet, hogy nem is biztos, hogy rátaláltam volna megint a polcon.

Közben lassan rám esteledett, úgyhogy a könyvesboltból, ahol remek festéssel kapcsolatos könyvekből válogattam éppen, 5 perc után kitessékeltek. Talán lesz még időm egy kicsit böngészni valamelyik nap.