Kína 2017 - Megérkezés

Nyakon öntött Kína. Itt ülök egy KFC-ben, próbálok magamhoz térni az első metrózás után, vörösbab péppel töltött pitét eszem (mert csak arra tellett a vagyonomból), várom, hogy Dani rám találjon, és közben próbálom kizárni az iszonyú zajt.

De talán kezdjük a történet elején. A Pudong repülőtérre kellett volna megérkeznie a gépnek, Dani is ott várt rám. De ember tervez, időjárás végez. Először csak azt mondták be, hogy a nagy gépsűrűség miatt kicsit várni kell a leszállással, aztán közölték, hogy a gépünk, a rossz időjárási viszonyok miatt, a város ellenkező oldalán lévő, másik repülőtéren fog leszállni. Minden bejelentést három nyelven, kínaiul, angolul és franciául tettek. Mivel a kínai volt az első, és a legrészletesebb, mi, szegény külföldiek, csak forgattuk a fejünket, hogy mi ez a hatalmas felzúdulás. Igaziból, az angol szövegből is alig értettem, mert körülöttem akkora hangerővel méltatlankodtak a kínaiak.

Mindenesetre, amíg átértünk a másik reptérre, én is felmértem a lehetőségeimet. Szerencse a bajban, hogy a két reptér ugyanannak a metróvonalnak a két végén található, amelynek a közepén Daniék laknak.

Újabb szerencse, hogy volt nálam 20 yuan, még az előző utazásból (és persze némi euró is, végszükség esetére), és úgy saccoltam, hogy abból nagyvonalúan számolva is ki kell jönnie a metrójegynek. Még a lakáscímük is megvolt, igaz, csak angol nyelven, és emelet meg ajtószám nélkül. Szóval nem voltam teljesen elveszett. A kérdés inkább az volt, hogy Danival hogyan tudunk értekezni egymással.

Amikor végre befutottunk a Hongqiao repülőtérre, persze mindenki felpattant (velem egyetemben), és sorakoztunk a kiszálláshoz. Kb. 10 percnyi álldogálás után lassan oszlani kezdett a sor, kezdtünk visszaülni, és legalább újabb 10 perc kellett, amíg végre aztán megnyitották számunkra az ajtókat. Gondolom, mivel rendkívüli járat voltunk, nem tudtak buszokról gondoskodni.

Így viszont már a repülőgépen megkezdtem a wifi vadászatot, és sikerült is csatlakoznom egy szabad hálózatra, de sajnos, ettől még nem lett internetem. Hol megszakadt, hol meg valami másfajta módszert hiányolt … ez már túlhaladta a képességeimet. Mindenesetre írtam egy WeChat üzenetet Daninak, hogy megérkeztem, de hiába nézegettem, nem ment el.

A repülőgépből kilépve, azt hittem, egy kemencébe kerültem. Szinte rámsült a laza, vékony nadrág. Utána annyiban módosult az érzés, hogy a kemence forrósága mellé betársult a mosókonyha áporodott szaga is. Üdv, a „trópusi” nyárban!

A bevándorlási pultnál már mind a 10 ujjamról lenyomatot vettek (régebben csak a két hüvelykujjam kellett nekik) – tele van az adattáruk az én ujjlenyomataimmal! Aztán mehettem is a futószalaghoz, a kofferemért.

A módszer, ahogy megfigyeltem, az volt, hogy a külföldiek megálltak a szalagtól úgy 2-3 méterre, és ha meglátták a kofferjüket, akkor odafúrták magukat, lekapták a szalagról és elmentek. A kínaiak viszont (akik amúgy is többen voltak), mind kulival (több kulival) álltak, közvetlenül a szalag mellett, lehetőség szerint még a 80 éves nagymama és az 1 éves unoka is ott tömörült, de a bőröndöket persze csak a papa szedegette. A többiek csak a Kínában szokásos tömeget képezték – ez volt az első lépcső az akklimatizálódás menetében J

Próbáltam innen is elérni Danit, egy másik reptéri wifi-ről, de a WeChat üzenetem még mindig nem akart elmenni. Lassan ideje volt a B-terven gondolkodni.

Miután kijöttem a terminálról, küldtem egy sms-t is, de arra sem kaptam választ. Úgyhogy további 15 perc várakozás után úgy döntöttem, hogy Dani ezek után biztosan inkább otthon vár, és elindultam a metróhoz.

Elvileg ez a reptér a metró 2-es vonalán fekszik, gyakorlatilag viszont csak az egyik terminálja. Murphy törvényének megfelelően, mi a másikon landoltunk.

De semmi gond, mert a shanghai metró remekül ki van táblázva, nem gond az átszállás egyikről a másikra (legfeljebb a ki- és beverekedéssel vannak gondok, főleg, ha az embernek van egy hatalmas bőröndje is!). Általában! Mert egy megállóval odébb sikerült rátalálnom azon kevés állomások egyikére, ahol egyáltalán nem találtam jelzéseket. Illetve ez így nem igaz, mert a 10-es metró peronján még jelezte, hogy felfelé kell menni a 2-hez, de a lépcső tetején már semmi további utalás, hogy merre. Amikor lementem a másik peronra, onnan is jelezte, hogy a 2-hez felfelé kell menni … és itt a kör aztán be is zárult. (Utólag Dani mondta, hogy nem csak a fáradtság miatt nem találtam, ezen az állomáson tényleg semmi infó nincsen.)

Szóval visszaszálltam a 10-re, és tovább mentem még egy megállót, mert ott is fel lehet szállni a 2-re – és tényleg, itt már működött a tájékoztatás is remekül. Mivel ez a végállomás utáni első megálló, még sikerült egy sarkot elcsípnem. A további 14 megálló során aztán mindig több ember szállt be, mint ki, és mindenki kötelességének érezte, hogy hangosan beszéljen.

Viszont, talán európai és nő énemre tekintettel, körülöttem valahogy kialakult egy légüres tér, ahova csak az utolsó előtti állomáson lépett be valaki, így addig viszonylagos kényelemben éltem meg a „beszoktatást”. Csak a kijáratig való kitörésnél kerültem bele a valós életbe.

Közben Sophie-nak végre sikerült telefonon elérnie. Ő ugyan éppen Harbinban van, de Dani csomagja nem tartalmazta a távolsági hívásokat, így nem tudtunk közvetlenül beszélni. Az mindenesetre kiderült, hogy Dani éppen a Hongqiao felé megy, hogy engem összeszedjen, így én azt az utasítást kaptam, hogy üljek le a KFC-ben egy ásványvízzel, amire még futja a pénzem, és ott várjam meg, amíg Dani kb. egy óra múlva odaér. Nagy ez a város!

És a végét már tudjuk. Ülök a KFC-ben egy vörösbabos pitével, és amíg Danira várok, írom a blogomat ebben a hangzavarban. Vajon miért van az, hogy a kínaiak imádnak hangosan beszélni? Még a zenét is túlkiabálják, pedig az már igazi teljesítmény!