Kína 2017 – Az út vége

Amikor Budapestről Shanghaiba utaztam, az volt a taktikám, hogy annyit alszom a repülőn, amennyit csak tudok, és így védem ki a jetlag-et. A körülményekhez képest frissen érkezem, és egyből bele tudom vetni magam a kínai életbe.

Most, hogy hazafelé készülök, pont az ellenkezőjét terveltem ki, igyekszem nem aludni semmit, így amikor éjfélkor megérkezem, biztosan olyan fáradt leszek, hogy gond nélkül fog menni az elalvás, és a visszazökkenés a magyar időzónába.

Mivel nagyjából sikerült ezt be is tartanom, így 23 órán át voltam ébren, kb. egy huzamban, na, jó, tán két órányi szunyókálással itt-ott.

Reggel Sophie azzal fogadott, hogy már felhívta a repteret és semmi nyoma se sztrájknak, se tájfunnak, így nyugodt lélekkel nekivághatok az útnak.

A 2-es metró, amelynek itt, a közelünkben is van egy megállója, egyenesen ki is visz a reptérre. Igaz, nem teljesen egyenesen, mert út közben valahol át kell szállni a 2-esről a 2-re J A reptérre már rövidebb szerelvények mennek, így vonatot kell váltanunk, de a név ugyanaz marad.

Mindig van valami új dekoráció! He Youzhi, aki 1949 és 1983 között számos remek életképet rajzolt a régi Shanghai életéről és lakóiról, azóta a kedvencem, amióta a Shanghai Urban Planning Exhibition Centerben (link) megpillantottam az első rajzait. Idén az ő alkotásaival dekorált oszlopok dobták fel az utamat a metrótól a reptéri terminálig.

Életképek a régi Shanghaiból

A sorállás a szokásos hosszúságú és menetrendű volt. Először a csomagfeladás és jegy átvétel, aztán a kilépés az országból („Kérjük, értékelje munkatársaink viselkedését egy smiley-val, ha elégedett volt munkájukkal!”), végül a fémdetektoros ellenőrzés. A három hét alatt az összes repülőtéren nagyjából azonos szerelésben jelentem meg, de most volt az első eset, hogy a fémkereső kapu kiszúrta a nyakamban lógó órát, és egyből nagyon gyanakodva kérdezték, hogy mégis mi az (fedeles, mint a régi zsebórák, így akár egy bombát is elrejthettem benne). Aztán amikor itt kimagyaráztam magam, és fel akartam szedni a kézipoggyászomat, kiderült, hogy a táskámra csíptetett lépésszámláló sem állta ki a próbát. Először pontosan elmagyaráztatták velem, hogy mi célból is tartom magamnál, aztán visszaküldték az alagútba egy újabb röntgenes biztonsági ellenőrzése. De végül is mindnyájan tisztának bizonyultunk. És ennyi ellenőrzés még arra is jó volt, hogy közben remekül elteljen az idő, pedig igencsak rászámoltam az indulásnál.

Biztos, ami biztos! Ha már azt sem tudod, hol is vagy valójában, csak figyeld a feliratot :-)

Az utazás már eseménytelenül telt. Alvás helyett megnéztem három filmet, többször turbulenciába kerültünk, és rázkódott a gép, de csak egyszer sikerült lefröcskölnöm magam egy kis gyümölcslével. Még az ebédelés is gond nélkül lezajlott, dacára annak, hogy az asztalom már megint elég meredeken az ölem felé dőlt, úgyhogy ügyesen egyensúlyozni kellett, nehogy valami leszánkázzon róla.

Párizsban ismét végiggyalogoltam a hosszú folyosón a K és az F terminál között, csak most az ellenkező irányba, és legalább két másik utas társaságában. Így azért hihetőbb volt, hogy éppen egy forgalmas repülőtéren járok, és nem valahol a világ végén, ahol rajtam kívül teremtett lélek sem él J

A következő állomás pedig már Budapest volt, ahol mindig meglepődöm, hogy semmi útlevél ellenőrzés nincsen – hát persze, ez már a schengeni övezeten belül van, Párizsban már egyszer beléptem az EU-ba. Itthon már csak lekapom a bőröndömet a futószalagról, és mehetek is kifelé, ahol szerető családtagjaim várnak lelkesen és álmosan. Ja, és meleg kabáttal, mert amíg én 33 fokban szédelegtem Hong Kongban, itt hirtelen beköszöntött a „tél”, 13 fok és erős szél feledteti a nyári napokat.